Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám

Magyar Írók Sátora

Ó, NYÁJAS OLVASÓ, ÖN NEM TUDJA ELKÉPZELNI, hogy milyen nehezen élnek most az írók. Ez a rovat igazán nem akarja rossz hírét költeni az íróknak, az pedig nem jó hír, ha valakiről be kell vallani, hogy nem tud pénzt keresni. De tessék elgondolni, hogy ki vesz ma könyvet?... Az, aki e sorokat elolvassa, nagyon lekötelezne bennünket, ha megszámlálná ismerőseit s elgondolná, hogy ki is az a családjában, baráti körében, közvetlen és távoli ismeretségében, aki könyvet vesz, vagy pláne ugy vesz könyvet, ahogy évekkel ezelőtt szokás volt, rendszeresen és januári leszámolásra.

Azt mondhatja egy józan polgár, hogyha az íróknak olyan rosszul megy, hogy a legjobb irodalmi körökben sem nagyobbak a baráti kölcsönök egy pengőnél, akkor mért ragaszkodnak ehhez a foglalkozáshoz?...

Először is hová menjenek? Most kezdjünk új foglalkozást, mikor már a háború óta a második generáció nő fel állástalanul? Ilyen körülmények közt hol találhat ma egy író elhelyeződést?

De meg az író hivatásból választotta ezt a pályát. Ellenállhatatlan kényszer miatt hanyagolta el annakidején a vizsgáit, mert mindennél magasztosabb volt előtte, hogy író legyen: az emberiség legfőbb dolgainak szószólója. S ez valami oly csodálatos varázzsal van az emberre, hogy inkább éhezik és szenved és ha családja van, kénytelen elnézni annak a szenvedéseit, de polgári pályára nem tudja magát elszánni.

Soha nem merjük elárulni, hogy milyen «honoráriumokat» kapnak ma az írók. Ellenben a kenyér, a ruha, a lakás s minden nekik is annyiba kerül, mint mindenki másnak.

Nyájas olvasó, nem akarunk lamentálni, de engedjék meg, hogy azon elmélkedjünk, hogy a könyv nélkülözhetetlen. Ha a mindennapi kenyér nélkül nem lehet dolgozni, a mindennapi olvasmány nélkül nem lehet újat, frisset, szépet produkálni.

Kérem, csak olvassanak. Mert mégis a közönségtől függ, hogy mit nyujt az irodalom; a közönség szeretete és akarata híján... nem jelenik meg a könyv.

CSÖKKENTENI KELL A KULTÚRÁT, - hallottuk a napokban egy nagyon tisztelt gondolkodótól.

- Ha Magyarország csökkenti a kultúráját, akkor a leggyorsabb iramban halad vissza a Balkánra.

- Nem a valódi kultúráról beszélünk - kaptuk a választ -, mert az nem is kerül olyan sok pénzbe, hanem az álkultúráról. Nincs szükség annyi méltóságos és kegyelmes úrra, nincs szükség annyi selyemharisnyára. Hetedik fizetési osztályban lévő tanítókra.

- Úgy. De hisz ez nem kultúra. Ez kulturátlanság. Magad is álkultúrának mondod... Talán állapítsuk meg, mi a kultúra: a lélek nevelése... Arra pedig szükség van... Minél nagyobb mértékben. Itt van pl. egy tétel: a népművelés. Ez nem lehet elég bőséges és eléggé magas... Íme, már a mai népművelés mellett is egyik író a másik után jelentkezik, aki a hat elemi iskolával az irodalom szintjére tud emelkedni. Meg kell tehát azt a hat elemit úgy csinálni, hogy valóban nemzetnevelés legyen... Nem kell hetedik fizetési osztály, hanem jó fizetés kell a tanítónak. Ne sorozzák rangosztályba, hanem adjanak lehetőséget rá, hogy a tanító minden idejét és erejét a tanításnak szentelhesse. Hál istennek a mai tanítási módszerek tökéletesek: ezt pl. csak fejleszteni szabad. Ami viszont a selyemharisnyát illeti, a luxusos lakásberendezéseket, a drága öltözködést, a kávéházat, a két operát, az ezer és ezer ujságot s a közönségnek előfizetések szerzésével való agyonterhelését, aztán a Hubertus-vadászatokat, a képviselőház díszmagyaros megnyitását és a panamákat... Ez ellen mi írók tiltakozunk, hogy ezt mind a kultúra terhére írják... Ezt a kultúrát nem csökkenteni kell, hanem megszüntetni.

