Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám

MAGYAR ÍRÓK SÁTORA

Új rovatot nyitunk a Nyugatban. A magyar irodalmi élet parlamentjét indítjuk meg, s munkánk, ha úgy tetszik irodalompolitika lesz. Aktuális problémák felvetése, megpendítése, hozzászólások és megvitatások.

A magyar író sorsa sohasem volt rózsás, de ma nagyon keserves. Két malomkő közt őrlődik az író: a gazdasági nyomor és a politikai nyomás közt. A közönség nem vesz könyvet, s akiknek módjukban van, hogy megakadályozzák, nem is engedik, hogy megszülessen a könyv. Most itt áll egy hatalmas írótábor kétségbeesve és reménytelenül. Se kenyere, se szabadsága. Se jövője. Maga sem tudja, mért él és mire nézi a napot.

Ebben a rovatban az életnek ezeket a kis, vagy nagy dolgait fogjuk megtárgyalni. Célunk az igazság kutatása és a megoldás keresése.

S hogy ez a munka könnyebben menjen, ezek a cikkek főleg névtelenek lesznek. Nem zárjuk el a lehetőségét, hogy aki akarja, névvel is alájegyezhesse indítványát, de az ilyen természetű munkásságnál nagy segítség, ha a felelősséget a lap szerkesztősége vállalja s az irányzatot a lap szellemisége szabja meg. Ebben az esetben én magam vállalom e rovatnak a felelősségét.

Móricz Zsigmond

ARANY JÁNOS NAGYKŐRÖSÖN. A Nagykőrösi Arany János Társaság a vidék egyik legérdekesebb irodalmi társasága. Minden évben kiadnak egy évkönyvet 1925 óta s minden egyes kötet nagyon becses. Arany életének ismeretlen adalékait kapjuk benne jól megírva.

Nagyon szép, hogy egy város címert szentel nagy vendégének, mert Arany bizony csak vendég volt Nagykőrösön kilenc évig. Csak olyan felszálló madár, aki csak azért nem repült hamarabb tova, mert jobb fészket nem remélt sem Kecskeméten, sem Debrecenben.

Arany Jánosnak most van reneszánsza. Csak most jutottunk el oda, hogy Aranyt igazán megláthassuk. Ma már nem kötnek személyi elfogultságok, legfeljebb egy-egy helyi öregecskét, nem kötnek politikai szempontok s Nagykőrös ezzel az őszinte munkával, amit végez, nagyban hozzájárul Arany igazi arcképének megismertetéséhez.

Most emléktáblákkal jelölték meg azokat a házakat, ahol lakott. Szép tett. De tovább folytatni. Bevinni a nagykőrösi nép tudatába az Arany-kultuszt. Önérzetet, hogy nemcsak a búza, nemcsak a gyümölcs, nemcsak az ugorka... A költő, a költő is...

IGNOTUS SLEMILJE. Ascher Oszkár megtanulta s elmondta a Nyugat Barátok egyik délutánján Ignotus Slemiljét.

Negyven évvel ezelőtt írta a 20 éves Ignotus.

A legnagyobb álmélkodással hallgattuk mindnyájan, közönség és írótársak, hogy ez a húszéves költemény, nyolc énekes kis modern éposz, mit sem veszített: együtt nőtt a költővel. Ma negyvenéves és méltó a hatvanéves költőhöz.

Milyen komoly, milyen komor. Milyen fanyar, milyen bölcs. Milyen fölényes, milyen kulturált. Hogy lehet borrá éredni az első szűrésnek hozzáadás, elvétel és cégér nélkül.

Költő. Csak a költőnek van rá élhetősége, hogy rögtön kész és örök értéket teremjen.

Csak egy disszonáns szó ütötte meg a fülünket:

- Ezért a versért Gyulai Pál nyilt utcán megölelte a húszéves ifjút.

Ez ma elképzelhető? A mai Gyulai Pál-örökösök nyilt utcán pereatot igen, egy írónak, aki világszemléletben oly távol áll tőlük, mint az akkori Ignotus, az akkori Gyulai Páltól.

De ölelést?

