Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

KÁRPÁTI AURÉL: KÜRTI JÓZSEF OTHELLÓJA

Othello a halálossá érett férfi-szerelem, a legnagyobb és legvégzetesebb szenvedély tragikus megszemélyesítője.

A Nyugat legutóbbi számának egyik kritikájában Schöpflin Aladár találóan jegyezte meg, hogy szerelemben és féltékenységben a férfi mindig komikus alak. Ez őshagyomány a színpadon s a vígjáték jórészt ebből él Menander óta. Nagyon igaz. A szabály alól azonban csaknem mindig van «erősítő» kivétel. Ebben az esetben egyszerre kettő is eszembe jut. Mindkettőt Shakespeare produkálta. Egyik Romeo, a másik Othello. Hiába, Shakespeare zsenijének teljessége a legteljesebb: nemcsak a szabályt, hanem a kivételt is magában foglalja. Romeo szerelmében a hajnal tüze lángol, Othellóéban az alkony parazsa izzik. De mindkettőjük szerelme egyformán túlfűtött, maga körül mindent felgyujtó s önmagát elemésztő, szertelen, szinte eleve tragikus sorsra szánt. Komikumnak nyoma sincs bennük.

Másfél év előtt írott beszámolómban - amikor Ódry Árpád először játszotta Othellót - a kései szerelemnek éppen ebben a szertelenségében jelöltem meg a tragikus figura végzetes, döntő jellemvonását. A nyers és büszke mór, a kemény katona elájul arra a hírre, hogy Desdemona kendője Cassiónál van. És arcát végigszántja a könny, sír, míg gyötrődve faggatja nejét. Ilyen szerelemben nincs középút. Se alku. Erről nem lehet lemondani. Ez a határtalan szenvedély itt a tragikum magva. Ez irányítja Othello minden gondolatát és tettét, egyik szélsőségből a másikba. Mikor a gyanakvó féltés «kínpadra feszíti», habozás nélkül ad parancsot Jagónak Cassio megöletésére. Aztán - a «sértett becsület» hangoztatásával palástolva őrjöngő szerelmi indulatát - ő maga kérlelhetetlenül végez Desdemonával. Valóban: nála egy a gyanú és elhatározás, mihelyt bizalma megrendül.

S nem természetes-e, hogy első szóra megrendül? Mit lát, ha tükörbe tekint? Arca setét, bőre kordován, évei túljárnak a férfikor delén. Teste-lelke korra vénülő. Desdemona szerelme úgy hullott ölébe, mint csodálatos ajándék. Annál értékesebb, pótolhatatlanabb kincs. Amint azt hiszi, hogy elveszti: a szenvedély elnyomja józanságát, elveszi eszét. Tombol és pusztít. Tragédiája hát nem a féltékenységben, hanem a lényét egészen betöltő szerelemben gyökerezik. Jago szavai szerint ugyan a «zöldszemű szörnyeteg» marcangolja, benső fejlődése, drámai átalakulása meg éppen a féltékenység lélektani törvényeihez igazodik: de Othello mégsem féltékeny természet. Még kevésbé típusa a féltékeny embernek. Nagyon is körülhatárolt egyén ő, akit csupán adott helyzete tesz féltékennyé. «Nem okos, de hő-szerelmű, nem könnyen gyanakvó, de ingerelve féltésben dühöng.» A Moličre féltékeny férjeihez neki semmi köze, épp ezért pillanatra sem válik komikussá, bár «orránál fogva úgy vezethető, mint egy szamár». Milyen nehezen kap bele Jago horgába: «Látnom kell, mielőtt gyanut merítenék!» Csak amikor már előtte a «bizonyíték», lepi el agyát a szenvedély gőze. Szerelmének nagysága szabja meg elvakultságának mértékét.

