Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám · / · Figyelő

Komlós Aladár: A giccs

Épúgy külön fajtája a szépnek, mint a fenséges vagy a bájos, amelynek mivoltán régi esztétikusok törték a fejüket. Ma a leggyakoribb árú a művészet piacán; győzelmesen trónol a háttérbe szorított többi esztétikai kategória fölött. Nevének eredete homályos. Egyesek szerint egy kilencvenes évekbeli müncheni festő, valami Kitsch nevéből vált köznévvé. A lexikon szerint talán az angol sketch-Skizze szóból származik, de lehet, hogy a német tájszólás «verkitschen» igéjéből, amelynek jelentése: «olcsón eladni». Művészi értelmet először a festők adtak neki, lassanként azonban kitágult a jelentése. Ma giccsnek nevezzük az olajnyomatot, amelyen a haldokló Petőfi a vérével írja fel az égre: «Hazám!», a lopott melódiájú s elérzékenyítésre pályázó zenét, az elhasznált képekkel dolgozó, sejtelmes és búbánatos verset, sőt hajlandók vagyunk hozzászámítani a színdarabot is, amelyben a vezérigazgató beleszeret a szegény gépírókisasszonyba és feleségül veszi.

Ha közös tulajdonságait keressük, első pillantásra felötlik, hogy a giccs mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni; mert semmit sem érnek, ha áron alul jutunk hozzájuk. Az, hogy valami nagyot és előkelőt igér, ép oly fontos, mint az, hogy szerény ersatzot ad helyette. Gyűlöletessé is ép azáltal válik, hogy oly puffadt nagyigényűséggel lép fel. Mint egy parvenü, aki egy nemesi familia családi képei alatt pöffeszkedik.

Giccs háromféleképpen jöhet létre:

a kifejezésmód,

az abban foglalt érzelmek, vagy

az abban foglalt világkép meg nem engedett olcsósága révén.

*

A kifejezésmód akkor olcsó, ha banális. A szavak élettörténetében ugyanazt a három állomást különböztethetjük meg, mint a növényekében. Mint ahogy a növény: él, aztán elrothad s végül megszenesedik, - a szavak az első használat ifjui korszakában elevenek, aztán az érezhető banalitás kellemetlen állapotába jutnak, végül közömbös, közhasználati jelvényekké válnak. Frissenlelt állapotukban poétikusak, aztán teátrálisak, végül igénytelenné szürkülve és hasznosulva, a hétköznapi beszéd elemeivé lesznek.

Igaz, a «van» szó is banális, mégsem ingerel senkit. De ez a szó szerény. Nem festi drágábbnak magát, mint amilyen. Baj csak ott van, mikor egy kifejezés már banális, de még eredetinek hiszi magát. Már hervad, de még kelleti magát, mintha fiatal lenne. Már utánzásból született, de még oly hetykén viselkedik, mintha most pattant volna ki a lélekből.

Mikor először írták le átvitt értelemben ezt a szólamot, hogy «a poklok kapui» vagy a «lelkesedés tüze» - költői erejű lehetett. Ma már kómikus. Kómikus, mert impotens: felszólít valaminek az elképzelésére, de ahhoz már nincs ereje, hogy valóban megindítsa képzeletünket. Csak megcsiklandozni tud, kielégíteni nem. Giccs.

Már puszta banalitásánál fogva is az. Miért? Mert áron alul árusít, épúgy, mint a giccs. Művészetet - tehát frissen talált kifejezést, erőfeszítést s új leleményt - árul, s ehelyett járt utat, kényelmet ad. Szűz kifejezések izgalmas birtokát igéri, de megcsal, megrövidít: hiába várunk küzdelemre. A küzdelmet rég megküzdötték előttünk, nekünk már nem maradt mivel küzdeni.