Ellenben a lélek nevelését minden áldozattal emelni.

MIT TEHET AZ IFJÚSÁG? - kérdik, ha az ember közéleti bánatában és felzudulásában az ifjuságra apellál.

Ez az apellálás nem azt jelenti, mintha az ifjúság már most beleszólhatna az életbe és segíthetne rajta. Az ifjuság a felserdülőben levő lélek, amely kilengésekre hajlamos, feszültségekkel van tele, tapasztalatok híján gyorsan adja oda magát egy-egy nagy érzésnek, eszmének, szenvedélynek.

Az ifjuságot épen ezért könnyebben ragadja meg valamely általános eszmeáramlat. Vannak korok, mikor az ifjúság egész tömegében ideális eszmékért rajong s vannak, mikor a közöny mocsarában tesped.

Deák Ferenc a magyar élet egyik legérdekesebb és legkülönösebb nagy alakja, egész életének minden ideális tartalmát ifjuságából hozta. Egy szerencsés ifjúsági-generáció gyermeke volt. Ha csak egy évtizeddel hamarább születik, sohase lett volna belőle Deák Ferenc, ott maradt volna abban a mentalitásban, amelyben kiváló testvérbátyja, Deák Antal volt: a konzervatív réteg vezére lett volna. Így azonban a forradalom minisztere lett az a férfiú, aki egész vérmérséklete, elméjének iránya és belső törvényszerűségei miatt később mégis csak a nemes konzervatívizmus nagy bajnoka lett a kiegyezésben. Ez azonban egy más konzervatívizmus volt, mint lett volna, ha az előző generáció tagja marad. Az ő konzervatívizmusa élete későbbi éveiben, a forradalom gondolatkörének, politikai és ideológiai eredményeinek megmentésére irányult.

Haláláig megmaradt annak az ifjúnak, aki a győri akadémián 1821-ben lázadóvá lett lelkében az ellen a kormányzási elv ellen, amely meg akarta fosztani a nemzet számbeli többségét minden politikai jogától. Ekkor jelentette ki Kölcsey az országgyűlésen, hogy az alsótábla 700.000 nemest képvisel, tehát nála lehet csak a többség a felső táblával szemben, amely összesen 500 lélek képviselete. Ekkor a kormány ezt a gondolatot ugyanolyan lázadásnak tekintette, mint ma az összes felnőttekre kiterjesztendő titkos választójogot.

- Ennél veszedelmesebb szó az országgyűlésen még nem mondatott, - jegyezte meg egy főrend a Kölcsey kijelentésére, maga sem tudván, milyen bölcset mondott.

De az ifjúság lelkét mint a tűz gyujtotta fel ez az új gondolat s Deák volt az, aki tovább vitte s generációjával együtt az ő hatalmas munkájának következménye volt a többmilliónyi jobbágyságnak a felszabadítása huszonöt év mulva. A Deák lelkiségét a forradalom szelleme állította be alkotó munkára: mert egy olyan ifjukorból származott, amelyet a forradalom gerjedelme hatott át meg át abban a korban, mikor a kormány a gondolatszabadságot tökéletesen elnyomni törekedett, mikor az atyáskodó rendőri despotizmus mindent behálózott, szemei mindenen őrködtek, mindenre figyeltek, még a tanulók erkölcsvallási tanjegyeire is, sőt iskolai dolgozataira is és ebben a törekvésükben nemzetünk főrangú osztályára biztosan számíthatott, mivel ez épenúgy forradalmi őrjöngést látott minden szabadabb eszmében és szabadabb gondolatban, mint a király és kormánya.

