Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 15. szám · / · Figyelő · / · Angol irodalom

Dánielné Lengyel Laura: Carlyle

Ha az írót utolsó útján az általa formált és teremtett alakok is elkisérhetnék, a férfit, ki félszázaddal ezelőtt húnyta le örök álomra szemét, a végső pihenőhöz vezető úton olyan kiséret vette volna körül, milyet halhatatlanságban való osztályosai közül is csak igen kevesen kaptak. A XIX-ik század elpolgárosult világában, bizonyára ott lettek volna a koporsóját követő gyászmenetben a lelkéhez legközelebb álló alakok, kiknek emberfeletti, zord ridegségét, dehogy is próbálta volna írójuk közelebb hozni hozzánk. Hiszen így és ezért igazán az övéi, a maguk különállóságában és különvalóságában.

Megjelentek volna e koporsó mögött a nagyok, az erősek, kiket akár követendő példa gyanánt fölemelt, akár a próféta izzó haragjával és sötét gyűlöletével a mélységbe taszított, mind márványból, gránitból lőnek kifaragva. De vajjon megjelentek volna-e a kicsik, a jelentéktelenek, a szürke hétköznap alakjai. Ha ők eljöttek, bizonnyal nem díszkíséretnek jöttek, az ő ajkukról csak szemrehányás hallatszik:

- Minket soha meg nem láttál, fel nem ismertél, pedig...

- Pedig a mi testünk, lelkünk, - elmulandóságra ítélt és örökkévalóságnak átadott lényünk, állt a fenséges és alávaló cselekedetek mögött. Dicsőség a hősnek, ki felszállt a beláthatatlan horizontok felé, vagy levettetett a legsötétebb mélységekbe. De ha sorsa beteljesedett, akár a megdicsőülésben, akár a bukásban, az a mi testi és lelki odaadásunk nélkül soha sem történhetik meg. Nem juthat el oda, hova, csakis a tömeglelkesedéstől emelve vagy tömeggyűlölettől hajszolva bírt eljutni.

Bizonyára Carlyle hagyatékában a sok plusz mellett rengeteg minusszal kell számolnunk. Csodálatos, szerves összetartozandóságban élnek erényei és hiányai, nemcsak mint alkotó erőnek, hanem, mint embernek is.

Ha Taine annyiszor cáfolt miliő elméletét bizonyítgatni akarnánk, talán Carlyle életével bizonyíthatnánk leghatásosabban. A kemény, zord prédikátor csakis ott születhetett meg abban a kis skót helységben, egy keménykezű, gránitszívű, hajlíthatatlan lelkű apától és egy zordságig puritán, fanatikusan vallásos anyától. A gyermek bizonyára sokkal jobban tisztelte, mint ahogy szerette őket. Mint ahogy a szeretetre, a gyöngédségre való hajlandóság később sem fejlődött ki benne. Nagyon is megbecsülte, tisztelte, értékelte azt, ami arra való, sőt pompásan értett hozzá, mint kell ezekből, - néha színészi fogásokkal, - kultuszt csinálni és ami mindennél fontosabb, gigantikus szuggeráló erejével egy egész európai nemzedékkel el tudta fogadtatni a maga kultuszát.

Ám a szeretet, az odaadás, teljesen hiányzik belőle, ami ennél sokkal nagyobb baj, - hiányzik a megértés. Csak a nagyvonalúságra, a heróikus gesztusokra, a századoknak szóló pózokra, a világot megrendítő tragédiákra, az egész emberiséget megrázó földrengésekre, az óceán szörnyű háborgásaira van lelki berendezettsége. De megérteni, meglátni, megkeresni és megtalálni az embert kicsinyességében, gyarlóságaiban, bűnös tévelygéseiben, furcsa, groteszk tántorgásában a jó és rossz között, kicsinyes, sóvár vágyaiban, gyermekes hiúságában, vagy erejét felülmúló ambiciókban, - mindezt megértve, mosolyogva, vagy meghatottan fogadni, erre Carlylenak éppen úgy nem volt képessége, mint ahogy a színvak nem képes az árnyalatokat megkülönböztetni.

