Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: Balassa Bálint

Kosztolányi Dezső: Balassa Bálint [+]
VI.

Balassa Bálint jellemének felötlő vonása azonban tényleg a kegyetlenség. A bécsi levéltár egyik okirata - 1587 keltezéssel - ezt jelenti: «A királynak, a főhercegeknek és az udvari kamarának ismételten biztos forrásból tudomására jutott, hogy Balassa Bálint és Ferenc újvári jobbágyaikon hallatlan kegyetlenséggel dühöngenek, holmijukat elragadják, táplálékoktól megfosztják, úgy, hogy hajlékukat szökve elhagyván, családjukkal együtt éhen kell veszniök s a szerencsétlenek rettegésökben panaszkodni sem mernek.»

Annyi bizonyos, hogy megbocsátani soha semmiért se tudott és feledni sem. Egyik tiszttartójukat, aki miatt atyja még gyermekkorában megfenyítette, hosszú évek mulva bezáratta és megláncoltatta. Így vett magának elégtételt. Általában cudar gyönyörűségét lelte ilyesmikben. Hogy miért, - milyen régibb keserűségek, emlékek hatása alatt - azt nehéz földeríteni. Ez a lélek - úgy látszik, - álarcot visel. Az álarc mögött valami rejtezik. Egy okra visszavezetni mindent - a szerelmi csalódására - felületesség volna. De mégis valahol itt kell kereskednünk. Egy nálánál jóval idősebb, érett asszonyt szeret, másnak a feleségét, aki már kiskorában is mint ábrándkép lebeg előtte és sohase tudja elérni, meghódítani, igazán magáévá tenni. Őt hajszolja minden egyes nőben. Első unokahugát akkor veszi feleségül, miután férje meghalt, talán, hogy bosszút álljon azon a nőn, aki miatta nem hajlandó elválni urától, talán, hogy ezzel a házassággal, magát is csalva, játékosan példázza annak a másik férjnek esetleges, de oly hőn óhajtott halálát. Ungnád Kristóf nemsokára tényleg meghal. Halála után Anna elkergeti őt.

Csodálatos egy ember. Akármilyen deli lovag ez a «magyar Alkibiádész», annyi szerelmi kudarca van, mint valami nyomoréknak. Bizonyára a lelke volt nyomorék. Még arra is rávetemedik, hogy az országúton támadjon meg, nyilvános botrányt okozva, védtelen nőket. A selmecbányai országúton ráront egy hentes özvegyére, - szóval megint özvegyről van szó - s azt csak a sikoltozására odasereglő nép menti ki a nőrabló karjaiból. Az özvegy a tanácshoz fordul, a tanács fölír a királyhoz. Ernő főherceg követeli a bűnös megbüntetését. Balassa Bálint három idézésre se jelenik meg a bíró előtt. Aztán békésen simítják el az ügyet.

Ő maga így mentekezik: «Írták azt is, hogy én éjjel-nappal iszom és hogy én mind szolgáimmal eszve sybarita életét viselek. Ebben is hazudtak... Isten erre bizonyságom, hogy soha nem tudom, a sybarita élet mi légyen. Hogy vígan laktunk, nem tagadjuk, de mi abban sem bárót, sem polgárt meg nem bántottunk, hanem az magunkét költöttük.»

 

[+] Előszó a Franklin Társulat nemsokára megjelenő új Balassa-kiadásához.