Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Figyelő · / · Vers
Első könyv és női versek.
A sok kócos, formatördelés látszatában csak formátlan versek után ime egy fiatal költő, akiről dícsérettel említhetjük meg, ami szolídabb korokban természetes és alapvető feltétele volt annak, hogy valaki költői zsengéit a nyilvánosság elé hozza:
Egy lélek csendes vizére szeretnék beúszni fénnyel,
mint nagymessziről kincsekkel érkező esteli gályák.
Egy lélek síma kékvizű tükrében szeretnék fodros
hullámot húzni, nyugtalan ingású locsogó pályát.
És a továbbiak is helyenként. Az egész könyvön mintegy lehelete érződik mindannak, ami költészet volt az utolsó húszesztendőben. Ízléssel átélve, finoman válogatva a maga hasznára - nem az epigon, a művelt tanítvány módján. És ezt nem hibául említjük. Tudomásul venni, ami ízlésben, kultúrában, formaeredményekben előttünk volt, még akkor is helyeselhető, ha e tanulmányozás természetes nyomai a fiatal költő bemutatkozó-munkáján ki is tapinthatók.
Eddig a
A múlt századvég lírájának emléke a századeleji szimbólista-lírával vegyest kísért kissé avultnak ható szóösszetételeiben: vágyverte, alázatlánc, csöndrét, asszonyfátum, emlékteher, emlékpalást, sőt emlékpalota; nem tud ellentállni a «költői» jóhangzás útszélen kínálkozó lehetőségeinek: fodort sodort, csenddé csendült (ismételten is
A kötet vége felé vannak legigazabb versei, amelyeket gyermekéhez írt. Mintha a mások versei és más művészi termékek közt botorkáló képzelete célt és értelmet nyerve megerősödnék és költészete igazabb alapzatává válna ez anya-versekben. A Veronka című például igazán kedves és megható.