Carlyle Tamás, kiben néha erősen csinálva és aláhúzva, - de volt úgy is, hogy őszintén a próféták komorsága és keménysége égett, a szerelemről is valami olyasmit mond, hogy az olyan kicsinyes és gyarló dolog, hogy egy igazán hősies, nagylendületű korszakban nem is törődnének sokat vele.

Az ember felemelkedése, a tragédiák gigantikus erőfeszítése, a mindent lebírás, vagy mindent elvesztés nagy pillanata foglalkoztatta, érdekelte a zord skótot. Talán soha eszébe nem jutott, hogy az embert a hihetetlen magas csúcsokig való felemelkedésére, isteni erőfeszítésre, grandiózus mérkőzésre, a néha nagyon is gyarló, kicsinyes szenvedélyek fűtik. Az önzés, az érdekhajhászás, a hiuság ellen kereszteshadjáratot hirdet és küzd ellenük Carlyle Tamás, elfelejtvén, hogy néha - gyakran, ezek az elátkozott gyöngeségek inspirálják az embert fenséges munkákra, magasztos cselekedetekre. A nagy skót próféta - és sajnos, ez a próféták közös fogyatékossága, - nem számolt azzal, hogy az emberi természet azért olyan hallatlanul érdekes, izgató, újra meg újra lebilincselő, mert erényeink és bűneink, mint a művészi szövésben a szálak, egymásba fonódnak, egymást keresztezik, egymást megtermékenyítik, egymásból új meg új tulajdonságokat fogamzanak és szülnek. Úgyhogy igen gyakran gyarlóságaink inspirálják helyes cselekedeteinket és erényeink visznek be bennünket lehetetlen alacsonyságokba.

A művész arra való, hogy a bűnt az erénnyel együtt megértse és amint inspirációja hozza magával, mind a kettőt egymás mellett, egymással harcolva, vagy egymásba forrva, kiformálja és megérzékítse.

Carlyle sokkal inkább moralista, mint művész. Őszintén és pózból prófétaként járt a földön, még pedig ószövetségi értelemben.

Az ótestamentum prófétái nem azért küldettek, hogy szeressenek, megbocsássanak, hanem, hogy fenyítsenek és szörnyű jövendöléseikkel megfagyasszák a vért az erekben. Késői utódjuk, a skót Carlyle Tamás, sem volt kiméletesebb náluk. Olyan kegyetlen tükröt tárt elénk, hogy elmegy kedvünk a farkasszemnézéstől.

Mert Carlyle ereje néha döbbenetes. Vizionárius látása talán a francia forradalomról rajzolt képében jelenik meg legerősebben. Lehet, hogy Carlyle adatait a históriai kutatás nagyrészében megcáfolta s tudjuk, hogy a forradalom eseményeinek beláthatatlan horizontok felé való hömpölygését szereti beleszorítani kedvelt, vagy gyűlölt hősei életének eseményei, van úgyis, hogy csak pózai közé. Ez a mai történetírási szempontok és módszer mellé állítva, néha nagyon is naivul hat és mégis Carlyle könyvében jelenik meg a forradalom a maga élő, eleven valóságában. Míg ezt a forró, lüktető tempójú drámát olvassuk (mert a dráma heve, izgalma, lobogása él ebben a históriai munkában), folyton érezzük a feszültséget, melyet csak a nagy színpadi munkák keltenek az emberben.

Carlyle könyvében a francia forradalom fölött prófétai itélkezést tart; s mégis az ő mindig forrponton levő, lázas, lihegő stilusával, furcsa, fantasztikus, nagy rikító színfoltjával, olyanná teszi a munkát, mintha abban magának az elítélt forradalomnak szelleme lobogna.

