Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Keveset beszéltem az Anyámmal s a testvéreimmel még kevesebbet. Nappal aludtam, éjjel csavarogtam. Ha van még egy ágyunk, lehet, hogy nem így rendeződik az életem. Éreztem, hogy dolgozni kellene valamit, éreztem, hogy az Anyám is erről szeretne beszélni velem. De hogyan lehetne ezt a kérdést megoldani? Más emberek akkor indultak a dologba, mikor az én számomra megnyílik az ágy, hogy letegyem magam kicsit pihenni az oktalan izgalmak és hosszú reménytelen vitatkozások után. Reggelenként beszélgettünk s valami távoli jóban reménykedtünk.
Megérkezésem örömére vasárnap komoly, ünnepi ebédet készített Anyám.
- Nesztek, hogy vigyen el benneteket az ördög - mondta reggel elgörbült, mámoros szemekkel Károly bácsi. Én már otthon voltam, mikor ő megérkezett. Munkaruhában, úgy piszkosan, ahogy a gyárból kiállt, lumpolta át az éjszakát. - Szegényember vagyok, egy korona az egész életem, de azért ezt is föláldozom.
Anyám a konyhaasztal sarkánál ült, aprópénzeket számolgatott s a fölajánlott koronát is közékeverte.
- Jó lesz-e, ha tyúkot eszünk, gyerekek? Úgy sincs mása a szegényembernek, legalább egyen valami jobbacskát, ha hozzájut. - És nevetve még hozzátette: - Maradj hát te is itthon, te részeges kutya, ebédre. Úgyse tudod már, hogy mi az a rendes étel.
A lányok félig meztelenül, lármásan jöttek-mentek a szobából a konyhába, az egész lakás olyan volt, mint valami csatatér. A padlón szennyes ruhák és cipők hevertek szanaszét. Ilonka az asztal tetején ült, kávézott, kövérre dagadt kenyereket kanalazott ki a csészéből. Kis ingecskében ült maga alá húzott lábakkal, a haja kócos volt, magafeledten cuclizott, szája sarkából kibuggyant az édes, meleg kávé.
- Megfázol, kicsikém, én drága aranyhalacskám - mondta neki Anyám gyöngéden, az ölébe emelte és így etetgette.
Károly bácsi zsebretett kezekkel a szobaajtónak dőlve álldogált. A levegőbe bámult és fütyörészett. Végre is megszólalt:
- Erigyetek már be, hogy lebújhassak!
Vetköződni kezdett és bolondságokat beszélt össze-vissza.
- Rossz így nekem, testvér, komisz az ilyen özvegy szamárnak az élete.
Anyám zsörtölődött vele:
- Mért nem hozod föl a feleséged is? Mondtam már, hogy hozd föl és éljetek rendes életet. Elég vén szamár vagy már, benőhetne a fejed lágya. Ebben az időben már a bolondok is megnyughatnak.
- El is hoznám én, testvér, de olyan az, mint a kotlós tyúk, nem akar elmozdulni a helyéről. Vegyem talán az ölembe és úgy hozzam? Vagy mit csinálhat az ember ilyen lélekkel?
- Nem jön, mert nem mer szegény kimozdulni a helyéről. Érzi ő, hogy nem bízhatja rá magát a te mániáidra.
- Azt mondom, ha már a feleségem lett, akkor csak bízza rá magát a mániáimra. Csak bujdosik előlem s mégis szüli a gyerekeket szakajtó számra.
- Gyalázatos kutyák vagytok valamennyien. Kiszívjátok a szegény asszonyok vérét, aztán szeretnétek a sarokba dobni, mint valami rongyot. Gyalázat az, hogy ilyen vén fejjel se tudsz megnyugodni.
Károly bácsi már félig levetkőződött. Erős, izmos tagjai voltak, de a mellén már őszültek a hajak s a fogai ritkák és feketék. Heccelődött s mint valami kamasz, röhögött a játékhoz.
- Szeretem én azt az asszonyt, testvér! Valósággal imádom én, mint a szentséget.
Hangosan elnevettem magam, most felém fordult és nekem beszélt:
- Ne vihorássz, öcsém, dunsztod se lehet neked arról, milyen egy asszony az. Szentségemre, olyan, mint egy bálvány.
Anyám rosszalólag mondta:
- Ne gúnyolódj már, ne bántsd még ilyenkor is. Olyan szegényke, amilyen. De ha jó volt akkor, mikor a házat meg a műhelyt megkaptad vele, becsüld meg most is, hogy a vagyonát elittad.
- Éppen, hogy megbecsülöm, ha azt mondom, hogy olyan, mint egy bálvány! Nem csúfolódás az, ha én így képzelek el egy bálványt. Hiszen csak négy iskolát jártam, testvér, mért tudnám hát, hogy milyen egy igazi bálvány?! Van az az asszony olyan hosszú, öcsém, hogy be se férne ezen az ajtón - leült a székre, kezeit a térdeire támasztotta és bámulta az ajtót. - Isten engem úgy segéljen, ha szépen kiegyenesedne, be se férne ezen az ajtón. S micsoda szép, halvány képe van! Szép bizony és igazán a fogam alá való lenne, ha tevehússal, vagy más ilyen madár húsával élnék.
- Nem szereti? - kérdeztem.