A banális szavak azonnal felismerhetők arról, hogy ők a mindenkori «szép» szavak. Persze igazában a szavak sem nem szépek, sem nem csúnyák, s ha valamelyik mégis szépnek tetszik, ez csak annak jele, hogy már nagyszámú költői emlék tapad hozzá. A giccsek gyártója és élvezője természetesen az ilyen képzeteket kedveli legjobban - ez a magyarázata, hogy a tömegolvasó úgy szereti a természet képeit -, hiszen ezeknél nincs szükség az ő személyes költői hozzájárulására, ezek amúgyis teleszívták már magukat a sok poétai mű hangulatával, amelyben megfürödtek. Az igazi művész undorral fordul el az ilyen «hulló falevél»-esztétikától. Tudja, hogy a fényesség, amely a «szép» szavakon csillog, a penész fényessége. Ő nem ismeri el a nyárspolgári dualizmust, hogy vannak költői és prózai dolgok a világon, s ha valami költőietlennek látszik, ez nemcsak nem riasztja vissza, inkább csábítja őt, hogy ezt is megtöltse költőiséggel, a magáéval.

*

De érzések is vannak, amelyekhez sok kész költőiség tapad. Mondanom sem kell, hogy bármely érzésből, a legősibb érzésekből is támadhatnak eredeti alkotások. De csak akkor, ha ezek az érzések újból megszületnek. Ehelyett azonban többnyire az történik, hogy csak testetlen árnyuk rezeg fel a lélekben. Az emberek oly szívesen válnak előkelő költői érzések szállásaivá, hogy még afölött is hajlandók szemet húnyni, ha a lakó igazában meg sem jelenik bennök, csak az árnyéka. Nagy érzések gőzétől felfújt művek születnek így, ezek pedig szintén giccses hatásúak, hiszen rájuk is érvényes, hogy kevesebbet adnak, mint amit cégtáblájuk hirdet.

Az érzelmesség különben nélkülözhetetlen feltétele a giccs létrejöttének. Ezért viccben sosem jelentkezhet; a nevetés elűzi a giccset. Hiszen egy fejtegetés, mely főkép értelmi eszközökkel dolgozik, lehet hideg vagy téves, egy tárgy van annak képe lehet idomtalan vagy hibás: de csak az oly mű, amely hiányzó érzést szenveleg, kelti azt az ellenszenves benyomást, hogy az ember másnak akar látszani, mint ami. A klasszikus irányú művet s a népköltészetet ezért kevésbé fenyegeti ez a veszedelem, mint a romantikusat; hiszen sem a klasszikus ízlésű író, sem a nép nem akar túlzottan érzelmesnek látszani. A mondottakban van a magyarázata annak is, hogy egy természeti jelenség sosem lehet giccses, csak a hatása; épület is ritkán, hiszen az épület sem látszik másnak, mint ami, nem igen kelt sem formai, sem érzelmi illúziókat; a szobor már beleeshet az olcsó hatásvadászat bűnébe, bár ellenőrizhetősége és tárgyiassága valamennyire enyhíti giccses jellegét; a giccs főterülete a festészet, a zene és az irodalom, az érzelmek művészetei. De itt is korlátozást kell tennünk: egy asztal ábrázolása bajosan lehet giccses, a naplenyugtáé igen. Ez onnan van, hogy csak az utóbbihoz fűződnek nagy érzelmek, a giccs pedig, ismételjük, a nagy, a «hétköznap fölé emelő» érzések papirbakancs-szállítója. Az éles körvonalú, világos rajznál azért is szereti jobban a homályt, a ködöt és az elmosódottságot, a pontos és tárgyias szónál a «valahol, valahogy» határozatlanságát, mert ezek, ép bizonytalanságuknál fogva, kész ingyenszállítást nyujtanak minden nagyszerű sejtelemnek.