A mai magyar ifjúságban hasonló lázak és tüzek égnek. A mai magyar ifjúság tisztán érzi, hogy az életnek mostani berendezése nem felel meg a magyarság hivatásának és rendeltetésének. A kapitalizmus Magyarországon is csődbe került: egész gazdasági politikája megbukott s a Tőke menekül az országból abban a pillanatban, mikor nem találja meg a maga hasznát. A Pénznek emberi és nemzeti céljai nincsenek, pedig nem a pénz az isten, a pénz csak szolga kell hogy legyen az emberiség boldogulásának útján.

Az ifjúság most revideálja az összes alapvető fogalmakat s most igyekszik új tartalommal tölteni meg a régi hordókat.

A bor, amit most szüretel, még forrongásban van, még zavaros, de óhajtjuk megérni a következő negyedszázadot, mikor ez a bor megtisztul és új élet boldog mámorával tölti a lelkeket.

AZ ÍRÓK HOL A TEHETSÉGÜKRE BÜSZKÉK, hol a tehetségük hiányára. Szép dolog, ha valaki tud írni, ha elhihetően ábrázolja a valóságot, ha történeteket és merész fordulatokat tud kitalálni; nem csoda, ha elveszíti a fejét és túlbecsüli magát. De micsoda kiapadhatatlan forrása az önérzetnek, a fölénynek és gőgnek, ha valaki mindezt nem tudja; milyen hatásosan dicsekedhetik az ember azzal, hogy unalmas, ellentétben a szórakoztató és sekély írókkal, milyen önérzetesen ismerheti be, hogy laposan és nehézkesen ír, ellentétben az ügyes szemfényvesztőkkel, milyen előkelő helyet vívhat ki magának az irodalomban, ha megveti az irodalmat és az irodalmi hivatottság összes ismertetőjeleit, milyen jól meg tud élni a nemlétező tehetségéből, ha egy irodalomtól mentes, sőt lehetőleg irodalomellenes cél szolgálatába állítja. Magyarországon ma virágzik a nem-írók irodalma, amely legjobb esetben szórakozottan vagy szánakozva hárítja el a fantázia és a művészet minden szép és önfeledt termékét, de az is előfordul, hogy dühösen tiltakozik ellene és állami beavatkozást, drákói rendszabályokat követel a fiatal költők ellen, akiktől még azt is irígyli, hogy éhenhalnak... Milyen fenyegetően, milyen vésztjóslóan nyujtja át penészes portékáit, hazaárulást szimatolva mindenkiben, aki nem szimulál elragadtatást. Hazánkban ma virágzik a nem-írók irodalma, aki harmadrangú regények publikumának született, ma regényt ír az elsőrangú regények meghúnyászkodó publikuma számára; tisztes családanyák, a polgári középosztály hölgyei tollat ragadnak és szabadonbocsátják a művészet mérgétől érintetlen tiszta lelkiismeretüket és nemes érzelmeiket. Apró gyöngybetűik tengerébe belefojtanak minden kezdeményezést, minden kritikát, minden szépséget. Felvirrad a kifogástalan érzelmek és sorozatos irodalmi kudarcok veteránjainak; régebben olyan kétségbeesetten tették le a szerkesztő elé a kéziratukat, mint a játékos utolsó pénzét a játékasztalra, remegve, hogy a krupié be ne söpörje. Azóta, úgy látszik, megállapodott a krupiével. Aki tíz év előtt, hatvanéves korában nyugalomba vonult, ma, hetven évvel második ifjúságát éli, tehetséges kezdő, akit sok jóval biztatnak a kilencvenéves kritikusok. Kilencet dobó kuglibajnokok, tűzről pattant menyecskék, jótékony angyalok, vármegyék és országrészek legöregebb emberei nyüzsögnek ma a magyar irodalomban. Ami a hivatásos írókat illeti, a tejfelesszájú harmincéveseket és a kiforratlan ötvenéveseket, segítsenek magukon, ahogy tudnak.