SEBESTYÉN ARNOLD síremlékét leplezték le junius 4-én.

Éppen egy éve, hogy meghalt fiatalon, negyvenkilenc éves korában. Halála összeesett a magyar lap- és könyvkiadásnak új és tragikusnak látszó korszakával. Most, hogy a sírjánál állottunk, visszagondoltunk arra a példátlan tevékenységre, amit ő folytatott a könyv- és lapkiadásnak addig nem is sejtett föllendítésére. Ma minden visszasüllyedőben van. Pedig ez a letörtség nem jogosult. A magyar közönség sokkal inkább vesz ma könyvet, mint abban az időben, mikor húsz év előtt, Sebestyén Arnold munkába kezdett. Nem hisszük, hogy komolyan indokolva volna a kiadóknak az a rémült megtorpanása, amit különösen ebben az évben már tapasztalni lehet. Ha ma volna egy Sebestyén Arnold, aki teljes energiával, az ő hallatlan ötletességével és szívósságával vetné rá magát a kiadásra, ma ugyanolyan sikert arathatna, mint annak idején ő.

Nyilván változtatni kell a kiadás elvein. Ma olcsó könyveket kell kihúzni s nagyobb példányszámban, mint eddig. A magyar olvasóközönség kiszélesedett, de elszegényedett.

Ma szervezni kell a könyvolvasókat, hogy ezzel is olcsóbbá lehessen a könyv.

És ma át kell térni a nép számára való könyv- és lapkiadás terére. A mai magyar földmíves más, mint a két év előtti volt. Tudni és tanulni akar. Ezt a vágyat kell föltételezni s ezt a közönséget kell megkeresni.

Az írók sajnálattal és szeretettel gondolnak vissza Sebestyén Arnoldra s az új és bátor kiadóknak tehetséggel, tudással és szeretettel lennének segítségére a mai idők munkájában.

MIKES LAJOS EMLÉKTÁBLÁJÁT június 14-én leplezték le Budán, a Bors-utca 15. számú ház falán. Az ifjú írók nevében Pap Károly adta át a táblát a fővárosnak a következő beszéddel:

- Emléket örökíteni gyűltünk itt össze, oly ember emlékét, ki önmagától s a világtól egyaránt kívánta az élet teljességét, szüntelen áhítozva, hogy e három: a szépség, a bölcseség és a jóság mindenben együtt és mindenben eggyé legyen. Ezért tehát bárhol és bármikor találkozott valamelyikkel e három közül, hevesen faggatta azt a másik kettő felől is: Mondd szépség, hol a te bölcseséged, miben a te jóságod? s te bölcseség, mondd: hol van a te jóságod, s merre a te szépséged? Végül pedig te jóság, miként van a te bölcseséged és mit tehetnél a szépségért?

Aki mindenhez ily hármas vággyal közeledett, annál minden sebnek háromféle fájdalma volt, de háromféle öröme is: egy-egy a szépségért, egy-egy a bölcseségért, egy-egy a jóságért. E háromféle öröm háromszoros erővel fogta őt vissza az emberek közé, de háromféle fájdalma háromszoros erővel küldte őt a magánosságba.

Sokféle embert szeretett hát és sokszor ment a magánosságba, de sem itt, sem ott nem lehetett otthon, e kettő közt az úton telt el az élete. Igen, az út volt az ő fészke, s egyetlen pihenője a művészet volt, amelyben útjának két vonzó s egyben taszító pólusa: a sokféleség és a magánosság kibékülten eggyé válva öltött formát, testet.

Itt, a művészetben, a művészet mellett melengette folyvást fogyó napjait, s minél jobban rövidült útja, annál közelebb kívánkozott hozzá. Élte alkonyatán ezért családját s mindenét félbehagyva, áldozva, ott kereste fel a rejtélyes és megfoghatatlan melengető összhangot, ahol az a legforróbban, legőszintébben, leggyámoltalanabbul forrongva várt őreá: az ifjú művészek szívében.

