Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám

BOGDÁNYI H. FERENC: EGY ESTE

- Hóó! - állította le Gyuri este lovait az udvarban. Ugyan ezt is csak halkan hallatta, inkább megszokásból, mert a lovak enélkül épp úgy megálltak volna a rendes helyen.

Gergely, a kocsis az istállóból iparkodott elé és kimért, rőfös lépésekkel tartott a lovak felé.

- Jóestét, Gyuribácsi! - biccentett és nekilátott kifogni.

Gyuri előbb a gyeplőszárakat csatolta szét ültében, majd az egyik ló farkába kapaszkodva lépett le a nehézkocsi saraglyaüléséről.

- Nna, - rezegtette meg hosszan mély hangszálait, amiből a kocsis, ha akarja, kiértheti a köszönése fogadását is. Nagyot, panaszosat nyujtózkodott, az egyik lábát néhányszor erősen a földhöz teremtette, amiáltal kizárta a zsibbadást, aztán ő is hozzáfogott leistrángolni. Természetesen módjával, ráérően, hogy azért minél több maradjon a kocsisnak.

- Hát te már itthon vagy? - mérte fel szúrósan a kocsist, kis idő mulva a lovak háta fölött.

- Az előbb értem haza.

- A kisebb kocsival jársz és méghozzá kevesebbet is térsz? Ezt szeretem... - mormolta kedvetlenül. Ugyan nem mondta ki, de a hangsúlyban benne volt, hogy büdös cseléd, mindig előbb únod meg a munkát, mint a gazda maga.

A kocsis a vállát lökte:

- Elmentem volna én mégegyszer homokért, de a tésasszony megüzente, hogy inkább reggel menjek le és egyúttal vigyem le az ötszáz téglát a nyaralóhoz.

- Ki üzente ezt? - kérdezte megütközve Gyuri, mintha egyáltalán nem tudná, hogy kiről van szó.

- Marinéni.

- Akkor mit parádézól?! Tésasszony?... Mért nem mindjár nagysága?!...

De ez a gúnyolódás és bosszankodás már inkább a felesége ellen irányult. Ezzel ma éppen tartozott. Ha már az ellen nem akart szólni, hogy hogyan és miképpen osztja be a fuvarokat: ugyanis már elég régen intézi s utóvégre ő maga engedte neki át ezt a dolgot... De már tésasszony... Rábízta, de ez még nem jelent egyebet, mint hogy az ember nem képes mindent egymaga végezni. Egy emberből nem futja, hogy a kocsin is üljön: otthon is várja a rendeléseket és még közben az építkezéseket is mássza össze naponta ötször, tízszer. Mert manapság a kőművesek éppenséggel azt képzelik magukról, hogy kis pasakölykök. Megkövetelik, hogy a fuvaros minden órában viziteljen: elég lesz a tégla? Van még homok? parancsolnak valamit? Még jó, hogy nem rúgnak mindjárt bele az emberbe... no, Hanák, ez még legemberebb az összes közt. De ennél a gondolatnál Gyuri kezében kantáron a zabla egy kis másodpercig megállt csilingelni. Valami meghökkenés futott benne végig, mint amikor a járókelő előtt egy robogó autó suhan el. Node már tésasszony... iparkodott vissza ismét a keréknyomba.

- Nagysága! - ordította most gúnyosan és nagyot csapott a kifogott pej hátára. Bárki azt tudta volna, hogy a lovat becézi ilyen előkelően. Később aztán kiegészítette:

- A férje meg a cselédnél is későbben botorkál haza a robotból.

Ezt már csak magának panaszolta, mert közben a kocsis is elment a lószerszámmal a fészerbe. De jobb is, hogy ez a málészájú nem hallotta, mindjárt lógatja az orrát, ha az ember cselédnek mondja.