Halmi Bódog: AZ ÍRÓ VÉDELME. Kaptuk és adjuk a következő levelet:

Megható az a kollégiális buzgóság, amivel a Nyugat a Magyar Írók Sátora rovat létesítésével az írói nyomorúságon való segítés szolgálatába szegődött.

A Magyar Írók Sátora rovatban közölt megdöbbentő adatok mindenkit meggyőzhettek arról, hogy a magyar írósors eljutott ahhoz a mélyponthoz, amelyből a maga erejéből kiemelkedni többé képtelen és ezt a krízist fejezte ki a kultuszminiszter pécsi beszédében, mondván, hogy állami feladattá vált a magyar írók sorsán segíteni.

A segítés művét különösen három irányban látom könnyen megvalósíthatónak. Első az író részére nyujtandó gyors, olcsó és szakszerű jogvédelem.

E tárgyban a Magyar Írók Egyesülete megbízásából már két évvel ezelőtt egy memorandumot nyujtottam be az igazságügyminiszterhez, amelyben azt javasoltam, hogy a szerzői jogi összes pereket az eljárási szabályok módosításával a munkaügyi bíráskodás mintájára ülnökök közreműködésével intézzék el. Vagyis az illetékes törvényszék az ilyen pereket egy bíró elnöklete alatt az írói és kiadói érdekeltségekből behívandó egy-egy ülnök közreműködésével tárgyalja, a munkaügyi rendeletben foglalt szabályoknak megfelelőleg.

A jelenlegi szerzői jogi viták feletti itélkezéssel szemben ennek az eljárásnak a legfontosabb előnye az eddiginél nagyobb szakszerűség, továbbá, hogy az ülnökök részvételével - akik nincsenek zárt perjogi eljárási szabályokhoz kötve - gyorsabban állapítható meg a tényállás, sokkal nagyobb tere nyílik a méltányosság alkalmazásának és az ő közreműködésükkel az esetek túlnyomó számában a per egy tárgyalással, bizonyítás felvétele, tanuk kihallgatása nélkül is befejezhető. Míg a mai jogállapot szerint, ha szakkérdések eldöntése szükséges, a bíró kénytelen a szerzői jogi bizottsághoz fordulni véleményért, egy a minisztérium által kinevezett, bár szakemberekből álló testülethez, amely azonban, miután tagjai az ügy tárgyalásán részt nem vesznek, inkább elméleti, mint gyakorlati kinyilatkoztatásokat ad és a véleményt hetek és hónapok multán írásban terjeszti be, és az nélkülözi azt a közvetlenséget, amit a szakemberekből kiválasztott és a tárgyaláson mint ítélő bíró résztvett ülnökök ítélkezése biztosít. Ez a szakmadelegátusok bevonásával javasolt ítélkezés tehát megvalósítaná a gyorsaság, az olcsóság, a szakszerűség hármas kellékét, amelyet a szerzői jogi perek mai eljárási szabályai nem garantálnak teljesen.

A másik fontos, írót védő akció lenne: megakadályozása annak, hogy az írók alkotásait eltulajdonítsák. Felháborító dolog, hogy a létminimum száraz kenyerével sem rendelkező magyar író eltűrni legyen kénytelen, hogy a versei, novellái egymásután jelenjenek meg a vidéki és az amerikai magyar lapokban díjazás nélkül. Felháborító, hogy a vidéki lapkiadók kihasználják a magyar perjog egyik nagy hibáját, amely szerint a fizetési meghagyások, vagyis a kisebb összegű keresetek, még Magyarország területén is, csak az alperesre illetékes bíróság területén bocsáthatók ki. Vagyis a budapesti író például a hajdúböszörményi ujságban megjelent munkája honoráriumát csak akkor perelheti, ha a hajdúböszörményi járásbíróság elé áll panaszával, ami aránytalan költséggel jár s így a vidéki kiadó a legnagyobb lelkinyugalommal közöl vasárnapi tárcát illusztris magyar szerzőktől egy fillérnyi tiszteletdíj nélkül. E területen az Ujságírók Egyesületére hárulna a feladat ujságírói társadalmi akció megindítására és még az erkölcsi terror fegyverétől sem riadva vissza, bélyegezni meg azt a közönséges eltulajdonítási merényletet, amelynek a vívódásos sorsú magyar írók az áldozatai.