Lelkének hitvallomását főként a Hősök-ben adja meg. E könyv, mintha nem is volna egyéb, mint az emberi nagyság előtt való tisztelgő hódolat. Mert Carlyle aztán érezte és érzékeltetni is tudta, hogy mivé lehet az ember! Ő nála talán senki jobban meg nem látta, mi az, mikor a halandó túlnő saját magán és istenivé emelkedik. Végigrobogva a világtörténelmen, arra a konkluzióra jut, hogy a história voltaképen nagy emberek életrajzából tevődik össze. Vagyis, hogy Carlyle szavával beszéljünk: «A világtörténelem a hősök munkájának összessége. Éppen azért, a hősök kultusza, minden időben az emberi élet hatalmas lendítő ereje. A különböző vallások pillérei is ezen nyugosznak és maga a társadalom is erre van építve.»

Carlyle ezzel a kijelentésével teljesen szembe fordul a históriaírás mai rendszerével és szempontjaival. A mai történelmi írás módszerét a mi Madáchunk fejezi ki: «Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, minthogy virrad». Nagy gondolkodók mindig igazat mondanak akkor is, ha állításaik farkasszemet néznek egymással.

Az írói érték felmérésénél sohasem szabad elfelejtkezni annak lelkiismeretes vizsgálatáról: milyen hatást tett korára és az utána jövő nemzedékre az alkotó erő? A hatás nem mindig áll egyenes arányban a talentummal, de mégsincs ingyen soha. Mert ingyen soha sincs semmi. Az emberek csak az elvégzett munka fejében ajándékoznak egyeseknek hírt, dicsőséget, s csak annak szava után indulnak, kinek igenis van számukra mondanivalója és meg tudja őket fogni.

Hol és miben fogja meg? Ebben nyilatkozik aztán a káros, vagy hasznos hatás. Ámbár, hogy itt is csak a prófétai jellem mer határozott distinkciót tenni. A magunkfajta félénk ítélkező előtt úgy tetszik, hatásban és ellenhatásban, követőben és ellenségben éppen úgy meg van az igen és nem, a plusz és minusz, mint ahogy említettük, megvan az emberi karakter összeszövődésében. És nagy évtizedek távlatában lehet megállapítani, hogy melyik igenből lesz nem és melyik minusz változik át esetleg felmérhetetlen kincseket hozó plusszá?

Amit egy félszázad perspektiváján keresztül immár látni lehet: Carlyle patétikus hittel töltötte meg, a XVIII. század igéreteinek csődbejutása és a napoleoni háborúk vérvesztesége miatt fáradt, közömbös nemzedéket. Sőt több egymásután következő nemzedékeket. A hit néha a lelkeket is hatalmába vette, máskor csak manir, kifejezésmód, de így sem szabad kicsinyelni. Nem szabad elfelejteni a legáltalánosabb frázissá vált francia mondást: a stílus az ember. A külső forma, a manir, ha teljesen hozzám tapad, egyszer csak anélkül, hogy tudnám, enyémmé válik. Nagyon erős és eredeti egyéniségnek kell lenni annak, aki az állandóan hordott testi és lelki habitustól szabadulni tud, hogy megkeresse saját magát.

Még az alkotó lelkek között kevés ilyen akad. Carlyle sokáig kemény kezében tartotta az írói lelkeket. Nem én figyelek föl először reá, hogy a 80-as, 90-es évek magyar íróinak stílusán mennyire meglátszik Carlyle. Mondanivalói már nem igen találnak bele íróink ideológiáiba, de a külső habitus, a forma, a gondolatok egymáshoz való fantasztikus, váratlan, döbbenetes erejű fordulata, a nagy rianások, beláthatatlan szakadékok felett egy-egy képpel hidat verni, - mennyire fellelhető például Bródy Sándor stilusában, vagy még - talán épen Bródyn keresztül - a fiatal Ady prózájában is. Érdemes volna tanulmányozni, hogy mint él a páthosz külső habitusában még akkor is, amikor már benső mivoltában teljesen áttranszponálódott.