Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám

Magyar írók sátora

AMIRE ISTENNÉL SINCS BOCSÁNAT.

Hála istennek, vannak még jó hazafiak, akik gondoskodnak arról, hogy a hazaárulók száma el ne fogyjon. Már csak azért is, micsoda érdem és élvezet hazafinak lenni, ha nincs hazaáruló, akinek bűnéhez az ember hozzámérje a maga fenkölt erényét. A hazaárulók számának kívánatos gyarapítására igen alkalmas mód kiterjeszteni a hazaárulás fogalmát. Ez a módszer már a multban is szép sikereket aratott s a hazaárulás ma már gumiból készült fogalom, melyet tetszés szerint lehet tágítani. A multban azonban mégis kelleténél szerényebben éltek ezzel a tágítási lehetőséggel s csak arra terítették rá a hazaárulás vizes gumitakaróját, aki tettel vagy szóval elkövetett valamit. A modern kor haladott technikája már felfedezte a negatív hazaárulást: az is hazaáruló, aki valamit nem követ el, vagy nem mond. Az ilyen negatív hazaárulásnak egy eklatáns példáját állapítja meg a Budapesti Szemle r. r. jegyű bírálója. Aki a szörnyű bűnt elkövette, az nem más, mint Szenes Piroska, Csillag a homlokán című regényével. Miután nem tagadhatta meg bizonyos «inkább írói, mint regényírói» értékeit, a végén megállapítja róla, hogy a regényben jóformán egyetlen szó sem esik arról a nagy változásról, amely a felvidéki társadalomban éppen az elszakítás következtében végbement. Ha valaki, aki a szóbanforgó regényt olvasta, azt vetné közbe, hogy erről a változásról van szó a regényben, hogy továbbá a regény tárgya egy kis felvidéki faluban élő kis tót parasztlány élete, akiben igazán kevés lelki változást idézhetett elő az elszakítás, hogy továbbá az író nyilvánvaló szándéka volt objektív, politikától nem színezett képben megmutatni a szlovák falusi nép életét, hogy végül nem egészen hazafiatlan dolog, ha magyar író szeretetteljes és megértő érdeklődést tanusít a tőlünk, hajh, elszakított s most keservesen visszakívánt nép életformái iránt, - akkor ennek a túlságosan jól emlékező olvasónak nem mondhatunk mást, mint hogy a hazafiság azonos azoknak az irredenta frázisoknak a trombitálásával, amelyeket nyilván már azok is únnak, akik trombitálják őket, mert minden ésszel élő ember rég beláthatta, hogy semmi okos és jó dolgot velük elérni nem lehet. A cselekvő hazafiságnak, amelybe többek között beletartozik a tőlünk elszakított népekkel való rokonszenves törődés, a frazeológia mai aranykorában nincs helye. Ezért az akadémikus bíráló teljes joggal mondhatta, hogy Szenes Piroska azt a bűnt követte el, «amelyre Garay szerint még istennél sincs bocsánat».

Egyébiránt, ha már benne vagyunk a Budapesti Szemlében, idézünk néhány mondatot Farkas Gyulának abból a cikkéből, amellyel visszavág Császár Elemérnek, aki A magyar romantika c. könyvét az előző füzetben élesen megbírálta.

«Cs. nem az én könyvemet bírálja, hanem egy fiktív alkotást, mely csak az ő képzeletében él... Hogyan lehetséges, hogy könyvemet ennyire félreértette.»

«Ezekben az idézetekben époly kevéssé ismertem saját szavaimra, mint a bírálatában nekem tulajdonított elvekben.»

«Mindenesetre ő már eleve tudta - amint bírálatában írja -, hogy könyvem téves és zavaros állítások halmaza és olvasás közben kétségtelenül ezen intuitív megismerés hatása alatt állt.»

«Kiforgató módszere.»

«Ilyen nyilvánvaló ellentmondásoktól hemzseg Cs. E. egész írásműve.»

«Bírálatában torzképe jelenik meg könyvemnek, melyet magaménak el nem ismerhetek.»

Nagyon gyanus, hogy az itt említett Császár Elemér személyében nem nagyon különbözik a fentebb említett r. r. jegyű bírálótól.