Az amerikai magyar sajtónak pedig, miután Amerika a nemzetközi szerzőjogi egyezményt nem írta alá és így jogilag nem vonható felelősségre az írók szellemi tulajdonának üzleti célból elsajátításáért, magyar szívéhez szólunk, az óhazához való hűségére apellálunk, hogy gyötrelmes sorsú testvéreiknek, a magyar íróknak legalább kárt ne okozzanak, ha sorsukon enyhíteni nem tudnak, vagy nem akarnak.

Végül pedig foglalkoznunk kell a rádió irodalmi programmjával. E területen azokat a nagyon keményhangú támadásokat, amelyek az Írók Sátorában elhangzottak, hangsúlyozom, kizárólag írói védelmi szempontból, nem tartom helyes taktikának. Számolnunk kell azzal, hogy a rádióban rejlő műszaki varázs ma még olyan erős, hogy a rádió nyujthatja az író számára a legnagyobb nyilvánosságot. El kell ismernünk azt is, hogy viszonyítva a napilapokhoz, ahol a riportimperializmus az írói munkát, a tárca-novellát és verset, egy-két tiszteletreméltó kivételtől eltekintve, negyedrendű és akkép is fizetett laptöltelékké degradálta, ez a vállalat tisztességesen dijazza a novellát, verset és a népszerű ismeretterjesztő előadást. Ezért tehát a rádió részvénytársasággal az írói nyomorúságon segíteni törekvőknek megértést kell keresni és a folytonos kipellengérezési támadások helyett el kell oszlatni az ellentéteket, amik ezt a nagy, irodalmat népszerűsítő vállalkozást az igazi irodalomtól elválasztják. Meg kell győzni a rádió vezetőségét, hogy a dilettantizmusnak a Studióba özönlése nem csak irodalmi érdekeket sért, hanem inszociális is, mert a tisztes polgári állású és jövedelmű műkedvelőket gazdagítja annak a hivatásnak rovására, amelynek az írás az egyetlen életfenntartó eszköze. Erre a kiegyenlítő, erre a jó ügy érdekében való kortesmunkára hivatott az írók anyagi és erkölcsi védelmére alakult intézmény, a Magyar Írók Egyesülete.

Ime egy pár útmutatás az íróvédelem területén, amely minden anyagi áldozat, minden apparátus, sőt kormánysegély nélkül is megvalósítható.

Schöpflin Aladár: OKOS EMBER AZ A BERNARD SHAW? A napokban a következő levelet kaptam egy vidéki olvasómtól: «Igen tisztelt Szerkesztő úr! Állandóan olvasom a Nyugatba írt színházi kritikáit s így emlékszem, hogy Ön többször is úgy írt a Bernard Shaw nevű hírneves angol íróról, mint a modern világ egyik legszellemesebb emberéről. Vidéki ember vagyok, nagyritkán kerülök a fővárosba s ha el is tudok olyankor színházba jutni, azt a darabot kell megnéznem, amit éppen játszanak. Így esett, hogy még sohase sikerült Bernard Shaw úrnak valamelyik darabját elcsípnem s így erről a Nobel-díjas íróról, Európa legtöbbet emlegetett és legtöbbször interjuvolt emberéről csak az a fogalmam van, amit az ujságok közleményeiből merítettem. Mindennap elolvasom, amit róla írnak és most, mikor betöltötte hetvenötödik évét, volt is olvasnivalóm bőven. Nem tehetek róla, mégse tudom csakis a saját tompa-eszüségemnek tulajdonítani, ha ebből a sok ujságközleményből azt a véleményt alkottam magamnak, hogy ez a Shaw ur éppen nem vicces ember. A viccei vagy olyan sótlanok, hogy az ember nem is érzi bennük a viccet, vagy olyan éretlenek, mint egy gimnazista ugratós szellemeskedései. A tetejét az a multkori elmésség rakta fel, amit a nagy angol író állítólag a Sztalinnal folytatott beszélgetés után mondott az ujságíróknak: «Óriási titkot közölhetek: Sztalinnak hatalmas bajusza van.» Hát kérem, ha ez is vicc, akkor én örökre lemondok minden viccről. Tudnék még egész halom olyan Shaw-viccet elmondani, ami nem vicc, hanem szamárság. Azt kell hinnem, hogy nem Shaw csinálja ezeket, vagy szándékosan ugratja az ujságírókat, akik nem is veszik észre, hogy ezzel mennyire lenézi őket és mesterségüket. Az ujságírók aztán akaratlanul bosszút állanak, mikor ezeket az ízetlenkedéseket megírják: a magamfajta elmaradt ujságolvasóban azt a kétséget keltik, hogy ez a Bernard Shaw úr nem is szellemes ember, sőt nem is okos ember. Mondja meg hát, szerkesztő úr: okos ember ez a Bernard Shaw? Kiváló tisztelettel stb.»

