Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Figyelő · / · Vers
A Felvidék és Budapest harsány és népszerű papköltői Mécs László és Sik Sándor után, szerényebb papköltő jelentkezik, ezúttal a püspöki városból, Pécsről, a Dunántúl és a papi pálya jellegzetes fényével a homlokán. Verskedvelők régóta ismerik már Kocsis László nevét és poézisét, akinek ez a kötete, ha nem is első munkájának, de hangban és terjedelemben első nagyobb és éretebb aratásának látszik. Néhány verse mintha visszhangozná Mécs László könnyen csábító s veszedelmes retorikáját; más verseket meg szinte szétfeszít valami mézes bőbeszédűség, elöntve és széjjelmosva a vers magvát és konturjait. A szokványos papi poézis megnyerő, ha nem is meghökkentőn új témakörébe éppen ez az áradó hang hoz bizonyos frissességet és bizonyos formátlanságot, amiben a magyar költő halványan egy franciára, az aranyszájú Francis Jammes-ra emlékeztet. Legjobb versei részben azok, amelyeket érzékeny és rokonszenves énje inspirált, részben azok, amelyeket témájuk és helyzeti energiájuk formál verssé, de leginkább talán a szülőföldből fakadó rigmusok, amelyekben a zsolozsmázást a Dunántúl mértéke alakítja s amelyek oly szeretereméltón idézik fel a pannón tájak és hagyományok egyszerű és nyugalmas gráciáját.