Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM

Rosti Magdolna: MARY WEBB

Az újabban európai hírűvé lett angol írók sorában Mary Webb neve nem szerepel, bár úgy mondják, nagy olvasóköre van és Chesterton, Baldwin s más ismert nagyságok írtak magasztaló előszókat a nemrég megjelent összegyüjtött műveihez. De a magasztalás nem tesz meg senkit elsőrangú íróvá, az olvasóközönség kegye sem - s Mary Webbet regényei sem teszik meg azzá. Mégis érdemes vele foglalkozni.

Mary Webb a mult századbeli angol nőírók nyomdokain haladt, egyik-másiknak hatása meg is érezhető könyvein. George Eliot némely híres művére emlékeztetnek tárgyai - mindig néhány romantikusan eszményesített shropshirei paraszt rövid, többnyire tragikus története, - de Eliot fölényes eszével nem bír. Mint a Brontë nővérek, vad és sötét szenvedélyeket ír le, de amazok közelről láttak züllést, vadságot, szenvedtek alatta s írásaikban, ha túlzottan, vagy lélektanilag megokolatlanul is, de mindig őserővel tör elő az indulat. Mary Webb hallomásból ír róla. Néha azért el tudja hitetni, - így Gideon Sarn vad pénzvágyát a «Precions Bane»-ben, mely talán legjobb regénye -, de a helyzetek ebben is sokszor erőszakoltak s bár mellékalakjai vázlatszerű rajza többnyire kitünő, eszközei naivak maradnak: így mikor fölösleges ismétlésekkel akarja előre megéreztetni a bekövetkezendő tragédiát, - pedig a regények egész levegője úgyis telítve van az emberi balsors remegő előérzetével. Minduntalan, erdők, folyók zúgásában, szélűzte levélhullás zörgésében halljuk «a vad általános jajongást: az élet siratja a pusztuló anyagot, melyben lakoznia kell.»

Múlhatatlan művészi érték van ebben: ahogyan a regények sablonosan szentimentális felületén, mondjuk mindazon, amit Mary Webb kigondolt, hogy megírja, keresztültör, ami őt írni hajtja. mély és tragikus természet-megérzése, költői lendülettel szinte túlterhelve az amúgy is gazdag nyelvezetet.

Nem a tájak leírását értem itt egyedül, bár ez is érték s ahogyan azok benső jellegét megfogja, ahogy színt, vonalat, világítást, «az ezer kék virágot a réten» festői szemmel lát s mintegy ecsettel ír le, - mindezzel Mary Webb szülőföldjének oly emléket állított, melyet megirígyelhet mindenki, aki egy-egy vidéket szeret.

De neki a természet nemcsak valami, amit nézni lehet, hanem valóban örök vágy és félelem tárgya. Egyrészt vonzzák «a szépség és a varázslatok szellemei, kik annyi vándort csábítanak... inni a szépség ősforrásából, látni a tökéletesség ezer képét... keresni a titkokat, a rejtett tudást... az Istent bölcsőjében...» Ám másrészt érzi azt is, hogy a természet az a «nagy és borzalmas valami», ami az embert űzi, a rettenetes kényszerűség, az ember tragédiáinak örök alapja. Megszámlálhatatlan élőlénynek egymástól-függése szövi hálóját s a valamennyit magába záró planéta-élet roppant méretei teszik elkerülhetetlenné: újra meg újra pusztulni kell a sejtnek, hogy éljen az egész.

A természeti erők kérlelhetetlen voltának megérzése át- meg áthatja a velük közvetlenül érintkező primitív ember lényét. Hiányos a néplélek minden rajza, mely ezzel nem számol. De mai író nehezen fér hozzá. Mert az öntudatba babonák alakjában kerül ez az érzés s babonáiról, már élnek, a mai paraszt - legalább nálunk - nem beszél.

A shropshirei nép lehet, nem oly tartózkodó, de ha az volna is: ősösztönös félelmei megérzését Mary Webb mégis a saját lelkéből merítette. Eliot mesterien írja le egy falusi takács babonás lelkiállapotát, de felülről nézve magyarázza azt. Mary Webb itt nem magyaráz és nem menteget: szinte öntudatlanul tárja fel ezt a mély lélektani igazságát, elárulva, hogy benne a XX. század nagy műveltségű asszonyában éppen úgy erdők és hegyek és az atmoszférikus jelenségekbe megtestesülve élt a görög Anankë megérzése, mint a népben, kit leír.

Ahogy érzi a hatalmat mely fölöttünk van, ugyanúgy, fájdalommal, ír az ember hatalmáról - lefelé, s az azzal való visszaéléseiről. A kis gyerek sem tudja megérteni, hogy fájhat a bogárnak, amit ő nem érez, úgy a primitív ember sem ismeri a minden élet iránt érzett könyörületet. Ezt csak kultúra adhatja. Eredete, igaz, ott van az ösztönéletben megint: «a föld vén, sötét szívében, mely tele van megolvasatlan agóniák emlékeivel. Mind visszhangzik bennünk... rég elcsendesült haláltusák hangjai... nagy őslények kiáltása hegytetőkön, s apró űzött vadak rémülete...a húrokban vergődő, a gúzsba kötött védtelen áldozatoknak aeónok óta sikoltó halálfélelme...» De hogy ezeket a visszhangokat megértsük, ahhoz tudás kell, hogy a megértés ne kelthessen új kéjt, hanem csak menteni-akarást, ahhoz tűzben tisztult lelki kultúra.

Mary Webb a maga könyörületének általánosságát mégis egyszerű parasztjaiban személyesíti meg és többnyire szerencsésen. Nem valószínű emberek ezek az érzékenylelkű földmívesek, de szimbólumokká nőnek s a költőnek jobb jövőbe vetett hitét jelképezik: «oly fajból valók», mondja, «mely ezután fog élni, messze jövőben... ha majd lemult rólunk az önzés...»