A konyhaajtóban az asszony jelent meg izzadt homlokkal és a kályhamelege festette pipacsokkal az arcán:

- Gyuri! Hallod! tedd be mindjárt a kaput! - erőltette meg pazarlóan csengő hangját, ami egyáltalán nem volt arányban a távolsággal s még közben a kezében lévő főzőkanállal is dirigálta le, mintha egész kilométereken át kellene magát megértetni. Ezzel természetesen férje is beláthatta, hogy körülményes volna így a jóestét, vagy szervuszokat is áttelefonálgatni. Majd halkabban és igen kedvesen, szinte papát-mamát játszva fűzte hozzá:

- Nehogy tárva maradjon és reggel megint velem zsörtölődöl.

Gyurit ez a disszonánsan ható enyelgésféle úgy végignyilalta, mint a ficánkodó csúz. Az utóbbi időben már végképp nem tudta, hogy hányadán van ezekkel a könnyed mézes-mázos kibékülésekkel. Hm... rázta érthetetlenül a fejét, mialatt csizmájával taktusosan boxolta az előtte sercegő bőrkötényét a kapu felé. Hm... reggel csupán egy csepp híja volt már, hogy le nem szedtem neki az eleven szenteket az égről s azt mondja, zsörtölődök vele?... És pont a kapu végett... Pedig tudja ő, jól tudja, mi végett volt.

Ismét a kőművesek jutottak eszibe: hogy az ördög vinné el őket rakásra. S mindamellett szépen kell velük: babuskolni, pelenkázni, mint valami koraszülöttet. Hiába, kevés most a fuvar általában. A kaput betette és maga elé bámult. Vagy talán mégis igaza volna az asszonynak, hogy csupa irígységből találnak ki mindenféle dolgokat? Hogy merő éhességből áskálódnak? Hát való igaz, hogy a többi most már csak a drága szénát tömi a gebékbe, nekünk pedig még mindig a két kocsi jár hétszámra.

Érthetetlenül lóbálta a fejét s közben elindult a konyha felé. Kényes helyzetben érezte magát. Már a küszöböt taposta és még mindig nem határozta el végleg, hogy fog-e köszönni az asszonynak, vagy sem. A tegnapi összezördülés és az előbbi nyájaskodás között tanácstalankodott. Azonban belépésekor, amint összeakadt felesége tekintetével, mégis halkan kicsúszott a jóestét.

- Adjonisten, - fogadta az asszony olyan kedvesen, hogy Gyurinak egyenesen a mézeshetek jutottak eszibe.

- Készül a vacsora? - szaporította most már a szót. A sapkáját a ládára lódította és letelepedett az asztalhoz.

- Készül nagy kínnal. Csak a fa, a fa. A mennykő csapjon az ilyen tüzelőbe, - szabadult volna fel a bosszankodása, de aztán mégsem folytatta. Ugyan nem volt ő olyan asszony, aki előbb gondosan megrágja azt, amit kimondani akar. S valószínűen Gyuri most tized- vagy tizenötödször is meghallotta volna, hogy ilyen nagy darab ember létére nem tudta előbb megnézni ezt a rohadt fát ott a depóban s hogy ezentúl a favásárlást sem bízza már senkire. De ma mégis tűrtőztette magát, tudta, hogy most ilyenekkel csak folytatná a tegnapi komédiát.

- No, elhoztad a vasgerendákat az épülethez? - kérdezte a kályhának beszélve férjétől, hogy valamit mondjon.

- El. Csak a kavics is kevés lesz ott holnap estig.

- Tudom. Üzenték.

Az asszony egyik kezével a kályhaszegélyt fogta, a másikat meg a főzőkanállal csípőjére támasztotta és türelmetlenül leste a csendesen sziszegő lábasokat. Akárhogyan iparkodott, mégis úgy érezte, hogy ma már egy örökkévalóság óta ájtatoskodik a kályha felett. Váltotta is oly sűrűn a pihenő lábakat, hogy szinte csendes toporzékolásnak látszott.