Jago nem is ellenfele, de végzete. A vezér sorsa a zászlótartó kezében formálódik. Általában: ennek a csodálatos bábszínháznak majd minden figuráját Jago mozgatja. Othellóval, Desdemonával, Brabantióval, Cassióval, Rodrigóval, Biancával és Emiliával azt csinál, amit akar. Hihetetlenül aktív ez az akarat, mellette Othellóé szinte passzívnak tetszik. S mégis a mór a dráma hőse, mert ő alakul, fejlődik, míg Jago «kész», befejezett, akár maga az ördög. Drámailag fejlődésképtelen, mint Mefisztó vagy Lucifer. Emberfeletti, démonikus. Romlottabb már nem lehet, született tagadója minden jóságnak és tisztaságnak. III. Richarddal együtt ő is elmondhatná: «Elvégezém, hogy gazember leszek!» De Richard legalább nagyravágyó és vitéz. Viszont Jago cinizmusában még ilyen vonások sem fedezhetők fel. Az ördögnek nincsenek ambiciói. Ő rossz a rosszért. Nem immorális: amorális. A szókimondó, nyers fickót játssza, ezzel férkőzik a becsületes emberek bizalmába. Bámulatos pszichológiával dolgozik. Egyenesen megkontrázza Othello «lágyszelid szavakkal élni nem tudó» nyíltságát és a valóban őszinte mórt az őszinteség látszatának fegyvereivel ejti el. Démoni zsenialitásával túlnő a «korlátolt» Othellón, akivel olyan könnyedén végez, mint macska az egérrel.

Jago: a tiszta, hideg ész, míg Othello: a merő, forró ösztön, csupa naívság. Akár egy ártatlan gyermek, úgy ki van szolgáltatva a felnőtt gonoszságának. Védtelenül és tehetetlenül. A becsületességnek, nyíltságnak és hívő hitnek azt a «barbár» fokát képviseli, amely már-már a primitívség határát érinti. És mégis: talán a legdúsabb, legellentétesebb, legbonyolultabb szálakból szőtt jellem Shakespeare valamennyi alakja között. Vitéz, nyers katona, de olvadékonyan gyengéd szerelmes; nem ért a szép beszédhez, de átérzett ékesszólása még a dogét is meghatja; kissé korlátolt, de olykor csaknem zseniálisan szorítja sarokba Jagót; Desdemonában vakon bízó, «hő-szerelmü», nehezen gyanakvó, de «felingerelve féltésben dühöng». Érzései, indulatai egyre szélsőségek közt hánykódnak. Egyszer összeesik, mint a rongy, másszor - minden átmenet nélkül - őrjöng, üt, fojtogat, gyilkol. Önmagát kínozva fokozza föl háborgó szenvedélyét, dühös bosszú-vágyát a kegyetlenségig s nyilván innen van, hogy a néző részvétét mindvégig bírja. A legnagyobb csoda ez. Megöl egy szűz-tiszta, ártatlan asszonyt és amikor elköveti a szörnyű bűnt, balsorsában a gyilkost szinte jobban szánjuk, mint áldozatát. Mindezek az egymást keresztező vonások - a naívság és korlátoltság ösztönszerű felvillanásának kivételével - világos, tiszta rajzba illeszkedtek Ódry felfogásában, amely tudatos művészettel egyetlen eredőre vezette vissza a mór ellentétes érzelmi megnyilatkozásait: a határtalan szerelemre. Othellójának felkorbácsolt féltékenységét, gyötrelmét, dühét, bosszúvágyát, vad indulatának vulkanikus kitörését mindig ez a végzetes szenvedély táplálta. Ez motiválta elvakultságának tragikus nagyságát s ez szabta meg fejlődésének vezető vonalát is, amely elhajlásaiban hol a «nagy stílus» lendületét, hol az intim-líra természetes ellágyulásait követte. Művészi öntudat, gazdag tehetség, mély tanulmány, éles ítélet, finom mértéktartás és az alakító erők ökonomikus kihasználásának eredménye volt ez az Othello, a kíváló művész egyik legegységesebben felépített klasszikusalakítása. És mégis - ahogy annakidején jeleztem - sajnálnunk kellett, hogy nem Jago szerepét választotta. Metsző intellektusa ebben a félelmesen nehéz, démoni szerepben egész bizonyosan méltó párját formálta volna ki nagyszerű Richardjának...

