Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Figyelő

Török Sophie: Emlékezés

Egész éjjel egy halott ember könyvét olvastam.

Kitárt ablakomon beömlött a hold híg, hideg fénnyel, s a kert szurokszínű fái görcsösen rángatóztak a széles ezüst arc előtt, kisértetes sziluetteket dobálva. Hold és lomb táncolt, ingadozott előttem, némán a néma éjben, - s én bűvölten ültem az ölembe eresztett könyvvel.

A szemem már régen könnyes volt, - a Fájdalom könyvét olvastam egy süllyedő, zuhanó lélek segélykiáltásait hallottam, s szobámat megülték az Őrület iszonyú fantómjai, - de mit számít ez? szememben a gyönyörűség könnyei ültek. Valami édes igézet nyűgözött le, mozdulni is alig mertem, nehogy megriasszam e misztérium égies zsongását körülöttem - és könnyeim oly édesek voltak, mint a boldogság könnyei. A boldogságról csak álmaink vannak, s visszanéző emlékezésünk: látunk egy elfutott percet, mely a zavar és félelem perce volt, s röpte után felsajdul bennünk: akkor boldog voltam! Az élet nem adhatja meg a jelenvaló boldogság mennyei ízét, de megadhatja ezt a művészet. Életünk kiválasztott nagy perceit így jelzi öröklámpással egy kép, egy szonáta, egy könyv: mikor betűtivó súlyos szemünket fölvetjük, s a lélek úgy zeng, mint fölvert üvegharang. Boldog vagyok! zengi a lélek, az Idő megállt, s egy pillanatra bennem lakott az örökkévaló. S a zengő csendben érezzük a felismert másik lélek bársonyos áramlását.

Különös boldogságomból hirtelen rémülettel eszméltem föl: egy halott ember könyvét olvastam! Fel akartam ugrani: egy magas alakot láttam, furcsán féloldalt tartott feje csöndes mosollyal nézett rám. Elébe akartam futni ideges boldogságommal, s megszorítani hosszúujjú kezét: Dadi! mennyire örülök, hogy ilyen gyönyörűt írt - ekkor jutott eszembe, hogy halott! s én már nem köszönhetem meg neki soha ennek az éjnek mennyei gyönyörűségét!

Általa éltem át valami múlhatatlan nagy élményt, mellette voltam, bizalmasa; titkainak, alázatának és fájdalmainak beavatott tudója, s úgy érzem őt magamban, mint hosszú éjszaka kegyetlen gyónása árán megszerzett drága barátot.

Az élőre gondolok, aki nemrég volt, akit ismertem a vak felületesség primitív tudásával, - de hiába tépem emlékeimet: hosszú ismeretségünkből semmi eleven emlék vagy jel nem maradt belőle lelkemben. Élesen emlékszem arcára, rövidrenyírt, nikotínszínű bajúszára, nyugtalan-szelíd szemeire és emlékszem álmatag mozdulataira, féloldalt hajtott hosszúkás fejére - e mozdulata miatt mindig azt gondoltam róla, hogy olyan, mint egy mélázó madár. Talán este úgy alszik el, hogy szárnyai közé rejti fejét, s mikor egyedül van, biztosan órákig álldogál egyhelyben, halkan neszezve, s tán féllábát is felhúzza, mint a gólya. Most már tudom, hogy különös madár-mozdulatait onnan hozta, így állhatott ő végtelen éjszakákon a noirmoutieri várbástya ablakában, lopott csillagfényben, s mélázó feje fölött huhogó baglyok puha utálata úszott.

Szeretném az élő szavait idézni magamban, de lim-lomos emlékeimben nem lelem nyomát. Tudom, órákig beszélgettünk - mit is? Talán, amikor jött és halkan kérdezte: itthon-e a férjem? Vagy hová menjünk vacsorázni? és hogy mikor megyünk Kolozsvárra? Szánalmas szegénység, hogy ebből a varázsló életből csak ennyit mentettem meg magamnak - és tudom, hogy azért maradt ő bennem ilyen nyomtalan, - mert ez az ember nem érdekelt engem. Csak járkáltam körülötte, másra gondolva, percekre leülve feketekávé vagy tea mellé, s már mentem tovább, - és mindig hevültem, lázongtam - ő mindig kívül állt, valami kedves, langyos megértés rácsain túl. Mosolya lágy volt, s szinte bocsánatkérő, de én nem tudtam, hogy a megalázottságnak milyen krisztusi mélységei küldték arcára ezt a bölcs jóságot. Most visszagondolva, úgy látom őt, mint aki már régen halott volt, kívül küzdelmeken, érdeklődésen, álomlényében már csak egyetlen sürgető tudatot hordva: még meg kell írni az utolsót... De én éltem, s nem szerettem őt, mert éreztem, hogy ez az ember semmiért sem fog harcolni, ez mindent kiereszt a kezéből, s ha melléig vágódik a hurok, nem tépi szét, türelmes, okos mosolya minden fegyvere, s legföllebb képzeletében szökik egy jobb világba. Írásait is ez a szelíd érdektelenség jellemezte előttem, egy okos széplélek írásai, s amint elolvastam, mindjárt el is felejtettem az egészet. Egyszer láttam egy színdarabját, valami egyfelvonásosat, talán Csokonairól? Osvát színházában játszották, emlékszem Dadi méla, drukkoló arcára, a darabra nem. Barátai, akik még a békeévekből ismerték, mind úgy beszéltek róla, mint szellemes, hódító, elegáns világfiról, ez a vélemény mindig megzavart: lehetséges ilyen világfi? nőhódító? és elegáns, fínom, könnyű francia szellem? Hiszen ez az ember halálosan szomorú! Kedves, szomorú madár, félős és engedékeny - milyen zavart kép ez, milyen groteszk képzelődés, hogy ellenállhatatlan hódítóként emlegetik? Emlékszem pletykákra, melyek regényesen össze-visszaszőtt nőügyeiről szóltak, olyan érthetetlen volt ez! Talán élni kellene még! duruzsolt a visszatért lélek, s lehet, hogy titkos percekben még fölhevült a régi arc, melyet előttem rejtve tartott a Fekete Kolostor iszonyú árnyéka.

