Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám · / · Figyelő · / · SZÍNHÁZ

Tamás Ernő: Vörösmarty, a szinibiráló

«...a szinjátszás igen nagy és komoly feladás, itt az életet kell játszani jó s bal óráiban s az ilyen játék felér a legkomolyabb foglalkozással...»

Vörösmarty Mihály.

A közönség alig ismeri Vörösmarty Mihályt - a szinibírálót, holott ő a magyar szinibírálat mestere. «Vörösmarty volt az első szinibíráló, ki... rendszeresen és nyomósan szólott mind a színművekről, mind az előadásokról. Tulajdonképen Vörösmarty a magyar szinikritika atyja...» mondja Gyulai Pál, Vörösmarty szinibírálataihoz írt, «Jegyzetek» című cikkében, de kritikai módszerét sem nem ismerteti, sem annak fontosságát föl nem ismeri (legalább is erre nem figyelmeztet), pedig Vörösmarty teremtette meg nálunk az úgynevezett leíró kritikát. Bár a legelső magyar leíró kritika Kazinczy Ferenc leírása Brockmann játékáról Beaumarchasis-ban (Pályám emlékezete), mégis bátran föltehetjük, hogy nem külföldi példákból okulva, hanem pusztán kritikai és szini érzékből ösztönösen, költői feltalálással bírált így. S bár módszerét kortársai közül többen követték, csak Rakodczay fedezte fel a jelenkornak s nevezte el módszerét «leiró» kritikának. «Egressy Gábor és kora» című munkájában egy szakaszt szentel a szinikritikus Vörösmartynak, de nem jellemzi és nem méltatja érdemlegesen.

Minden kritikus feladata elsősorban az, hogy a művész alkotását fölfogja, értékét fölismerje, csak azután lehet szó hibák észrevételéről és végül az iránymutatásról. A színészeti kritikában ehhez járul még külön színésztörténetírói hivatásnak kötelességteljesítése, vagyis az, hogy a bíráló a művészi játék értékének felismerésével azt mindjárt igyekezzék meg is örökíteni. Egyetlen módja ennek Vörösmarty leíró kritikai módszere.

A leíró bírálatban a kritikus a színpadon történtekből: a színészek játékából valamely sikerült hangfestést, arcjátékot, mozdulatot, pózt, s más kifejezésmódot vagy akár egész jelenetet leír, körülír, mint az elbeszélő az epikai műfajokban, úgy, hogy az olvasó agyában - akár a jelenés - reprodukálódik, pontosan megelevenedik, megjelenül a játék e mozzanata. Vörösmarty az Athenaeum című egykori folyóirat Magyar játékszini krónika rovatában (1837-1841) oly tökéletes bírálói művészettel örökítette meg az akkori színészek alkotását, hogy, aki ma olvassa, szinte az akkori nézővel együtt gyönyörködik a játék fennmaradásra méltó részében. A ma színésze tanulhat belőle (a hibák ostorozásából nemkülönben). E kritikai remekekben (melyek így egyúttal a színészettörténet pompás adatai is) a színészek játékáról írott taglalás egyenlő terjedelmű a drámáéval, sőt, ha a darab silány, akkor arról csak néhány sor áll és akár egész hasáb a sikerült játékról, miként ez igazságos is.

A jellemzésre kitünő példákat találhatunk Vörösmarty kritikáiban, pl. Egressy fájdalmat-kifejezéséről írja: «Az ő fájdalma mindig kín, kínja testi szenvedésnek, betegségnek bélyegét viseli, panasza egy ügyefogyottnak sopánkodásai...» Egressy «...vonaglásos kitöréssel játszott». «Emlékezzünk az «Ügyvéd»-ben Megyery játékára, midőn észreveszi, hogy a megmérgezett palackokat az ügyvéd elvitte. Még azelőtt néhány pillanattal nyugodt, sőt rögzött keménységű volt s egyszerre mivé lesz. Az ijedés villáma rázza át minden idegét, nyugalma odavan, lábai alig vihetik.»

A megrovásban sem fukar Vörösmarty szereti oktatni a színészeket és e célból össze is hasonlít egy-egy színjátszót: «Megyery a fajütőbb eredeti alakokat éles és kitörölhetetlen vonásokkal állítja elénkbe. Azért volt ma Szentpéteri gyengébb Megyerynél.» A színészek a nagy bíráló oktatásait figyelembe vették, sőt meg is fogadták, bizonyítják a «Korona és vérpad» bírálatának e sorai: «...kulcslevetés s gyűrűhúzáskori habozás kitüntetésére több gondot fordított, mint elébb» (vagyis Vörösmarty egyik korábbi bírálatában adott tanácsa szerint módosította játékát).