SZENTIVÁNYI KÚRIA. Szlovenszkó magyar íróinak megvan a maguk parlamentje. Pünkösd előtt újra összeült a csodaszép fürdőn, Szent Ivánban, a Szentiváni Kúria. Ott volt Szent Ivány József és Szüllő Géza, a szlovenszkói magyarság két vezére. (Szüllő ugyanaznap nyilatkozott, hogy arra törekszik, hogy Szlovenszkón ne legyenek faji ellentétek!) Persze a magyarság élete nehéz és a kultúra munkája súlyos.

De ha a vezető politikusok legelsőrangú feladatnak tartják az irodalom istápolását, - van remény.

Ki is van nálunk politikai vezérférfiú, aki igy odaáll névvel és értékkel az írók mellé?

PETŐFI ÉL. Ma egy nagy albumszerű könyvet hozott a posta: Petőfi Sándor «A Nép nevében és más forradalmi költeményei» címen. Nyolcvan Petőfi-vers van benne. Szerkesztette Krno úr telerajzolta Sors úr. Megjelent Prágában. «Saját kiadás.»

Valami húsz évvel ezelőtt Ady Endre adta ki s írt előszót ugyanezekhez a versekhez. Ady akkor felfedezte és szenzációssá tette Petőfi mai-forradalmiságát. Kinyitotta a könyvet és mint zászlót emelte a szemek elé. «Petőfi nem alkuszik.» Egy sora nem évült el Petőfinek: minden verse és minden gondolata a mai korszaknak forradalmi szenvedélyével és igazságával van tele.

Akkor nem tudtuk, de az idők megmutatták, - forradalom előtt állottunk. Petőfi volt az igazi harsona.

Most utána vagyunk ennek a forradalomnak, amelyről Ady azt mondta: «ez nem az én forradalmam.» S Petőfi ma is ugyanaz a forradalmi vér és tűz, aki húsz év előtt volt. Nagyobb csoda, hogy ez a húsz év nem halványította el, mint az, hogy akkor az addig eltelt hat évtized nem érzett meg rajta.

Mit jelent ez? Azt, hogy Petőfi ideái ma sem teljesedtek. Hogy Petőfi, a huszonöt éves ifjú, ennek a századnak legfontosabb jelszavait adta ki.

Csodálatos, hogy égnek, égetnek és robbantanak ezek a versek.

«Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad, örömed:
Nincs rád szüksége a világnak...»

Ezt mondja 1847-ben. És ma, 1931-ben ez a gondolat az ifjú költő-generáció javának legmélyebb és legszédítőbb vezéreszméje.

Petőfi akkor fellépett képviselőnek. Játszva törték le képviselői ambicióit. Ellene úszították a népet.

Hogy lehetett ezt megtenni? Hogy lehetett Petőfi ellen vadítani a magyar népet?

Igen egyszerűen: kiadták ellene a jelszót, hogy «muszka kém.»

Petőfi muszka kém.

Petőfi Sándor muszka kém.

Muszka kém... Kell ehhez valamit tenni?... Hazaáruló... Petőfi hazaáruló... Csoda, hogy agyon nem verték... Az lett volna csak a szép, ha Petőfi Sándor, mint hazaáruló esik el a kortesmezőkön s holttetemén át fújó kortesek és részeg voksolók rohannak a kivívott diadalra s ott marad a költő összetiporva...

Egyet azonban nem értünk ebben a könyvben. Azt, hogy mit copyrightoltattak rajta a szerzők. Krno úr a maga józan, okos, de iskolás dolgozatát, vagy Sors úr a maga temperamentumos, de kissé elrajzolt művészetét? Vagy a tömérdek sajtóhibát és a verscsonkításokat? Mert csak nem a Petőfi verseit akarják szabadalmaztatni?

NINCS TÖBBÉ ADY-PROBLÉMA. Legalább a «megérthetőséget» illetőleg nincs. A mai fiatal generáció olyan «készen», természetesen, magától értetődően «kapta» Adyt, mint mi Arany Jánost. Nem kellett érte verekednie, se magával, se másokkal. Nem kell vele meggyőzni senkit. Ady győzött. Szinte észrevételnül, csendben, elfoglalva méltó helyét a köztudatban. Halála után tíz évvel jobban él, mint életében. Él és hal. Mindenkihez szól és mindenki megérti szavát. A Holnap elébe ment ő s ez a holnap már itt van. Eljött, beteljesedett - a Mában.