Erre a levélre csak azt mondhatom, hogy írójával teljesen egyetértek a kérdés feltevésében. A feleletet illetőleg csak azt mondhatom, tessék elolvasni Shaw egy-két darabját, akkor rájön, hogy mégsem olyan együgyű, mint amilyennek tetteti magát. De úgy látszik, takarékoskodik az elmésségével. A jó vicceit a darabjaiba dugja, a rosszakat az ujságokba.

Tóth Aladár: A «VÁROSI SZÍNHÁZ azaz Népopera válsága» majd olyan idős, mint maga a Tisza Kálmán-téri épület. Ez a színház, Reiner Frigyes távozása óta, fenntartójának, a fővárosnak jóval több bosszúságot szerzett, mint amennyi dicsőséget. Hivatott művészi vezetés könnyen segíthetett volna rajta. A főváros azonban inkább a művészi válságok okozta gondot vállalta, mint azt az erkölcsi bátorságot, mely nálunk egy valóban rátermett vezetőember kiválasztásához szükséges. Az idei válság megoldása is azt mutatja, hogy a főváros kitart eddigi politikája mellett és még hozzá olyan időkben, mikor a nyomasztó gazdasági helyzet a m. kir. Operaházat is fojtogatja. Mi szüksége van elszegényedett fővárosunknak ilyen körülmények között két operatársulatra?

Senki sem tagadhatja: kívánatos, hogy legyen Budapesten olyan színház, melyben a nagy tömegek olcsón jó operaelőadásokhoz jutnak; és még kívánatosabb, hogy legyen az országban olyan operaszínpad, melyen fiatal énekeseink otthont találnak, megfelelő rutint szerezhetnek, próbáját adhatják tehetségüknek. De miért várjuk a «nép»-opera és a «kísérleti» színpad kettős feladatának megoldását éppen attól a színháztól, mely a maiaknál hasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények között sem tudott teljesen hivatása magaslatára emelkedni.

«Demokratikus» operaelőadások kedvéért igazán felesleges egy egész külön társulatot fenntartani. Sokkal célszerűbb volna, ha például a Városi Színházban magának a m. kir. Operaháznak együttese rendezne olcsó helyárakkal - de kitünő szereposztással és előkelő művészi szempontok szerint megválasztott műsordarabokkal - népszerű előadásokat. Hetenként két előadás teljesen elegendő, hiszen magában az Operaházban is hetenként legfeljebb két-három olyan igazán klasszikus értékű remekmű kerül színre, melyet propagálni, a nagy tömegekkel megismertetni: elsőrendü kulturális érdek.