A Hamlet-bírálatában két oldalon négyhasábos tanulmányt ad (1841. I. 28.). Hamlet hangulatait, «lelki állapotját» hat részre tagolja s a színész számára főfeladatul ezeknek «természetes átmenetekkel» való összeköttetését tűzi ki. Majdnem egy hasáb a főalak jellemzése - külön kis tanulmány! - mintegy irányítóul - megkönnyíteni a színész munkáját. (Minden színésznek ajánlhatom, hogy alakításának kidolgozása előtt olvassa el ezt.) Leíró módszere itt finom árnyalatbeli megkülönböztetéseket tud kifejezni. «Azon nemes bosszankodás, mely belőle kitör, Egressynél gyakran egy tehetetlen mérgelődőnek hangjába csap át...» A jót is éppen ily aprólékos gonddal figyeli meg, s nem késik följegyezni, igaz arcképet adva a színészről: «Egressy a különben kisérdekű Juliust (adta) oly sajátságos feszengéssel, melyben az életben is ismeretes affektációnak egy egész füzére bontakozik ki.»

Már ő küzdött az ordító, színfalhasogató színjátszás ellen (akárcsak egykor Shakespeare Hamletben) s csak a mai modern színészetnek sikerült azt elnyomni legalább a nagyobb színpadokon. Általában a szó igaz értelmében gondolt modern kritikus volt, aki szüntelen küzdött a «régi iskola» fonákságai ellen, amik egyesek és az összesek játékában megnyilatkoztak.

«Volt idő, midőn délceg termettel, sebes mozgásokkal, pompás öltözettel, harsány s ha nem a nézőket, de legalább a színházat... megrázó hanggal föllépni érdemnek s a művészetben főnek tartatott.» Lendvayt pl. félti, hogy «a síró iskola hibáiba esik». Megrója Miskolczy Lila «...édesded és siralmaska hangját, mit valaha tán szépnek tartottak...» s másutt «...a régi iskolának természetlen éneklő modorja...» ellen emel szót. «Mert az üres dörgések a mai ízlést már ki nem elégítik, most érteni akarjuk, aminek tapsolunk.»

Bírálataiban töredékesen helyezte el a színjátszásra vonatkozó vezérelveit, s - mivel nem rendezhetett - kritikáiban mondta el szempontjait a rendezésről, sőt sokszor valósággal rendezői utasításokat adott.

Nagyon figyelte a játékot, már használta az összevágó, egybevágó és összjáték kifejezéseket s a rendezés munkáját legalább annyira szemmel kísérte, mint a színészekét. Szigorú kritikus, aki az egész előadást szinte emberfölötti módon, mindenre kiterjeszkedő figyelemmel kísérhette.

Főelvét ebbe a mondásba sűríti: «Játszani és játszani hagyni törvény a színészetben» s szerinte a beszéd «...végtére is a legfőbb dolog a színészetben.» Alaptétel, hogy a «színésznek, mielőtt kezét vagy lábát mozdítaná, hatalmába kell ejteni a beszédet». Vezérelvül tűzi ki, hogy a színész ne ösztönösen a pillanatra alapítson: «Magát a színpadi hév vagy pillanat szerencséjére, lelkesedésére bízni annyi, mint saját mindennapias személyességét vinni át minden szerepekbe, valóság mélysége s változatosság bájai nélkül.»

Figyelmeztet a segédszereplők és a statisztéria betanításának fontosságára: «Igen gyarló volt a scót követ s ily kicsinység, ha rosszul megy, igen alkalmatlan.» Szerinte rivalda előtt is lehet játszani: «Részünkről inkább óhajtanók, hogy a színpadon előbbre jöjjenek, mert végre is, hogy a függöny vonalán kívül ne jöjjenek, csak erőltetett korlátozás, melynek nálunk helybeli okai nincsenek (u. i. sok volt a szapora, érthetetlen beszéd). A színpadi valószerűségről is elmondja a maga esztéta-felfogását, mely szerint «...természetet sohasem kell egész a kellemetlenig, visszatetszőig utánzani...»

A beszédről: «Kár, hogy színészeink a beszéd bájaira oly keveset hajtanak... minden szótag megkívánja a kimondást...» «A legfelső és legalsó hangok között még igen nagy tér, sok fokozat van s egyikből a másikba átmenni, nem ugrani kell». Sokszor kikel a «gyilkos, természetlen, magyartalan szóharapdálás, szóhabarás s elszaporázás ellen...»