Móricz Zsigmond: A KÖZÖNSÉG NEVELÉSE.

Nagy Lajos király korától a mohácsi vészig harmincnégy könnyvtárról s e könyvtárak összes fennmaradt és bizonyítható eredetű könyveiről beszél dr. Hoffmann Edit: Régi magyar bibliofilek c. könyvében.

A könyv rendkívül érdekes. Az írónő ma szinte példátlan nyugalommal takarja el saját egyéniségét. Mennyi kutatásba, izgalomba, fejtörésbe, várakozásba, kétségbe és örömbe került, míg egy-egy adatot megállapított. Míg nagytekintélyű öreg tudósokkal, régen beidegzett hitekkel, véleményekkel megküzdött. Míg nagyszerű memóriával mindennek utánnajárt s józan ésszel minden elébe került adatot megmért. (Van egy érdekes esete, hogy fedezte fel, hogy a bécsi képes krónika írója azonos a londoni Aristoteles-kodex írójával. A csillagokról ismerte fel. A festőnek egy egyéni kedvenc díszítő mütyürkéjéről. Egy szót sem veszteget ennek a megmondására, a szaktudósok kézről-kézre adják, így terjed csak híre.) Az abszolut igazság ítéletével dolgozik s saját személyének semmi fontosságot nem tulajdonít. Ezzel csak még hihetőbbé, szinte hitelesebbé téve tanítását.

Őt e könyveknél öt szempont izgatja: Melyik könyvtáré volt, ki készítette, a festő milyen iskolához tartozik, hogy vándorolt tovább a könyv s most hol van.

A könyvek tartalma nem érdekli. Abból nem akar levonni semmi kultúrhistóriai következtetést.

Viszont a másik véglet, az sem érdekli, hogy mibe kerültek ezek a könyvek, pedig ebből is messzemenő következtetéseket lehetne kihozni.

Pedig abból a szempontból, amit címül vetettünk fel, hogy a közönség nevelése hogyan történik, mind a két szempont fontos.

Az Anjouk, elsősorban Nagy Lajos tette divatossá a könyvgyüjtést. Könyveket ebben az időben csak nagy urak, nagy vagyonok tulajdonosai gyüjthettek. Annyira, hogy a könyv e példányai túl is emelkedtek a használati tárgyak nívóján. Műtárgyakká, ékszerekké lettek. Ugyanolyan kincsekké, mint a serlegek, a templomi kegyszerek, az ötvösipar műremekei.

És mégis szellemi értékek maradtak. Vitéz Jánosnak 26 könyve van megállapítva. Ott van köztük st. Hieronymus mellett Ciceró, Plautus, Tacitus, Demosthenes. Mind nagy szellemiségű író, akiknek a hatása mélyen befolyásolta az emberek gondolkodását.

Mátyás király könyvtárából 152 darab van hitelesen megállapítva. Költők, filozófusok, egyházatyák, tudósok.

Nyilvánvaló, hogy a közönség rá volt nevelve arra, hogy mit kell olvasni, mi az, amit meg kell szerezni, amit kéznél kell tartani. Mi az, ami az olvasók lelki ügyévé vált az írott anyagból.

Ezek a rendkívüli díszbe öltöztetett könyvek azonban aligha váltak a tudás további fejlesztőivé, hiszen ezekhez nem volt szabad nyulni. Ezek csak királyi olvasmányok lehettek. Használatra olcsó és könnyebben megszerezhető s könnyebben hozzáférhető művek szolgáltak akkor is.

Bizonyos tragikum a könyv sorsában, hogy mialatt egyre nagyobb lukszussal állítják ki s valósággal élet fölibe emelik a könyvíró műhelyek a könyvet: azalatt megindul az írott könyvek, a festett, aranyozott ékszerekké avatott könyvek divatja idején, - a könyvnyomtatás, amely egy csapásra megszünteti ezt az egész főúri iparágat és meghozza az emberiség számára a mindennapi táplálékot: a sokszorosított könyvet.

Milyen csalódás foghatta el e főúri kincstárakat, mikor hirtelen betört és elseperte a nagyszerű művészetet a Gutenberg találmánya.