Az Ady-kérdés - legalább a lényeget illetően - elintézett kérdés.

GRÓF KLEBELSBERG KUNÓ vall. és közokt. miniszter, a pécsi Erzsébet Tudományegyetem alapkőletétele alkalmából tartott díszközgyűlésen az irodalom kérdéséről a következőket mondta:

- Ahova nem hat el a tudomány, oda mindig eljuthat a szépirodalom, a kultúrpolitikát tehát ki kell terjeszteni az irodalom problémáira is. Normális körülmények között a miniszter, mint politikai tényező lehetőleg ne avatkozzék irodalmi kérdésekbe, mert az irodalom éltető eleme a szabadság. Most azonban a gazdasági válság következtében a máskor saját lábán megálló irodalom is inogni kezd, átmenetileg olyan helyzetbe kerül, amikor szükséges az állami segítség. A végrehajtás azonban most is az autonóm organizmusokra, az irodalmi társaságokra vár.

(Pesti Napló, jún. 11.)

Örömmel jegyezzük föl e szavakat s várjuk és reméljük a végrehajtást.

PONYVA. A Gép, a modern kor bálványa, bizonyára csodálkozott a Nemzetközi Vásáron, hogy közvetlen közelében felütötte sátrát és hallatta szavát a Könyv, a Gondolat hordozója, a Gondolaté, amely a Gépet szülte. A Könyv kiment a vásárra, mint a többi portéka, s melléje állottak az írók, a szellem, az irodalom kikiáltói és nem szégyelték hangos szóval hirdetni, dícsérni, ajánlani a maguk portékáját. Az Irodalom Vására, - mely hogy mély nyomokat fog vágni, bizonyos - a Könyv gyermekkorát juttatja eszembe, mikor még csak vásárban árultak könyvet, ponyván, s bizony maguk a vándor história-írók s néha a derék kompaktorok voltak a kikiáltók. Mivel pedig az embereket mindig első sorban a mese, az elbeszélés, a széphistória, a regény érdekelte, természetes, hogy első sorban a novellisztikus irodalom került ki a vásárba, vagyis a ponyvára. Az emberiség ősi mesekincse így vándorolt országról országra, így lett erjesztő kovásza a modern elbeszélő irodalomnak. A hét bölcs mester története, Boccaccio novellatémái, Euryalus és Lucretia vagy Árgyilus és Tündér Ilona, Toldi Miklós és száz egyéb téma így került a ponyvára, ahogy akkoriban a «művelt családok asztalát» nevezték. Minthogy pedig a ponyva volt a könyvterjesztés legfőbb módja, odakerült minden irodalmi alkotás, amely a nyilvánosságra vágyott. A modernebb élet aztán bőven táplálta a már-már kifogyó öröklött elbeszélő-anyagot. Így bővült a ponyva területe lassankint Rinaldo Rinaldini, Ubryk Borbála, Rózsa Sándor s egyéb újabb hősökkel és kalandokkal, de ezzel egyúttal el is tolódott eredeti jellege és a mai rossz értelemben vett «ponyvairodalom» vált belőle. Szinte hihetetlen, hogy ezek az elkoptatott rémtörténetek ma is ott szerepelnek minden nemzet ponyváján s a nép ebből szívja szellemi táplálékát; ebből a «cikk»-ből a vásári árusok többet eladnak, mint amennyiről jó magyar író egész életén át álmodhat.

Most, mikor a magyar író közvetlen kapcsolatba jutott a közönséggel, a néppel, időszerű felvetni a gondolatot: nincs-e itt az ideje, hogy a ponyvát a jó irodalom szolgálatába állítsuk? Egy nagy magyar írónak egyszer már nagy sikere volt a ponyván (Mikszáth verses Jókai-életrajza: A komáromi fiú), mért ne lehetne többnek is? A jó modern magyar írók műveit ki kell vinni a ponyvára, és pedig úgy, ahogy megírták; minden «in usum Delphini» átdolgozás gyanús a nép szemében és hitelét veszti. Felvetem a gondolatot, nem köthetnének-e a magyar írók olyan szerződést kiadóikkal, hogy bizonyos műveikből csinál a kiadó mondjuk 50.000 példányos ponyva-kiadást, amely tételekben, a vásári árusok számára, természetesen olcsó áron. Azt hiszem, anyagi szempontból író is, kiadó is jól járna, a ponyva ilyen megnemesítése pedig egyúttal mérhetetlen hasznára volna nemcsak az irodalomnak, hanem ezzel együtt a magyar nép művelődésének is.