Ami már most Kürti József alakítását illeti: Othellója koncepcióban, felfogásban, elgondolásban a fő pontokon körülbelül megegyezett Ódryéval. (Ez egyáltalán nem «átvételt» jelent, csupán arra mutat, hogy mindketten egyformán a shakespearei szöveg lényegét ragadták meg.) Maga a művészi kiteljesítés, a koncepció testet öltött eredménye azonban Kürtinél merőben más lett, mint Ódrynál. És ez szinte természetes, tekintve a kettőjük művészi lénye, sajátsága, külső és belső adottsága közt fennálló, elválasztó különbséget. Mindenekelőtt Kürti épp arra vetette a hangsúlyt, ami Ódrynál kissé lefokozódott: Othello barbár, naiv, ösztönlény voltára. Ugyanígy játékát is az ösztön kifejező ereje jellemezte. Kürti, ha olykor nem is ment némi realisztikus szárazságtól, par excellence lírikus színész. Mindig sokkal többet bíz alakításaiban a szívre, mint a fejre. Hogy úgy mondjam: intellektusa a szerepkialakításon és a próbákon túl mintegy háttérbe vonul s a kész produkcióban már inkább csak ellenőrző feladatot teljesít. Ezt láttuk Othello megszemélyesítésénél is. Spontán közvetlenséggel, valami szuggesztív, magától értetődő természetességgel keltette életre az egész figurát, bársonyos, meleg hangjának modulálásában, erős átélésből keletkező, ösztönös gesztusainak szenvedélyességében egyaránt kifejezésre jutó lírai hévvel. S bár játéka a karakter összetettségének minden redőjét feltárta s a részletek gondos megmunkálását egyáltalán nem hanyagolta el: színtézist adott, egységes és nagyvonalúan zárt volt.

A tanács-jelenet során Desdemona meghódításának történetét egyáltalán nem igyekezett «megjátszani». Pusztán az elbeszélés művészetével élt és hatott, az igaza tudatában nyilt és egyenes ember egyszerűségével, megindító naívságával és őszinte becsületességével. S ebből a remek «elbeszélésből» diadalmasan csendítette ki a gyengéd, rajongó, halálos szerelem rejtett vezérszólamát, amely különben csak a ciprusi találkozásnál bontakozik ki teljesen. Így Kürtinél ez a ciprusi jelenet már fokozássá vált, a szóra mintegy tettel nyomva pecsétel. Az éjszakai csetepaté szcénájában viszont a parancsoló, keményen és határozottan intézkedő katonát mutatta be rendkívül markánsan, majd íróasztalánál az elfoglalt kormányzót, aki a közt gondjaiban elmerülve, eleinte alig ügyel Jago mérgezett fecsegésére. A tragikum menete tulajdonképpen ebben a jelenetben indul s mingyárt rohanó tempót is vesz, a megsemmisülés érzése és a tehetetlen düh kitörése közt ijesztő gyorsasággal cikázva. Kürti alakítása itt járt a legmagasabb ormokon, viharfelhők villamos feszültségében, vész előtt fenyegető elhallgatások kísérteties csendjében, könny-eső záporában, irtózatos erővel kirobbanó, szélsőséges indulatok mennydörgésében és villámlásában, szinte átmenetek nélkül. Szédítő lélek-szakadékok fölött vetette át magát örjöngő Othellója, hogy aztán, kifulladt zokogásban búcsúzva el régi énjétől, szabadjára engedje önkínzó szenvedélyének kegyetlen, bosszuló furiáit. Ez a döntő, drámai átalakulás megrázóan igaz, döbbenetesen megindító volt. Utána azonban némi egyenetlenség érzett a nyers színek felrakásában. Mint Kiss Ferenc Macbethjében, itt is minden megvolt, ami a szerephez kellett, de valahogy nem illeszkedett még a teljes egyensúly rendjébe. A végső feltörés előtt a vonalvezetés kissé megingott s az árnyalások hiánya ezen a szakaszon már érezhető darabosságot eredményezett. Hol túlkemény, hol túllágy reliefet kapott a figura s fokozása is megcsökkent. Ám ennek a hiányosságnak minden mentsége megtalálható a gyors készülésben, amelyet a váratlan «beugrás» kényszerített rá a kiváló művészre. A további előadások egész bizonyosan elvégzik a szükséges csiszolás munkáját, amely után Kürti nagyszerü alakítása az utolsó árnyalatig tökéletes lesz. De el kell ismernünk, hogy így is felejthetetlen élmény volt. Emlékezetes Bánkja, Peturja, Hővérje, Kentje, Attilája és Oedipusa után is váratlan lendületű felszökés, művészi pályájának legnagyszerűbb eredménye és legmaradandóbb értéke.

S ha a betegségéből szerencsésen felépült Ódry vállalkoznék Jago szerepének eljátszására, a Nemzeti Színház olyan Othelló előadást produkálhatna, amilyenben nemcsak nálunk, hanem külföldön sem igen volt része a közönségnek. Mert a legritkább eset, hogy egyszerre, egy időben és egy helyen, ennyire rátermett, egyenrangú, művészi megszemélyesítője akadjon mind Jagónak, mind Othellónak.