Mátyás királynak már négy darab könyve van, amely könyvnyomtató műhelyben készült. Bizonyára sokkal több is volt, de már itt nem volt mód rá, hogy a király címerével egyetlenné s így felismerhetővé tegye az ipar az egyetlen királyi tulajdont.

Mikor a könyv eljutott a legmagasabb kiközösítettség, a kincstári méltóság magaslatára: belépett a mezitlábas könyv az életbe.

Az Attavantek és a del Forek- a Girolamo dai Librik és a Boccardinok után jönnek a szörnyeteg incunabulumok.

De ezzel a közönség egyszerre százszorosra, ezerszeresre emelkedett.

Egy század mulva már a hittérítők, a protestáns tudósok, az ellenreformáció vitázói millió példányban szórták szét a könyvet, ami odáig nehány Istentől megjutalmazott kegyencnek, királyoknak, főpapoknak s nagyon nagy uraknak játékos öröme volt.

Így alakul át korunkban a középosztály könyve a tömeg könyvévé. A bibliofilia, - ujságkönyvvé. S ezzel a közönség újra megtízszereződik és százszorozódik. Az 500 példányban megjelenő könyv 50.000 példányban megjelenővé.

A könyv neveli, sőt a technika neveli a közönséget a könyvnek.

AZ ERDÉLYI HELIKON most tartotta hatodik gyűlését Marosvécsen, a világ egyik legszebb pontján. A Kemény bárók várának gyönyörű kilátása most szimbolikusan az erdélyi magyar irodalom kilátásait jelzi. Erdély ma is a magyar kultúra legtermőbb és legharmonikusabb szigete. Itthon sokat van szó arról, hogy helyes-e az, ha a politikusok beleszólnak a művészet és az irodalom dolgaiba. Könnyen bekövetkezik, hogy a hatalom eszköznek tekinti az irodalmat s a dilettáns politikus helytelen befolyást gyakorol a művészet fejlődésére. Ebben a formában azonban, ahogy az Erdélyi Helikon teszi, szépnek, jónak és mindenkép hasznosnak kell elismerni az irodalompártolást. Nemzeti közszellem nyilvánul meg s az irodalom valami meleg, családi és ideálisan eszmei közkinccsé válik.

ROMÁN KRITIKA KUNCZ ALADÁRRÓL. Codarcea Cornel, a bukaresti Natiunea főszerkesztője cikket írt Kuncz Aladár Fekete kolostoráról. A cikkből közöljük az Ellenzék nyomán a következő részletet:

«Vannak könyvek, amelyeket szívesen olvas az ember, mert olyan dolgokat tartalmaznak, amelyek ismeretlenek, titkokat fednek föl, amelyek eddig rejtve maradtak. Más könyvek viszont azt a hatást érik el, hogy olyan dolgokat tárgyalnak, amelyeket ismer az olvasó saját tapasztalatából is s mégis elbűvölten olvassa ki a különbséget abból, amit ő látott és ahogyan azt az író érzékelteti. Kuncz Aladár, nemrégen elhunyt magyar író «Fekete kolostor» című munkáját én az utóbbi kategóriába sorozom. Kuncz 1914-ben Franciaországban élt, amelyhez lángoló szeretet fűzte, mégis internálták a noirmoutieri szigetre, majd később az Ile d'Yeu-i kazamatákba. Öt évig élte az internáltaknak egyhangúságában borzalmas életét. Az a rövid idő, amelyet én (Codarcea) francia fogságban töltöttem, megérteti velem mindazt, amit ez a nagy magyar író írt, de velem kivételt tettek. Amikor látták rólam, hogy nemcsak autrichien, hanem román is vagyok, felölthettem a francia köztársaság világoskék uniformisát. Kuncz azonban, aki nemcsak osztrák, de magyar is volt, öt évet töltött a rettenetes fogságban, éhezések és elképzelhetetlen gyötrelmek, szenvedések között. Reménytelenül.