- Na, végre! - tört ki belőle hangosan, amikor a forró víz kezdte felszínre dobálni a megfőtt tésztát. A kanállal néhányszor körülhajhászta az összeölelkezni akaró csíkokat, majd leoldotta a hasára kötött ruhát és ezzel leemelte a lábast a kályháról.

- Ugorj hamar egy kanna vízért, - nyomta férje kezébe a kiöntött edényt. - Mintha kevés lenne az áztatáshoz.

Gyuri félbehagyta a cigarettacsavargatást és szónélkül, készségesen szökkent a kútra. Talán egy percig sem tartott és már ügyeskedett is:

- No, hova öntsem? - közben úgy kapkodta a levegőt, mint az orgonafujtató. Hiába, csak olyan ő is már, mint a lovai: egy kis ügetés jobban kifárasztja, mint az egésznapi nehézteher. Úgy fülemögül azonban nem is bánta, nemigen fojtotta magába ezt a szuszogást: hadd lássa a cudar, hogy mindent megtesz neki, ha őt megbecsülik.

- Csak add ide, - nyult az asszony a kannáért. A másik kezével pedig a bőrkötényt rángatta meg:

- Ugyan mért nem dobod már le ezt a marhabőrt?! Tán már az ágyba is hozod kényeskedni?! Hát én nem értem... - hevült fel most már mindjobban, ismét felülkerekedett benne az a hirtelen-harag, amiről mindig panaszkodni szokott, tehát már azért sem tudott ennek útját állni. - Nem tudom megérteni, - ismételgette. - Hányszor rágtam a fejedbe, hogy ezt hagyd a fenében, kint a lószerszám közt. Na itt van, ni... - kutatta végig a padlót, ahol férje ült. - Reggel súroltam, most tessék... Kezdhetem előrül. Ehh... érdemes is nektek tisztogatni, vagy súrolni. Semmi. Legyen ez is istálló, trágyadomb, - legyintett lemondóan. Ilyenkor, haragjában többesszámban szokott beszélni a férjéről: egybefoglalja a kocsissal. Pedig tudta, hogy ez érinti legmélyebben.

- No jó, jó... - hümmögte Gyuri szelíden. - Elgondolkoztam.

Ugyan tudott volna ő mást is felelni. Sokmindent... Olyat, hogy az asszony menten elbőgi magát. Különösen ma... De most nem akarta magát felbőszíteni. Nagyon is ismerte a törvényét s ha egyszer megint hozzáfog, nincs vége. Nem érdemes ilyen semmiség végett... Amikor már úgy félig-meddig rendbe jönnének. És az egészben még az bosszantotta leginkább, hogy az asszonynak némi igaza van és hogy ez mindig pont ilyenekért kezdi aztán a patáliákat. Hogy mafla fejivel megint nem gondolt erre a kötényre.

Az asszony idegesen csörömpöltette a kanalakat, fedőket a kályha körül. Alig hihető, ez a temérdek szerszám, ami mind megszólalt és csilingelt, hogy erre akkor éppen mind szükség volt. Majd a belépő kocsis felé fordult:

- Itt a másik. Na, - mustrálta végig tetőtől-talpig, aztán némi megelégedéssel folytatta: - ...ez legalább letisztította a csizmáját. De te?!... Neked mindig másutt jár az eszed. Máma meg mivel tömték tele a fejed? - vágta oda epésen, nyeregben érezve magát.

Gyuri a kötényszíj csatjával volt elfoglalva és közben a tágasabb felé tartott volna, de ezek a szavak már igen nekirontottak. Ez már sok volt. Alig bírt magával: már-már szólni akart, de olyat, hogy, hogy... Ismét érezte, hogy nem lesz itt előbb békesség, míg valami meggondolatlanságot, valami förtelmeset el nem követ. Nagyot rántott a szíjon, amely ugyancsak nem akarta a szépszerit, aztán odaállt a felesége elé:

- Te, Mari, én csak annyit mondok, hogy nyughass! Nyughass, míg szépen vagy!... - hangja teljesen berekedt a nagy izgatottságtól. Majd a kocsisra förmedt, aki a figyelmét a letisztított csizmájába való gyönyörködése mögé rejtette.