- Szeretem én, öcsém, csak azt nem szeretem, ha gyakran kerül a szemem elé. Szúrja a szememet. Isten úgyse, úgy szúrja, mint valami nagy szálka. Dehát azért csak megbecsüli az ember a jámbort. Azért haragszom rá kicsit, hogy olyan házat, meg olyan műhelyt hozott magával, amik később elúsztak, mint a halak.
- Elúsztak hát, elúsztak a borocskában meg az átkozott pálinkában, amiket leittál magadba.
- És szülte a gyerekeket. De azt mondhatom ám, a gyerekek, azok szépek. Soványak, mint a kórók, taknyosak és hebegnek, mint a gólyák. De az én vérem van bennük, öcsém, azt érzem, hogy az én drága vérem van valamennyiökben. Különben már ki is tekertem volna a nyakukat, de fáj hozzájuk nyúlnom, megsül a kezem az érintésüktől. Eh! - sóhajtotta. - A szegényember dögöljön meg és vége a sornak! - mondta még egészen nekikeseredetten és bebújt a takaró alá. Egészen bebújt, a takarót felhúzta a fejére.
A testvéreim felöltöztek és sétálni mentek. Ilonkán sárga cipő és piros ruhácska volt s őt is magával vitte az anyja.
- Feküdj le te is - mondta Anyám. - Szomorú dolog az, hogy így beszél ez az ember! Nem valami kívánatos jószág a felesége, az igaz, de ha jó volt neki a pénze, legyen jó az asszony is. Mért éppen a szegény embereknél vannak ezek az állandó marakodások?
- Azért, mert a szegényembernek se otthona, se nyugalma.
- Látod, hogy engem se tartanak mézeskalácson, olyan az én életem, mint az igavonó állaté s mégis örül a szívem, ha köztetek lehetek. Addig takarózzon az ember, ameddig a takarója ér... De úgy aludj ám te is, hogy délben fölkeltünk. Lehet, hogy vendégünk is lesz délben, de ne ám, hogy mogorva legyél ahhoz az emberhez. Megkérte már a Mariska kezét, hadd boldoguljanak, ha szeretik egymást.
- A Bagó?
- Derék ember, nyomdász. Ezek a legjobban kereső iparosok. Legalább rendes apja lesz annak a csöppségnek. Lehet, hogy te okosabb vagy, mint ő, de azért nem kell, hogy fitogtasd előtte. Te ilyen vagy, ő pedig olyan, hiszen a fűszálak se egyformák a mezőn. Azért mégis csak megvannak egymással békességben.
Már az ágyban voltam és gondoltam, milyen különös ez a világ körülöttem. Milyen idegennek és távolinak érzek magamtól mindent. Károly bácsi vadsága s az Anyám primitív okoskodásai értelmetlenül összezavarodnak bennem és így szédülök át az álomba.
Ebédhez keltegetnek. Olyan lárma van a lakásban, mintha tele lenne emberekkel, mintha verekednének. Kiabálnak egymással és föl-fölnevetnek hangosan, jóízűen. Mariska hangját hallom leggyakrabban, Ilonkával játszik, mint a pajtása. Hancurozik vele, nevetgél és valakinek dícsérgeti a kislányt. Idegen férfihangot is hallok. Valószínűleg ez a vőlegény. Nem ellenszenves a hangja, rekedt kicsit, talán a sok dohányzástól, vagy talán tüdőbeteg, mint a nyomdászok általában. Legjobb szeretnék tovább aludni. Szívesen lemondanék az ünnepi ebédről, csakhogy ne kelljen közéjük, az asztalhoz ülni. Nincs kibúvó. Jön az Anyám és meghúzogatja a hajam.
- Kelj föl, Lajki, kelj föl. Itt a jó tyúkocska! Úgy uszkál a jó tejfölös lében, mint valami csudálatos teremtmény.
Mariska azt mondja Ilonkának:
- Menj oda és húzd meg a Lajos bácsi lábát.
- Nem. A Lajos bácsi lába nem az enyém lábam.
- Menj csak oda szépen, dugd a kezecskédet a takaró alá és húzd meg a Lajos bácsi lábát. Lajos bácsi, lusta bácsi, csiklandozd meg a talpát.
Bözsében fölébredtek a régi emlékek és selypítőn énekelte:
- Itt a Darányi Ignács, a csipő pucsuló!
Nem volt menekvés, fölültem az ágyban, rosszkedvűen, tettetett álmossággal dörzsöltem a szemeimet.
Egy ember állt meg előttem és nyujtotta a kezét.
- Jó napot kívánok. Bagó Béla vagyok.
Üdvözöltük egymást, barátsággal megszorította a kezem.
- Menjetek ki, hogy fölöltözhessek.
- Öltözz csak, nem kíváncsi senki a bájaidra - mondta Terus s valamennyien nevettek.
Az ágy szélén ülve öltöztem. A többiek az asztalnál ültek, füge és amerikai mogyoró volt előttük. A lányok hangos ropogtatással torkoskodtak. A vőlegény csakugyan olyan volt, mint a kültelki szegény vőlegények. Kissé gyűrött ruhában, nedvesen lefésült hajjal, magas gallérban és csokornyakkendővel. Szőke ember volt, struccolt bajuszkával, ha nevetett, nemcsak a fogai, hanem az alsó, fölső ínyei is kilátszottak. Az arca beesett s a szemei fénytelenek. Hallottam, hogy a nyomdászok ólombetegségbe esnek s ez az ember csakugyan emlékeztetett az ólom szürkeségére.
- Gyujtson rá - mondta és megkínált cigarettával.
(Folyt. köv.)