És hogyan írja le szenvedéseit ez az író? - kérdi Codarcea. - Csak azt felelhetem: a «Fekete kolostor» a világ legnagyobb íróinak sorába emeli szerzőjét. A szenvedések évének történeteit az epikus nagyság objektivitásával és nyugalmával veti papírra. Éppúgy, mint Dosztojevszij a Holtak Házában, Kuncz is az örök emberit és a sors minden páriája iránti határtalan szeretetet teszi uralkodóvá művében. Élénk szemmel figyeli meg az eseményeket, amelyeket fölébe helyez saját szenvedésének. Helyesen állapította meg Babits, hogy Kuncz az igazi művész szellemével kerülte ki a jóérzés és ízlés scilláját és charibdiszét. Nem dícséri önmagát, nem téved a kiábrándító szentimentalizmus terére és nem tör ki gyermekes vagy patetikus haragban. Minden harmonikus, művészi és nemes ebben a regényben. Kikerül minden politikai tendenciát. Bár ellenségként kezelték, nem vonja kétségbe a francia nemzet nagyságát és nem kisebbíti ennek a népnek a kultúráját. Szomorú könyv Kuncznak a regénye és ugyanakkor magasztos himnusza az emberi szeretetnek. A béke és a szenvedések könyve sokkal nagyobb mértékben, mint az úgynevezett pacifista munkák, amelyeknek bizonyos tendenciája van. Az ötszázoldalas regényből kiáradó szuggesztív erő érdekesebbé teszi a könyvet, mint bármely szenzációt hajszoló regény. A kazamatákban eltöltött órák egyhangúságából jeleneteket ragad ki, amelyek meglepő pszichológiai érzékről és drámaiasságról tanuskodnak. Ma Kuncz nem él. De a «Fekete kolostor» megmarad, örökre, mint az emberies érzés, méltóság és lelki nagyság hatalmas monumentuma.»

Codarcea kritikájához ujságként hozzáfűzzük értesülésünket, mely szerint a «Fekete kolostor»-t Codarcea a közeljövőben román nyelvre fogja lefordítani.

A TÖMEG MULATÁSI VISZKETEGÉNEK Vörösmarty sohasem áldozta fel a művészetét, - mondja b. Eötvös József.

De viszont ugyanebben a beszédében mondja (1861-ben) a következőket is:

«Hányan vannak csak e gyülekezetben is, kik azon korszakra tisztán emlékeznek, midőn egy magyar könyv megjelenése még esemény volt. Midőn Berzsenyi, Kazinczy, Kisfaludy művei a nyomtatási költségek miatt csak nagy nehézséggel láthattak világot.»

«Elfelejthetjük az időt, mikor a magyar költészet és szépirodalom egy évi termékei egy zsebkönyvbe belefértek s tudományos irodalmunk egy folyóiraton kívül évenként nehány elemi iskolai könyvre szorítkozott.»

Csakugyan nagyon érdekes, hogy milyen közel van a hátunk mögött a nirvána. Jó erre néha emlékezni, mikor újra azon az úton halad a könyvkiadás, hogy bölcs leépítéssel ugyanoda jusson vissza. Mert ma már lapok, képeslapok, rádió, a mozi, a színház, mind a közönség «mulatási viszketegségének» akar legfeljebb szolgálni s azonfelül mindent kidob a hajóból, ami tehertétel, mert művészet.

ÚTTÖRŐ IFJÚSÁG JELENTKEZIK a magyar élet minden területén. Az ifjúság fel van rázva, meg van mozdítva, lázas. Tevékeny akar lenni, mert érzi, hogy felelősség vár rá a jövőben.

Minden korszak vezető s cselekvő rétege olyan, amilyen volt az a diákvilág, melyből származik. Az ember ifjúkorában jut el a célkitüzések elé. S csak kevés az, amit életében aztán meg tud valósítani abból, amit lángoló ifjúságában maga elé tüzött.

Ha egy ifjúság semmi célt nem tűz maga elé, attól a felnőtt és férfikorban sem lehet semmit sem várni. Egy olyan ifjúság, amelyik megelégszik a tanulás elhanyagolt átsvindlizett végzésével, amelyik semmi másra nem törekszik, csak a pillanatnyi örömök és könnyebbségek megszerzésére, amelyiknek legnagyobb hangulatait a dorbézolás és a mulatság adja meg, az cselekvő férfikorában már nem tér át ideális célok keresésére. Megmarad hedonistának és lomha agyu, szűk látkörű, nem numeráló tényezőnek az életben.