- Mit andalogsz itt? Mi van a lovakkal?

- Most adtam be az abrakot, - lökte ez a vállát, mintha egyáltalán nem érintené.

- Az istenit az ilyen parádéskocsisnak! Megnézem én azt, - ordította már kifelé az udvarra. - Meg én. Istenit az ilyen cselédnek! Első mindig a vacsora, a csizma meg mi a nyavalya: a ló csak azután jön.

Az istálló megszokott, átható szaga megnyugtatóan hatott rája. Valahogyan itt érezte magát legotthonosabban, mint egy meleg, ábránd-emlékekkel teli, elringatós fészekben. Itt a lovak ritmikus rágcsálása, az ismerős szuszogás és prüszkölés mellett tudott csak teljesen zavartalanul gondolkozni és tervezgetni. Nehéz fejének pedig igen szüksége volt erre. Mert most már az Isten sem ismerte ki magát ezzel a bolondos asszonnyal. Hogy mivel tömték a fejemet? - ismételgette hangosan a lovaknak. Ugyan, ha ezt az a málészájú kocsis meghallja, bizonyára megint elkürtölné, hogy ő a lovakkal társalog. Ismét olyasmiben érezte magát, amiből nem találja meg a kijáratot. Mert ha az asszony meg van sértve, aminthogy megvan, hiszen még ő hozza elé a tegnapi bolondságot, úgy már holtbiztos, hogy nem ludas benne: csakhogy akkor meg ő maga a hétökör; ismét egyszer közönséges kocsismódjára viselkedett. Bedült az irígységnek. Azt mondja: más ember kezetcsókolna ilyen üzletasszonynak?... Ezen aztán akadt min elgondolkozni.

Most Hanák kőműves jutott eszébe. Vasárnap este agyonra itatta volna; oda volt a fuvarosáért, majdnem éjfélig. Az aztán bírja... De kinek is iparkodna az haza?... - itt azonban ismét kissé meghökkent.

A sok kúsza gondolatokat végigkísérve, a jászol oldalfalán talált magára. Szeretettel veregette meg a lovak szügyit, nyakát és sorba öntött még egy-egy fél szakajtó ráadást. Nem kell tőlük sajnálni, eleget dolgoznak.

*

Vacsora végeztével Gyuri előszedte dohányát és cigarettát csavart. A kocsis az asztal másik végében a lábas fenekét szurkálta vellával; szerette az aljára sült tésztakérget és ezt olyan jóízűen ropogtatta apró tömzsi fogai közt, hogy a hideg lelte azt, aki hallgatta. Az asszony meg a szoba két szekrénye közt sürgött-forgott. Előbb a nyakát mosta szagosszappannal, ami így hétköznap este nemigen volt szokásos, legalábbis Gyuri még eddig nem vette észre és most a blúzok közül nem talált kedvirevalót. Ezt azonban olyan egykedvűen és hanyagul csinálta, mintha csupán csak átválogatná ruháit és hogy teljesen nyugodt, azt a dudolgatásával is erősítgette.

Gyuri nagyokat szippantott a cigarettából és csak úgy néha-néha leste szemöldökén keresztül a feleségét. Mert amúgy meg roppant érdekelték dohányszelencéjén a kifaragott figurák. Felfedezte, hogy milyen érdekes holmi ez a szelencéje. Teljesen fából faragva, ilyenekbe fojtották szegény hadifoglyok kínzó unalmukat. De hova készül ez az asszony? - rázogatta meg belül valami rossz szorongás. És csak várt feszülten, mi lesz ennek a vége.

Az asszony végre elkészült. Az átvetőkendőt is az ágyra készítette és útrakészen félig odafordult a férje felé:

- No... menjek most a kőművesekhez?... Vagy elmégy te ezentúl?! - Itt a végén már gúnyosra szaladt a szája.