MAGYAR ÍRÓ HELYE A MAGYAR RÁDIÓBAN. Előljáróban két kérdést lehet felvetni. Mi a rádió?

Semmiesetre sem csoda már. A három nap: a csoda élettartama - elmúlt. A rádió felnőtt. A rádió hatalom lett. Dolgozik s eredményeket szeret felmutatni.

Mi hát ma a rádió? Nem óda-téma. Egészen más valami. A magyar rádió például 1930-ban 63 operaelőadást jelentett 300.000 előfizető lakószobájában. Olyan 300.000 előfizetőnek jelentett 63 operát, messze, az ország legtávolabbi zúgaiban is, akik közül legalább 290.000 sohasem hallott azelőtt egy operát sem. És 139 istentiszteletet is jelentett a magyar rádió egy év alatt. És 447 másfél-kétórás alkalmat a cigányzenés andalgásra. S ezernél több hangversenyt. S naponta közel száz műsorszám keretében a mai teljes muzsikus-, színész-, oktató-, művész- s tudósgeneráció legszélesebb skálájú bemutatkozásának lehetőségét. S természetesen a magyar irodalomét is: a magyar írók megszólaltatását.

S ha már itt tartunk, vessük fel második kérdésünket: milyen a magyar irodalom?

Az az irodalom, amit meg kéne s meg lehetne szólaltatni a magyar rádióban.

Nem kell sem rövidlátó sovinizmus, sem különösebben mély irodalmi kulturáltság annak a felismeréséhez s megállapításához, hogy a magyar irodalom a múlt hatalmas visszazengésével s a jelennek akár úgynevezett «kettéhasadottságában» is, a meghalt magyar írók nagyszerű alkotásaikkal s az élő generációk rétegeződéseiben, öregek vagy fiatalok, jobb- vagy baloldalra elcédulázottak, a teljes magyar irodalom s minden magyar író: olyan hatalmas orcheszter, olyan különös hangú hangszer, amely a magyar föld legszebb s legmélyebből jött dalát tudja, - ha megszólaltatják.

De megszólaltatják-e? S ha meg is szólaltatják: hogyan tetszik?

A magyar rádió jobb- s baloldali támadások pergőtüzében áll évek óta. Az érzelmi s indulatos támadások ellen a rádió vezetősége a statisztika hadoszlopait szokta felvonultatni. S a magyar rádió lovasított statisztikája igen sokszor könnyen gázolja le a támadó érzelmeket és indulatokat.

Mi tegyük most félre az érzelem s az indulat sokszor üres frazeológiáját. Néhány számadatban s néhány névvel állapítsuk egyszerűen meg: a magyar író helyét s szerepét a magyar rádiónál.

Ott kezdhetjük, hogy a rádió statisztikája 1930-ban 451 irodalmi felolvasást említ. Erről az évről valószinűleg hasonlóan magas csillagászati számot fog majd jelenteni. Itt tisztáznunk kell azonban azt, hogy a «sárospataki diákadomákat», az «afrikai oroszlánvadászatokról» szóló felolvasásokat, a színes hangulatképeket, hogy «milyen a húsvét Rómában», a prózai énekeket a «végvári vitézekről», a «kis emlékeket a nagy háborúból», vagy azt az érdekes riportot, «hogyan készül az ujság Japánban» - s ezeket az összes derűs, oktató s hasznos karcolatokat, riportokat, emlékezéseket, hírfejeket és tréfákat nem fogjuk s nem tudjuk irodalomnak tekinteni. Még akkor sem, ha a magyar rádió vezetősége irodalmi felolvasásoknak is tartja őket. A zsurnalisztikát s dilettáns melléktermékeit különválasztva az irodalomtól: csak azt fogjuk «irodalom»-nak vallani, amit a rádió vezetősége hivatalos műsoraiban maga is novella, vers, színmű vagy tanulmány meghatározásokkal jelöl. Mert csak ez, s csupán ez - irodalom.