Ezért örvendetes és felemelő a mai ifjúsággal találkozni. Ma már egyre nagyobb rétegek mozdulnak meg az ifjúság tömegei közt, amelyek eszmei dolgokkal, problémákkal és építő akarattal vannak eltelve.

Nem azért fontos ez, mintha az ifjúság meg tudná oldani a mai élet véghetetlenül bonyolult és szinte megoldhatatlan problémáit, hanem azért, mert ez az ifjúság olyan férfi-generációt igér, amely már dolgozni fog a nemzet és az emberiség érdekében.

Ezen a téren az erdélyi fiatalok és a szlovenszkói ifjúság versenyezve tör elő. De idehaza is egyre nagyobb tömege fordul az ifjúságnak a közélet és a nemzeti élet regenerálásának s reorganizálásának kérdéseihez.

Rendkívül érdekes jellemvonása az ifjúság érdeklődésének, hogy egyre jobban a falu-kérdés felé fordulnak.

Most, hogy az iskolai év véget ért, mindenütt szinte mérlegkészítés történik az ifjúsági munka felett. «Ebben a mérlegben már pluszt jelent, - írja egy nagyon jó cikk a Prágai Magyar Hirlapban, - hogy sok szélsőséges akarat belátta a l'art pour l'art meddőségeket és vizsgák, disszertációk, komoly könyvek léptek a jelszóhirdetés helyére és hogy más oldalról sok, eleinte támadott, újszülött reformgondolatból a többség és a diáktömegek intézményesen biztosított kincse vált, többek közt a szemináriumok, vitaesték.» Mikor ennek a világnak politikai nagybizottságából egy vezető azzal áll az ifjúság fórumára, hogy a világtörvényről beszéljen, valóban a legszükségesebb, legegyenesebb és legbiztosabb csapáson halad. «És a válságban sínylődő magyar értelmiség egyre fokozódó jelentőségének hangsulyozása, - fölfelé és lefelé egyaránt, - mutatja, hogy erről az útról jó és biztos a kilátás: a mult tapasztalatai, a pillanat szükségességei és a távolbalátó körültekintés holnapfeladatai egyszerre szemügyre vehetők.»

Erdély viszont megindítja az Erdélyi Fiatalok Falufüzeteit s első számnak egy nagyon becses, kitünően megírt tanulmányt ad, Gyallay Pap Zsigmond írását, «A nép és az intelligencia» címen. Ebben a füzetben szokatlan nyíltsággal, értelmességgel és józan tanácsadással körvonalazza a fiatal író a feladatokat, amelyek az egész intelligenciát kell hogy lelkesítsék az új falu kiépítésére. Ez a kis könyv méltó volna rá, hogy minden magyar diák elolvassa. Mivel azonban mégis inkább a speciális erdélyi viszonyokból indul ki, tehát inkább arra volna szükség, hogy itthon jöjjenek és írjanak a mi fiaink hasonló tanulmányokat.

És igen, a mieink is dolgoznak és haladnak előre azon az úton, amely egy évtized mulva már világosságot és erőt és új világszemléletet fog hozni.

Mindenkinek, aki szívén viseli a magyar jövőt, örömmel kell látnia ezt a fokozott munkát, amit az ifjúság magára vállalt.

Öntudatlan dolog ez. Senki sem parancsolja rájuk, inkább akadályokat gördít elébe ma még a politika. De annál nagyobb dícsőség lesz azoknak, akik már ma benne vannak ebben a szellemi harcban és építkezésben, hogy úttörői lehetnek az új magyar életnek.

Irodalmi szempontból rendkívül fontos ez az új ifjúság, mert ebből új közönség lesz, amellyel az író és az irodalom egész más kapcsolatban lesz, mint a maival és a tegnapival.