Gyuri hármat is szippantott egyhuzamban a cigarettából és már csak azért sem akart felnézni, mert érezte, hogy nagyon arcába szökött a vér. Az asszony járt eddig mindig az üzletek után, de most mégis váratlanul érte. Különösnek tünt. Egyszerre egészen más értelmet vett fel, egészen más hátteret nyert ez az élelmesség. Forogni kezdett vele a szoba és olyan érzése támadt, hogy egyre süllyed a széklába és teljesen lent ül már a padlón.

A parázs kis csendet a kocsis szakította meg:

- Oszt tessék egyben megkérdezni Hanák úrtól, hogy a kő hol lesz lerakva. A telek felső vagy alsó végiben?

Az asszony szava csak úgy pattogott a fölényességtől:

- Gyuribácsinak mondjad, mert mától fogva ő intézi ezt! Igazis, engem még felfalni találnak ezek a kőműves fenevadak.

- Elmehetsz! - lökte most fel mind a két vállát Gyuri és újra belefogott egy cigarettába. A kis bajusza alá ismételgette meg:

- Csak menj el.

- Mehetsz te is! Minek menjek mindig én?! - nemakaródzkodott az asszony, mialatt magára vetette kendőjét. - Mehetsz! Hol van az előírva, hogy mindig én mászkáljak éjnek idején?! Ne gondold, hogy ez olyan élvezetes mulatság!

A kocsishoz fordult most parancsoló hangon:

- Gergely! Összerakod az edényt és letakarítod az asztalt! Nehogy nekem itt szanaszét maradjon minden.

Mégegyszer beletekintett a kis falitükörbe, kendője nem akart simára leereszkedni a hátára, aztán jóságosan, kedvesen fordult vissza:

- Te pedig, ha talán el akarnál menni a korcsmába, a második fiókban van az aprópénz! De itt leszek én nemsokára - és ezzel magárahúzta az ajtót.

Gyuri még sokáig ült a széken fejbekólintva, megsemmisülten. Egymásután csavarta a cigarettákat. De a cigarettáknak csak a felit szívta el, mert a másik felit összerágta, összeaprította fogai közt.

Eleinte azt forgatta fejében, hogy utánaoson feleséginek és... De ezt minden percben meg is gondolta, sőt olykor elröstelte magát, hogy ilyen ostobaságra adja magát. Önmagában most már visszaszemelte az egész láncolatot, a jelentéktelenségek most mind értelmet vettek fel és a végén csak mindig a legborzasztóbbra lyukadt ki, de amíg ezt kihozta a valóságra, megsemmisült, szétmállott, mint a nagy nyomáshoz szokott mély tengerilény a felszínen.

A kőműves urak... - hajtogatta keserűen és egyszerre megutált mindent. Megvetette, szégyelte azt a büszkeséget, amit eddig talált négy lovaiban, az új szerszámban, a házában, az egész életében. Melege lett óriásian. Most ő vagy ostoba bolond, vagy felszarvazott hülye. Marcangolta önmagát: most az-e az esztelen kocsis, akinek tele lehetett tömni irígységből a fejét, vagy mégis csak az lenne az, aki itt ül veszteg az asztalnál?

Felugrott és kirúgta maga alól a széket. Szűk lett a szoba. Úgy érezte magát benne, mint egy kongó, visszhangzó kápolnában. Végtelen harag öntötte el, de azt sem tudta teljes határozottsággal, hogy ki ellen.

- Mit bámulsz?! - förmedt most a kocsisra, aki még rakosgatta a tálakat, lábasokat. - Az anyjaistenit, hát képes és elszuszmogja itt az egész éjjelt. Az istállót meg eheti a fene.

Kirohant, mintha űzték volna. Úgy bevágta az ajtót, hogy a falon a szentek is összeverődtek.