*

Miért érezzük giccsnek azt a művet is, amely világképünket akarja meghamisítani, amelyben például a vezérigazgató megszereti és feleségül veszi tündéri gépírókisasszonyát? Itt is az sérti a méltóságunkat, hogy be akarnak csapni; az a benyomásunk hogy a szerző vagy felháborítóan léha - mert elmulaszt szembenézni a társadalom valóságával -, vagy nem őszinte. Érezzük, hogy e melodráma anyaga gyatra s a kielégülés, amelyet nyujtani akar, olcsó; nem tudunk mit kezdeni az ilyennel. Meg akarunk békülni az élettel, igen, de ilyen könnyen nem csapunk bele a tenyerébe; s a giccs porát, amit bele akartak szórni, utálattal dörzsöljük ki szemünkből.

*

Akik a film, a mai színpad és a ponyvaregények alacsony színvonaláért felelősek, azzal szoktak mentegetőzni, hogy kénytelenek a nagyközönséghez alkalmazkodni, ez pedig nem fogad el jó művészetet. Lehet, hogy igazuk van. De a görög tragédiát is a «nagyközönség» nézte végig, a népköltészet is tömegeket elégít ki: ezek mégsem giccsek. Úgy látszik tehát, mintha az élvezők nagy számától való függés még nem lenne teljesen kielégítő magyarázata a mai művészet hanyatló irányának, s a közönség természetének is volna része a dologban.

Nem kell ahhoz művésznek vagy esztétának lennünk, hogy a giccset utálattal utasítsuk el magunktól; így tesz akárki, hacsak nincs valami szüksége rá, hogy nagy érzésektől elöntve lássa magát és ha megvan az a szokása, hogy őszintén nézzen szembe a valósággal. Ha tehát a giccs esztétikájának feszegetése után vizsgálni akarjuk lérejöttének szociológiáját is, csak azt kell kérdeznünk, mikor s miért szaporodott el az az emberfajta, amelynek kölcsönzött érzések és önámítás kellenek. Nyilvánvaló a válasz: mióta az élet érzésnélkülivé lett és a valósággal kínos szembenézni.

A giccs: a Bildungsphilister vágy-álma, azé az emberé, akiből teljesen hiányzik az eredeti érzés és szemlélet, de tart rá, hogy ez beléköltözzék. Mert nem igaz, hogy minden művészet Wunschtraum; van, amely kérlelhetetlenül megállapítja a valóságot s csupán azáltal válik gyönyörűséget-adóvá, hogy, miközben pusztán ábrázolni látszik az életet, egyszersmind át tudja derengetni annak értelmét és törvényeit is. A görög tragédia ilyen volt. A népballadát ugyan, amely a királyfival elvéteti a szegény pásztor lányát, a nép vágya álmodta meg; de takargatásnélküli gyermetegsége és mesélő jókedve e verset nyiltan játékká minősíti s ezáltal megmenti a komoly hazugság, a giccs bélyegétől.

