Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

Ékszerrablás a Váci-uccában - Fodor László vígjátéka a Vígszínházban

Ezzel a darabbal furcsán van az ember. Mindúntalan van benne valami, egy-egy mondás vagy egy-egy jelenetke, amiből azt kellene hinni, hogy pretenziói vannak: szatíra akar lenni. Valahogy olyasvalami dereng a fejünkben, mintha az író Shaw babérjai után szeretne nyúlni, ha merne, vagy ha tudna. Ezt asszociálja a betörő szembeállítása a polgári emberekkel, amely szembeállításban az utóbbiak húzzák a rövidebbet, nemkülönben az aforizma-stílus, amiben az emberek beszélnek. De az író mintha visszakapná a kezét, valahányszor kinyújtotta. A szatirája a levegőben pattan szét, nincs céltáblája, amibe beletaláljon. A betörőről igen hamar kiderül, hogy nem is alak, hanem ügyesen ide-oda tologatott szinpadi kellék, akárcsak a többi szereplők s így a szembesítésüknek nincs semmi konzekvenciája. Az aforizmák nem is akarnak valóban aforizmák lenni, gondolatot csattanósan kifejezni, egyszerűen csak rakétái egy színpadi tüzijátéknak. Tévedés volt: az író nem tanult Shawtól, legfeljebb egy-két színházi fogást.

Az író nem azért írta a darabot, mintha valami mondanivalója volna. Elhatározta, hogy darabot ír s e célból összekereste azokat a színpadi tartalomkellékeket, amelyek jó kipróbáltan rendelkezésre állnak, addig kombinálta őket, amíg cselekvény kerekedett belőlük, a cselekvényben szerepek - s ezzel kész volt a darab. A maga írói személyével teljesen kimaradt belőle, mintha személyileg semmi köze se volna hozzá s nem kívánna más lenni, mint az az ember, aki mindezt kigondolta. Nem adott, nem is akart egyéni művet adni, csak egy genret, amely lényegében mindig egyforma, egészen mellékes, hogy ki írta. Elsajátított egy technikát, amelyet csaknem automatikusan tud működtetni s nem is akart semmi mást, minthogy ez a technika működjön - az író helyett. Csak arra ügyelt, mint a mechanikus a gép mellett, hogy a technika akció-rádiusza ne terjedjen túl a színpadi elhihetőség határán - százszor szélesebb határ, mint az életbeli vagy akár a regénybeli elhihetőség határa! - hogy fennakadás ne legyen, a tempó egyforma legyen s a színészeknek alkalmuk legyen megcsinálni azokat a dolgokat, amiket már száz darabban százszor megcsináltak s amiket a közönség százegyedszer is szívesen lát tőlük. A technikához az is hozzátartozik, hogy az ilyen színházi produkciók közönsége csak azt szereti, amit már megszokott és fél minden eredeti vagy személyes megszólalástól.

De a technikát jól megtanulta Fodor, tehetsége van hozzá. Érti, hogy a színpadon, akár ékszerről van szó, akár bútorról, akár motívumról, jobban érvényesül és hat a talmi, mint a valódi, hogy a néző a pillanatban él és a pillanatban tartandó, nem akar, nem is szabad engedni se előre, se hátra nézni, hogy sohasem az egész darab van szeme előtt, hanem mindig csak egy jelenet, hogy a nézőtérnek külön pszichológiája, logikája és ethikája van s aki ebbe bele tudja illeszteni a darabját, aki a jeleneteket úgy tudja kapcsolni, hogy mindegyikben benne legyen az eddigi jelenetek summája és ezenfelül még egy új lépés, aki a talmi dolgokat úgy tudja csillogtatni, mintha valódiak volnának - annak nyert ügye van.

Nem lehet tagadni, hogy ennek a darabnak, amíg az ember a nézőtéren ül és hallgatja, van bizonyos mulattató hatása. El tudja hallgattatni az emberből kikivánkozó ellentmondást, az ellenőrző öntudat hangját s a lelki előtérbe tudja hozni azt a könnyű szórakozásra való igényt, amely többé-kevésbé mindenkiben benne van. Amit valaki jól tud, annak mindig van valamelyes értéke és hatása. És Fodor László jól tudja a szórakoztató színpadi genre technikáját. Nagyobb tévedése csak egy van: az első felvonásban a betörés és utána a flörtölő duett a bárónéval hosszabb a kelleténél s a nézőnek a sok fölösleges beszéd időt ad arra, hogy ráeszméljen az egésznek mesterkélt abszurditására és elcsépeltségére.

A Vígszínház előadásáról nem lehet sem különös jót, sem rosszat mondani, a színészek eljátsszák szerepeiket, ahogy kell, de a magukéból alig adnak hozzá valamit. Honthy Hannát már láttuk vígjátéki szerepben is jónak, de ezúttal teljesen operettet játszik, túlzott mozdulataival, melyekhez ének kellene, hogy ne látszassanak túlzottaknak. Jeleneteket játszik, nem alakot, mintha nem érezné azokat a laza konturokat, melyek a szerepet úgyahogy mégis csak összefogják.

A potyautas - Lestyán Sándor és Vaszary János bohózata a Magyar Színházban

Erre a potyautasra lehet mindenfélét mondani, de az bizonyos, hogy őszinte fickó. Nyiltan, póz és pretenzió nélkül bevallja, hogy nem akar semmi mást, mint megnevettetni az embereket, szerezni nekik néhány felelőtlenül vidám félórát. Nem használ semmi színpadi trükkökből kevert kendőzőszert, nem ravaszkodik, csak őszintén, a komédiázás ősi módján bohóskodik. Van valamije, amit nem egyszer nélkülözünk a több pretenzióval terhelt és többféle hájjal megkent daraboknál: van jó kedve és meri mutatni. Ha otthonhagyjuk igényeinket, jól elmulathatunk vele. Egy világhírre, tehát reklámra szomjazó szinésznőcske belecsempészteti magát mint potyautas az Amerikába induló Zeppelinbe, persze csibészfiúnak öltözve s ebből egy sereg primitíven komikus helyzet fejlődik a színigazgatóból vedlett bárpincérrel, a Zeppelinen utazó amerikai milliomossal, szerkesztővel és főkép a Zeppelin csinos fiatal kapitányával. A jelenetekben akad burleszk, akad egy kis pikantéria, nem marad el a szerelem sem. Minden módjával van, amennyi a mulatságra elég. Talán valamicskével több tánc nem ártana, az ilyen vaudeville-félében jót tesz egy-egy nóta vagy tánc.

Gaál Franciska kedvére kitombolhatja komédiás kedvét, megmutathatja, amint kevés más szerepében, a humorát; ezúttal őszinte és közvetlen a játéka, néha egészen fínom hangokat is talál. Góth Sándor, Rádai, Sarkadi, Z. Molnár jókedvvel szekundálnak neki s ennél többet senki nem is kíván tőlük.