Ne feledjük ugyanis, hogy az Operaház is «szinház»; és mint ilyen, repertoárjának tulnyomórésze a könnyű szórakoztatást szolgálja. Tízszer kell játszani itt a Manont vagy a Lakmét vagy a Mignont, hogy egyszer előadhassák a Varázsfuvolát, Mesterdalnokokat, Falstaffot! Az opera azért megközelítőleg sem olyan megbízható kalauz a kultúra birodalmában, mint például a hangversenyterem. A rendszeres koncertlátogató biztosan barátja a komoly muzsikának. Az operaelőadások habitüéiről nem merném ezt elmondani. Nem véletlen, hogy éppen azokban az országokban, hol a komoly zenekultúra a legáltalánosabb, hol iskolásfiúk és munkások Bachot énekelnek, tehát Hollandiában, Angliában, nincsen vagy legalább is nincs állandó operaház, de annál több a zenekari és különösen énekkari hangverseny.

Ezek szerint tehát nem veszteség, ellenkezőleg inkább kulturális haszon, ha Operaházunk együttese a Tisza Kálmán-téren a nagytömegeknek csak az operakultúra válogatott klasszikus értékét adja, a mindennapos opera-színházi élet felületes sallangjai, kinövései nélkül.

De mi lesz a fiatal, most kialakuló magyar énekesnemzedékkel? Nos, a Városi Színház - magasrendű művészi vezetés híján - «nevelni» eddig sem igen nevelte tagjait. Legfeljebb módot adott nekik arra, hogy egyáltalában színpadra léphessenek és ott gyakorolhassák magukat. A jövőben még ez az utóbbi lehetőség is illuzórikus. Hiszen a színház szezónonként csak ötven-hatvan operaelőadást akar rendezni! Ha meggondoljuk, hány fiatal énekes vár egy-egy szerepre, akkor azonnal látjuk, hogy ilyen körülmények között gyakorlat-szerzésről, vagy éppen komoly tanulásról szó sem lehet. A mai Városi Színház tehát mint «kísérleti színpad» sem jöhet számításba.

De miért is kell a művészi és szociális szempontból annyira fontos «kísérleti operának» éppen abban a városban működnie, ahol már van egy operaház? Miért nem inkább ott, ahol az operakultúra új teret hódíthat magának, tehát a vidéken? Ma, mikor a vidéki zenekultúra megteremtése egész zenei művelődésünk legalapvetőbb problémája! Valóban, mindazt, amit a fővárosnál a Városi Színház «kultúrális hivatásaként» szoktak emlegetni, mindazt a munkát sokkal eredményesebben végezhetné el egy állandó vidéki operatársulat, mely egyelőre felváltva játszana hol Szegeden, hol Debrecenben és más nagyobb, zenei műveltségre fogékonyabb városokban. A főváros pedig a Városi Színházra pazarolt szubvencióval szanálhatná a m. kir. Operaházat, mely éppen a legutóbbi években megmutatta, hogy súlyos gazdasági körülmények között is kitűnően megállja helyét, sőt még fejlődik is, melyet tehát a legújabb takarékossági rendeletek sokat ígérő kibontakozás lehetőségétől vágnak el.

Szenes Piroska: A DUPLA HAZAÁRULÁS. Kaptuk és adjuk a következő levelet:

A Magyar Írók Sátorában védelmet találtam arra a bünömre, amelyre r. r. szerint «Istennél sincs bocsánat.» Én csak annyit jegyzek még meg, hogy csehszlovák honosságú magyar író létemre abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy duplán követhetek el hazaárulást. Szóbanforgó regényemet a szlovák cenzura kitiltotta Szlovenszkóból azzal az indoklással, hogy hősnőjét mint a szlovák nemzet tagját, kedvezőtlen színben tüntetem fel és egyáltalában becsmérlő módon nyilatkozom a szlovákságról.

Becsületes objektivitásnak nem lehet szebb igazolása, mintha egyszerre támadja meg mindkétoldali képmutató sovinizmus. Meg vagyok elégedve.

KORFESTŐ ADOMA: A mult héten vészhír járta be az ujságíró- és íróvilágot, hogy egy féltucat ujság megszünik, ha megfelelő államkölcsönt nem kap.

Egy regényíró felesége felsóhajt:

- Istenem, mi lesz a regényeddel fiam?

- Ha megszünnek a lapok?

- Igen... Ha az a sok ujságíró kollégád szabadságot kap... és mindenik megírja a maga regényét... amit nem volt ideje megírni eddig...