S hogy a magyar író rádióbeli szereplésének legújabb statisztikáját felállíthassuk: átnéztük az idei év első öt hónapjának a műsorait (januártól juniusig), s ezeknek a műsoroknak a margójára írjuk most széljegyzeteinket.

A magyar rádió napi műsorának időátlaga 11-12 óra; öt hónap alatt kb. 1600 óra. Ebből az 1600 órából a magyar íróknak, élőknek s holtaknak - összesen 43 óra jutott. A hivatalos műsor adatait számoltuk meg: 43 óra 1600-ból. Az eredmény tehát ennyi: a magyar írók helye a magyar rádiónál - két és fél százalék dióhéj. Vagy Prokrusztesz-ágy?

De nézzük tovább a számokat. Ennek a 43 órának megoszlása a következő: a magyar prózának 30 óra jutott, a Kisfaludy Társaság délutánjainak 5 óra, az összes magyar költők 4 órát (!) kaptak, tanulmányok 4 óra. (A három- s egyfelvonásos színdarabok előadását és a kabarétréfákat nem számítottuk ide).

A magyar próza... Mit jelent vajjon a magyar rádióban? 68 embert jelent. Közöttük kilenc ismert nevű író van: Kosztolányi Dezső, Gárdonyi Géza, Bibó Lajos, Tersánszky J. Jenő, Komáromi János, Szép Ernő, Komjáthy Aladár, Sásdi Sándor és Szini Gyula. S a többiek? A boldogok, akik még bent szoronghatnak a 68 közt? Húsz név ismeretlen ifjú dilettáns, a többiek napilapok tárcarovatainak sereghajtói. Éber kritikusi szem láthatta itt is, ott is néha talán érdemesebb nevüket. Nem akarunk érzékenységeket sérteni, nem is fontos: hogy kik ők. De a magyar írók? Az igazán magyar írók? Mi csak őket keressük. Hol van a hatalmas névsor, kettéhasadottságon innen s túl - hol vannak a magyar írók? A mikrofon előtt s körül -

Fiatalok? Igen, fiatalokkal lehet s kell is kísérletezni! De aki fiatalokkal kísérletezik, annak igazolást s eredményeket kell felmutatni. S hiszi-e a magyar rádió, hogy idei húsz fiatalja - név lett «novellája» után? Helyesen s okosan teszi, - kutasson csak a magyar rádió fiatal tehetségek után. De ezt a tehetségkutatást szabad-e egy mammut-önképzőkörré kiterebélyesíteni? S szabad-e, erkölcsös jelenség-e, helyes-e: az egész magyar prózát, reprezentatív íróit s reprezentatív alkotásait egyszerűen nem ismerni? Öt hónap alatt semmilyen formában a magyar közönséghez el nem juttatni? Köteleség-felismerés s teljesítés helyett ennyire húnyt szemmel élni? S vezetni? Igen, húnyt szemmel így vezetni a leghatalmasabb magyar kultúrintézményt!

(S a vers? A dráma? Az essay? Külön s hasonló fejezetekbe kívánkoznak. Talán még szomorúabbakba.)

Mint a híres zolai «J'accuse...»: indulatosan vádolnak még a személytelen s indulattalan számok is.

Mi a magyar irodalom helyzete ma a magyar rádióban?

A két és fél százalék: a magyar irodalom lebecsülése. Van húsz név a névsorban, ami a magyar irodalom kompromittálása. S a hiányzó nevek: a magyar irodalom nem-ismerése.

KORKÉP ez a vicc:

Bemegy a könyvkereskedésbe a sopronmegyei földbirtokos:

- Kérem, szeretném megvenni Arany János összes műveit.

- Milyen kiadás?

A vidéki úr elgondolkozik:

- Igaza van... Milyen kiadás!... Le is mondok róla.