Rendezői utasításszerűen gyakran hangoztatja ez óhaját a játékmozzanatokra vonatkozóan: «Szeretnők, ha a szeretői vagy rokoni váratlan találkozás s ölelkezés nem volna mindig egész roskadásig s néha vonaglásig indulatos. Az ilyet csak a legnagyobb momentumokra kell hagyni s némi fokozatot tartani, hogy a legnagyobb a maga helyén s azonkívül bántó ne legyen, s különösen gyakori alkalmazás által erejét ne veszítse.»

A fogásokról (trükk) is szól s csak azért hibáztatja, mert «Az ily ismétlés s időn túl folytatott... fogás(nak)... a (helykivüli) többszörözés által minden hatását elveszti». Kiváló, gondos rendező lehetett volna belőle, Bajzánál is hozzáértőbb igazgató. Int a sűrűbb próbákra, mert bántó «a ...készületlenség a csoportozatokban, hol több sebesen s néha elmésen összevágó beszédet kellene hallanunk».

Az öltözésre is kiterjed a figyelme és sokszor megrója a fölöslegesen vagy a szerep jelleméhez nem illően pompázó öltözködést, sőt még hirlapi vitába is keveredett emiatt Dérynével. Az öltözésre előírja, hogy «csin és ízletesség» legyen az irányadó és «a természetet csak némi távolságban kell utánozni, ezt hisszük tartandónak a szini öltözetről is». Piszkosnak is csak látszani s nem lenni kell a színpadon. «Bartha (Lábszijj) nemcsak látszott, de kivált eleinte igen piszkos is volt s néhányszori idomtalan bődülése s ivás utáni böfögései minden jóizlést megsértettek.» Ellenben az igazi művész olyan, mint Egressy, ki a «...30 év egy játékos naplójából» című darabban «...egészen élni, nem játszani látszott» (1841, V. 21.).

Kiemeli az apró szerepek fontosságát s dícséri azokat, kikben hivatásuk szeretete legyőzte a hiúságot. Így Megyeryt, kinek «...sok ily apró szerepe van, melyeket úgyszólván ő emel ki a semmiségből». Kis szerepek vállalására buzdítja a színészeket és dicséri Laborfalvi Rózát, aki «...legyőzte elődjei színészetellenes hiúságát s ifjan jól játszotta a vén szerepét.»

Sajátos kifejezései is vannak, melyek ma sem közhasználatúak, pedig valóban találók, így a gesztust (az arcjáték párjául) «tagjátéknak» nevezi. «Inkább kevés tagjáték, mint rossz.» (1837 XI. 12.)

Rendezői tanácsai ma is megállják helyüket, kevés kivétellel, pl. mikor arra figyelmeztet (1837 X. 12.), hogy a színpadon «...a 4 kártyázó egyike se fordítson hátat a nézőnek». De ez sem az ő felfogásának, hanem Goethe weimari szinházának rendezési tévtana, mely akkor annyira általánossá vált és aztán oly soká uralkodott, hogy még diákkoromban is így tanították az ifjusági műkedvelői előadásokon, de ma is akad rendező, aki erre kényszeríti a színészeket.

*

A magyar bírálók leíró kritikai megnyilatkozásaiból azt következtetem, hogy a költő-kritikusok nem véletlenül, hanem ösztönösen, sőt csaknem tudatosan éltek ezzel a módszerrel. A költő benyomásait, élményeit képekben adja, leírja és neki a szinibírálat sem bíráskodás, hanem beszámoló a lelki élményeiről, nem egyszer lázas látomások alakjában. Petőfi nem volt «hivatásos» kritikus, költő volt, de Vörösmartyhoz méltón örökítette meg Egressy Gábor III. Richárdját. (Életképek, 1847.)

Mainap alig akad bíráló, aki így ír a színházi előadásról. A kritikusok között némelyik azzal védekezik, hogy erre nincs tér, holott - mint láttuk - a legrövidebb beszámolóban is lehet így bírálni. A mai bírálatnak az a belső baja, hogy a bíráló nem ismeri a feladatát, nem indokolja futólagos, általánoskodó megjegyzéseit, ezért lehetséges kényszerűségből dícsérni a kontárságot, ócsárolni a művészit s a mai színművészet alkotásaiból ezért marad alig valami az utókorra.