- Hát ilyen büdös cselédem sem volt még! - ordította tele az udvart és belerúgott az istállóajtóba:

- Hóó!... - rivalt a megijedt lovakra. - Nóó... talán még meg is ijedeztek?! Kényes nyavalyások! Hóó!... hóó!...

Az istálló sűrű, párás és nyúlós levegője valóságosan örvénylett, hullámzott, mint egy mély pocsolya. Az állatok reszkettek, mintha égiháború dübörögne.

- Hóó!... Nagysága!... - rúgott oda annak a pejnek, akit véletlenül az este is ilyen címmel megtisztelt. - Mi?!... Talán nem is tetszik?... Nagysága!!... - vágott most már erőset, jóízűt a ló hasa alá. - Nagysága!... Kuss! Nem tetszik?! No, most... Nagysága!... Mit?! Rúgni mersz?! Összetörlek... Összetörlek, te semmi!!... Hóóó!...

A fejét elöntötte a vér és mintha valami veszett indulat szabadult volna fel benne. Pusztakézzel markolt a remegő álatok lágyékába, de ingert érzett arra, hogy beléjük harapjon, hogy megfojtogassa. - Megdögöltök!... Velem ellenkezni... ti?! - hörögte habzó szájjal, majd lekapta az ostort a falról és azzal esett neki az összegörnyedő állatoknak. - No, rugjatok!... Most!... most rugjatok! Ti semmik... - ordította össze-vissza s bizonyára maga sem tudta, hogy mit beszél. Aminthogy arról sem tudott volna számot adni, hogy mennyi ideig tartott ez az eszeveszett tusa.

A kocsis csendesen lopódzkodott be az istállóba, mintha egyáltalában nem venne észre semmit az egészből és szónélkül oldalgott a sarokban összetákolt fekvőhelyére.

Pedig a lovak már térdencsúszva a jászol alá törték magukat, Gyuriról meg patakzott a víz, a szeme kidagadt és már teljesen vérben úszott. Amint észrevette a kocsist, összerázkódott. Hirtelen megdermedt és nem mert magára eszmélni. Úgy érezte, mintha most puszta meztelen állna ott. Majd új erővel a kocsisra támadt:

- Mi? Talán nem tetszik?! Mi? Mi? Veled is leszámolok! - és ebbe most már a szégyenpalástolás is belekeveredett.

- Felőlem... - fordult el a kocsis szárazon, de támadásra készen, mint a visszavonuló tigris. - Felőlem akár agyon is ütheti. Nem az enyémek.

Ez a hideg, közömbös hang egyszerre hűtötte le, egy pillanat alatt térítette észre. Csak most vette észre, hogy ő tulajdonképpen mit is művel.

- Igazad van! - hagyta rá megtörten, beismerve önmagának. - Az enyémet rongálom. Node - fordult vissza a lovak felé, - disznók, most már tudom, elmegy a kedvetek a széna-pocsékolástól, - és ment sietve az ajtó felé. A megmaradt ostorcsonkot a sarokba hajította és szinte menekülve hagyta ott az istállót.

A feje kóválygott és szédülést érzett. Amint megcsapta az udvar friss, hűvös levegője, akaratlanul is rászaladt a szája: szegény dögök.

A korcsmának vette irányát. Bár alább szállt már féktelen haragja, mégis nagyon szeretett volna most valakivel találkozni. Valakivel, aki ellenkezni merne, aki megbántja, olyannak, akibe érdemes a kést belemártani. Fogcsikorgatva haladt az úton és mielőtt belépett a korcsmába, meg is tapogatta zsebében a bicskát.

A korcsmában csak egy asztal körül ültek vendégek, de véletlenül csupa fuvaros és kocsis volt együtt.

Gyurinak káprázott a szeme, amint a sötétből belépett a füstös, ködszerű világosságba és egyenesen a pulthoz állított. Nem kívánt semmiféle társaságot. Legjobban szerette volna állva a bort magába önteni. De mihelyt észrevették a kollégák, kórusban kiabáltak feléje:

- Á... a Gyuri! Gyuri! Szervusz Gyuri! Mi az, te ide sem jössz?