Joó Tibor: A RÁDIÓ, KÖZÖNSÉGE ÉS PROGRAMJA. A rádió programja körül e helyen alakuló megbeszélés a művészet lélektanának és szociológiájának igen mély kérdéseivel áll vonatkozásban. Csak pár szóval szeretnék e vonatkozásokra utalni. Mindenekelőtt az a kérdés, milyen szempont alapján állíttatik össze a rádió műsora. Nyilván közönsége igényei szerint. A rádió műsorának irodalmi, művészeti, zenei része - tehát legnagyobb percentje, minden a csekély «ismeretterjesztő» pontokon kívül - azt akarja nyujtani, amit előfizetői a művészettől, irodalomtól várnak. De helyes szempont-e ez? Mert csakugyan a művészet lényege, az esztétikum az, amit a «nagyközönség» művészi alkotásoktól vár? Aligha. Lépten-nyomon elhangzó nyilt vallomás az, hogy az emberek nagy tömege «szórakozást» vár a művészettől. Azt várják, hogy üdülést nyujtson az élet mindennapja után. Ez a szórakozás, üdülés nem egyéb, mint fantázia által való kiélése azoknak a vágyaknak, melyeket a mindennapi élet gátjai visszaszorítanak, melyeket a köznapi ember soha meg nem valósíthat, de melyek a szebb, teljesebb, magasabbrendű élet csillogását festik a filiszter elé. Ez az igény eldönti, milyen fajta «művészet» kell a nagy tömegeknek. Az eddigi esztétikai kutatások alapján egészen bizonyos, hogy a művészet, mint egyfajta szellemi reakcióforma, mint életforma, lényege szerint nem gátolt vágyak levezetője, nem a meg nem élhetett élet pótléka, - noha természetesen adott esetben ezt a szerepet is betöltheti, - hanem egyszerűen az a fajta autonóm szellemi reakció, mely által a szellem a vele szembenálló világról szabadon, a maga törvényei szerint alkot képet, hogy így a saját szabadságában és alkotó erejében gyönyörködjék. A művészet életforma, egyfajta, független, szuverén életforma, nem pedig pótléka egy másiknak, a cselekvésben, a biológiai életben kifejeződőnek. Az igazi műélvezet ennek megfelelően lényege szerint nem kárpótlás az élettel szemben, éppen úgy nem célja pótolni az életet, mint ahogy az élet nem pótolhatja őt. Az igazi művész és műélvező nem abban leli örömét, hogy ime az élettel szemben új világot alkot, olyat, amilyet ott hasztalan keresett, hanem abban, hogy alkotni tud és pedig a szellem rendszerességének, formális voltának megfelelően organizált, formás képet. Ha nem így volna, akkor az egész naturalista művészet nem illene bele a művészet kategóriájába. Az igazi művészet csak a tiszta esztétikumra, a szabad alkotó erő eme gyönyörére irányul. Éppen ezt a nem-pótlék jelleget jelenti az «érdek nélküli tetszés» hagyományos kifejezése. Ebből nyilvánvaló az is, hogy azt az üdülést, szórakozást, vígasztalást, levezetést, életpótlást nem az esztétikum maga nyujtja, hanem a mű tartalma, a nyersanyag, melyet a művészi alkotó munka felhasznál. Ennek kell olyannak lenni, amilyennek a meg nem valósult vágyak az «Életet» festik az elé, aki kirekesztettnek érzi magát erről az ünnepségről. Ebből a szempontból a forma, az esztétikai érték hordozója, s maga az esztétikai érték számba sem jön. Sőt az esetek azt mutatják, hogy egyenesen felesleges, szinte gátló abban a fajta «élvezetben», mely menedék a sivár élet lelki depressziója elől. Ez természetes is. Az esztétikai érzék nem mindennapi adomány, mint egyéb szellemi funkciók sem, nincs mindenkiben kifejlődve. S mennél kevésbé van kifejlődve valakiben a művészet igazi képessége, annál mélyebb benne a «nagy élet» vágya. Mert mennél inkább hiányzik szelleméből a szabad alkotás formáiban való elmerülés lehetősége, annál erősebben kívánkozik a materiálék nyujtotta «magasabbrendűség» csillogása után. Ezt várja a művészettől, kihasználván azt a viszonyt, melyben a művészet áll a fantáziával egyfelől, a valóság adataival másfelől. A művészet valóban adhat ilyen kárpótlást. Képes erre is. A nagy tömegek mármost csakis ezt igényelik tőle. Meg is ütköznek rajta, ha azt hallják, hogy a művészet nem ez. A művészetet ennek az igénynek a kiszolgálására akarják kényszeríteni, minden egyébnek a félretételével. Így születik meg az úgynevezett könnyű művészet, mely éppen csak azt az igényt szolgálja, tehát semmi szín alatt sem tekinthetjük par excellence művészetnek. De fölénye az igazi művészettel szemben éppen abban áll a tömegek előtt, hogy tartalmi színvonala az ő szellemi színvonaluknak és életvágyaiknak megfelelő, s hogy továbbá, mivel célja nem esztétikai, az esztétikum nem is zavarja a tartalom, a mese stb. életpótló hatásának egységét. A művészet egyfajta életforma, a cselekvő élet is az. Egyik a másikat nem pótolhatja. De igenis pótolhatja, - úgy-ahogy, - a cselekvő élet valóságát a cselekvő élet fantázia-képe. Ha mármost a fantáziakép életformáját nem zavarja egy másik fajta életformának az adott esetben teljesen haszontalan jelenléte, nagyobb a fantáziabeli kiélés nyugodt, akadálytalan lefolyásának a lehetősége.