Később, mikor Kolozsvárra költözött, sokat leveleztünk kéziratügyekben, időnkint Pestre jött, egyízben valósággal úgy, mint szökevény: valami rejtélyes nőügy miatt hét pecsét alatt kellett titkolnunk látogatását. Mosolyognom kellett rajta, részleteket nem ismertem - ő csak legyintett, sóhajtva.

Emlékezem... de én ezt az embert nem ismertem, emlékeim hamisak. E lagymatag unalmas portré torz és hazug, s már tudom, egy vonás sem jellemzi a fekete kolostor halhatatlan foglyát. Álarcot hordott, gondolom, s gyötrődő vágyat érzek, hogy e most megismert fényes arcba tekinthessek. Emlék, képzelet és extázis különös kusza, édes-kínos játékot űz velem, gondolataim kapkodnak, valamit elkéstem, valamit elmulasztottam jóvátehetetlen! Miért kellett várni erre az éjszakára? késő bánat keserű csöppjét nyelem, óh, csak két-három héttel előbb! Akkor még odafuthattam volna, akkor még mindent megköszönhettem volna...

Az ember nagyképűen emlegeti emberismeretét, ami abból áll, hogy felismeri az ügyetlen csalót, álnok szavakból megérti az ellenszenvet, s szolgaarcokról leolvassa lapos világnézetüket. S miközben kis ügyek áradata izgatja, lelkesíti és bosszantja, - közömbösen megy el az élet nagy kincsei mellett, s még emlékmorzsát is elfelejt csípni salakkal és szeméttel töltött emlékezetébe.

És a fátum, az előrelátó, tervező és céltudatos akaratú fátum, akit megtagad a józan ész, - milyen különös kínok, zavarok, szomjúságok és haszontalan harcok szennyes tüzében melengette, növesztette ezt a kincset! A természet pazarló, mondják, s a hiábavaló szenvedést is pazarul osztja. Csak szenvedj! az eszméletlenségig, üvöltéstől beteg némaságig, szenvedj - nincs értelme? Mit tudod te szegény, eltiport féreg! Minden iszonyat egy célt szolgál, unalom, éhség, szenny iszonyata, rabságban elmúlt fiatal évek lázadó iszonyata, börtön, betegség, magány, halálfélelem! S a penészes falakon átlopakodó Őrület fantómja, melynek borzadályos férgei kikezdik lelkedet, mint fekvőhelyedet a föld kis férgei - minden-minden azért méretett rád, hogy megírhasd, amiért születtél.

Ezért kellett hevülő ifjú fejjel, jószagú uri ruhában Párizsba menni, leborulni a francia szellem előtt! hogy a gyanútlan gyönyörködőt a kényes kultúra álomvilágából rajtaütéssel kiragadják vértől és vérre éhes katonák. Láncokban, éjszaka viszik a zsákmányt titkosan, mert a feldühödt nép széttépné őket! kövek zuhognak, átkok és köpések - dehát mit tettünk? sikolt égig rémült tekintetük. Tegnap még vendégek voltunk, barátok, uriemberek, szabadok! S lassan, mint rémálmú diluviális szörny végtelenig kígyózó teste, zuhog át a fogság öt esztendeje, halál esztendői, a fényes és erős lélek iszonyú zuhanásának eszendői. Végre szabadság! mely most mindent pótolni fog, mindent megad, szabadság, aranyélet! Dehát mi volt itthon, háború után, kommün után... Kenyérgond, várakozás, zűrzavar, várni, még ezekután is várni! Írni néma füleknek, várni beérkezést, várni sikert, várni az ellopott élet igazságos elégtételét! Újabb és újabb kis akadályokon átevezni, megbujni egy megszűkült, vak kis ég alatt, aranyszabadság! Várni reményvesztve, elszikkadva, aztán újra írni, lihegve, sietve. Már ujjaiban a láz, már feje fölött a kasza, iszonyú izgalommal tovább írni! mert ezt még meg kell írni mindenáron...

És haldokolva várni a sikert, - még egy sóhaj: hát ezt legalább megértem! S a fény kialszik, lelkes testét szennyes férgek marják már a föld alatt - óh, miért kellett ennyit szenvedni!

Az élet mindennel adós maradt, de mégsem volt hiábavaló élet.

A mű ittmaradt nekünk.