Mindenki giccsek hatása alá kerülhet, ha túlságosan tisztel olyan érzéseket, amelyeket helyzeténél fogva nem tud átélni. Ez minden korban és minden rétegben megeshetik egyesekkel. A giccs virulásához nem kell más, mint egy érzéskör, amelyet nagy mult glóriája vesz körül s egy embercsoport, amely ezt az érzéskört reménytelen csodálattal bálványozza. Cervantes korában a lovagregény lehetett a giccs. A gyermek biztos áldozata az iskolai ünnepélyek görögtüzes frázisainak; a szenvedélyektől és a szabad élettől elzárt nő a nagy szenvedélyek és a szabad, pompás élet rajzának; s a polgár - a polgár sok mindennek. Minden korban és rétegben lehetnek egyes emberek, akiket meghódít a giccs, de soha ennek az esztétikai kategóriának olyan nagyszerű termelőtelepe és piaca nem volt még, mint ma. A polgárság, amelynek fenntartó erénye kezdettől fogva a józan és óvatos szorgalom volt, mindig lúdbőrző háttal és keresztet vetve gondolt az érzés és látás merész kalandjaira, a mai gépvilágban pedig még jobban elfojtja érzéseit, mint valaha, - csoda-e, ha imádja a giccset, amely egy-egy percre vagy órára elhiteti vele, hogy nagy érzéseket él át és új képekben gondolkodik? Ez az osztály, szemben más osztályokkal, amelyek rendszerint ellenségesen nézték az általuk felváltott rétegek műveltségét és magukból teremtettek új műveltséget, nem tudott okosabbat, mint minden megelőző műveltség utódja lenni, minden történelmi kultúrát tisztelni, - csoda-e, ha nincs hozzászokva, hogy a maga szemén át nézze a világot s egy műalkotás annál jobban tetszik neki, minél több ebben a konvenció? Ez az osztály olyan politikai-gazdasági berendezkedést hozott létre, amely az egyenlőtlenséget és a kizsákmányolást a teljes egyenlőség külszínében tartotta fenn, úgyhogy a nyomasztó valóság elleplezése mind az elnyomók, mind az elnyomottak lelki nyugalmának érdekében áll, - csoda-e, ha szereti a giccset, amely nyugtalankodó lelkiismeretével elhiteti, hogy társadalmunkban gyönyörűség élni? Ó, ép elég oka van rá, hogy soha-nem-látott mennyiségben fogyassza a művészet olcsó pótlékait! Nem mintha ezelőtt nem lett volna osztályelnyomás, volt, sőt nagyobb, mint manapság, de máskor nyiltan gyakorolták, úgyhogy a giccs minden takargatni próbáló kísérlete lehetetlen és nevetséges lett volna. A giccs csak akkor fog feleslegessé válni, ha a polgárságban lesz annyi önérzet, hogy vállalni merje magát, érzelmi szárazságával és gazdasági igazságtalanságaival együtt.

Eljön-e ez az idő, nem tudni; vannak jelek - mind a politikai, mind a művészi életben -, amelyek azt mutatják, hogy igen. A rákényszerített életharc talán fel fog ébreszteni a polgárságban egy dacos életösztönt, s rá fogja venni, hogy másfélszázéves bujkáló alaktalanság után a saját profilját hordozza végre a világban. Ki merne jóslásra vállalkozni? Nem tudni, hogy lesz; csak az világos, hogy míg a giccs virúl, addig valami nyomorúságot rejtegetnek maguk előtt az emberek s a giccsben vigasztalást keresnek. De ha így van, helyes dolog-e megzavarni szegényes örömüket? Igen, meg kell zavarni, de csak azért, hogy élvezőit méltóbb örömök után kergessük. A giccs legmélyebb bűne az, hogy egy már nem-létező embertípust létezőnek tüntet fel s ezzel meghamisítja hívei világképét, megnehezíti, megzavarja az életben való eligazodásukat. Az az ember, aki giccseken nő fel, vagy komikus Don Quijote lesz, ha az életben is követni akarja az eléje rajzolt ideált, vagy lusta nyárspolgár, aki csak azért kíván a művészettől minél «felemelőbb» érzéseket, hogy, megvalósíthatatlanok lévén, annál nyugodtabb lelkiismerettel hagyhassa cserben azokat. Egy félszeg idealizmus kamaszbetegsége vagy egy cinikus kényelem: ez a giccseken nevelődés két lehető következménye. Érthető tehát, miért gyűlöli az ember a giccset, holott a szokványos dilettáns művet egyébként közömbösen vagy szánakozva intézzük el. Nyilvánvaló, hogy ennek a gyűlöletnek nemcsak esztétikai, hanem metafizikai és morális gyökerei is vannak. Azért gyűlöljük a giccset, mert, ha homályosan is, érezzük, hogy gyönyöre hazugságon alapul, ez pedig lealacsonyít; s tán azért kell tiltakoznunk ellene, mert minket is, mindnyájunkat vonz minden alacsony gyönyör, csak mi nem akarjuk megadni magunkat... s mert öntudatlanul talán irígyeljük is azokat, akik megengedik maguknak a giccs élvezetét...