Nem térhetett ki: rosszkedvűen, kelletlenül közeledett az asztalhoz.

- Persze már észre sem veszi a szegényembert! Ide ülj Gyuri! Ide, ide öreg! Mi bajod? Csak bátran, nem leszel megpumpolva...

- Pedig ő az egyetlen ember, aki még fizethetne - csapott rá egy másik kétfogatos fuvaros. - Első fuvaros a környéken.

Gyuri lassan csak leült az asztalhoz és szenvtelenül, rezignáltan nézett a jókedvű társaság közé. Mintha csak kivülről az ablakon nézne be. Hanyagul intett a korcsmárosnak:

- Márton! adjál ide két litert!

- Éljen Gyuri! Hiába ő az egyedüli fuvaros, aki még fizethet. Akinek nem állnak a lovai.

Általános jókedvű, borfűtötte beszélgetésbe merült a kis társaság, melynek központjában persze Gyuri a két liter borral, másrészt meg úgyis mint az irígyelt kolléga büszkélkedhetett. Természetesen hamar bele is olvadt a hangulatba. Az ilyen korcsmáknak az az elvitathatatlan jótulajdonságuk megvan, hogy törzsvendégeit mindig egy közös híg jóérzésbe olvasztja össze. Föloldja, felemészti magába, mint valami sav a beléje vetett anyagokat.

Gyuriban egyre távolodtak az előbbi viharok s márcsak mint egy régmult történet kísérte. A kedvenc lovait sajnálta és belátta, kegyetlenül világos lett előtte, hogy megint nagy nagy butaságot, óriási ostobaságot művelt. Restelte, szorongott, csak meg ne tudja ezt senki...

A kétfogatos szónokolt, a mai helyzetet szidta borospohár szócsövön, majd kitüntetően hozzátette:

- Fuvar most csak ennek a disznófejűnek akad - dobta Gyurira a fejét. - Legalább csak egy kocsim járna állandóan. Pedig futok eleget fuvarok után. Multkor is: meghallom, hogy fönt a gyár kiadja a salakelhordást, rohantam, mint az őrült, a rézangyalát, hát nem a Gyuri felesége jön már visszafelé. Ott is megelőzött. Olyan ez az asszony, mintha seprűnyelen lovagolna.

Gyuri boldogan mutatta a fogait:

- Mért nem vagy frissebb? - sőt itt már nem állta meg dicsekedés nélkül: - Hát annyit mondhatok, hogy én az őszön egy kocsival sem álltam meg egy egész napot.

És büszkén szedte le körül az elismeréseket, az irígyléseket.

- Boldog ember vagy! - sóhajtotta egy fuvaros a szomszéd községből. - Bizony nálunk sincs semmi...

- Hát... - húzta még alá Gyuri megelégedését és egyhajtásra hörpintette fel a kétdeciset. Valahogy úgy érezte magát, mint egy ünnepelt, mint egy favorit. A félig elszívott cigarettát az asztal alá dobta és szivart rendelt magának.

- Rövidet, Gyuri? - kérdezte a korcsmáros a pult mögül, szivarosdobozokban kotorászva.

- Adjál abból a pántlikásból, - fordult hátra úri gesztussal.

A korcsmáros még a száját is hegyesre csücsörintette. Az előkelő portékának gondosan elvágta a végét, majd szipkába ültetve nyújtotta át. Kivételesen most még gyufát is gyujtott.

- Hát amúgy hogy vagytok, Gyurkám? - vert a vállára, kedvesen hozzádörgölődve a szomszédközségbeli, aki mellette ült. - Régen láttalak.

- Mit mondjak? Éldegélünk... - bólintotta kissé egyenesebbre húzva magát. - Éldegélünk lassan... csendesen... - és nagyokat szippantott a jóízű, vastag szivarból.