Ezen a tudomány nyujtotta alapon elmélkedve, miben lássuk azt a szempontot, mely szerint a rádió műsorát össze kell állítani? A rádió a jelenben egész közönségét igyekszik kielégíteni. Tehát igazi és hamis művészetet egyaránt ad. De az előfizetők kétféle minősége percentarányának megfelelően. Két állásfoglalás lehetséges. Egy pesszimista, mely egyúttal cinikus is, és egy optimista. Az előbbi szerint az emberek kétfajtasága gyógyíthatatlan, s az alantasabb réteg soha fel nem emelhető magasabb szellemi szintre. Tehát vagy a mai gyakorlatot követem a műsor összeállítása körül, vagy nem törődöm az alacsonyabb réteggel és csak az igazi műértők és műélvezők számára állítom a rádiót szolgálatba. Illetőleg a művészet, a szellem szolgálatába állítom. De hihetem azt is, hogy a szellemi színvonal igenis emelhető, sőt emelendő is. Ebből a meggyőződésből fakadt a népnevelés alig száz éves eszméje. Ezen az alapon állva, semmiesetre sem helyeselhetjük a rádió műsorának azt az irányelvét, hogy a nagyközönség szubjektív igényeit tekintetbe veszi. Az objektív érdekét tartozna szolgálni. A népnevelés szolgálatába állani minden kompromisszum nélkül. Nem szabadna módot adni rá, hogy közönsége selejtes, nem esztétikai célokat szolgáló elmeszüleményekhez jusson hozzá. Éppen ellenkezően, a legmagasabb művészet légkörét kellene állandóan köréje vonni. Semmiféle kompromisszumnak, átmenetnek itt helye nincs, mert művészet és álművészet közt sincs átmenet, csak vagy - vagy. Ebben persze van bizonyos kegyetlenség, de csak a nevelő keménysége ez. Természetesen alighanem örökre vitás marad, hogy abszolút eredményt a nevelés, különösen az emberiség silányabb minőségű tömegeinek, azaz nagyobb felének a felemelése el fog-e érni valaha is. De a magasabb rétegnek, a szellem embereinek, kik a tömegekért is felelősek, nem szabad feladni a küzdelmet és legfőként nem szabad feladni a Szellem minden egyébre való tekintet nélküli szolgálatát. S a rádió, az emberi szellemnek ez a nagyszerű alkotása, csakis a Szellem szolgálatában állhat.

KORKÉP ADOMA: A Színpadi Szerzők Egyesületének nemzetközi kongresszusa Londonban volt az idén. Heltai Jenő, Harsányi Zsolt és Huszka Jenő utaztak el. E világon még a színpadi íróinkat ismerik legjobban s így mindenütt nagy érdeklődéssel s tisztességgel fogadták őket.

Ha már Londonban vannak, illőnek találták, hogy felkeressék a magyar királyi követet, vagy mondjuk, hogy tisztelegjenek nála.

Feketébe vágták magukat s megjelentek.

A követ végtelenül udvariasan hallgatta meg, hogy az urak egyenként szép értelmesen bemondták a nevüket, bár az igazat megvallva szinte szükségtelennek is gondolták, hogy...

- Nagyon örvendek uraim... - ó, és mi lesz a buzával?

Konsternáció.

Kiderült, hogy ugyanakkor buzakonferencia is volt Londonban.