Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

Joó Tibor: A MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS ÚJ ÚTJAI

Hóman Bálint, Thienemann Tivadar, Gerevich Tibor, Révész Imre, Dékány István, Mályusz Elemér, Eckhardt Ferenc, Szentpétery Imre, Tompa Ferenc, Németh Gyula, Szekfű Gyula: ennek a tizenegy férfiúnak tizenegy tanulmányát tartalmazza ez a kötet: A történelem utja, Irodalomtörténet, Művészettörténet, Egyháztörténelem, Gazdaság- és társadalomtörténet, A népiség története, Jog- és alkotmánytörténet, Történelmi segédtudományok, Régészet, Nyelvtudományunk és a történetírás, Politikai történetírás. Egyik-másik tanulmány írója egészen bizonyosan szelet vetett és vihart fog aratni, mert nem egy megállapítás bizonyára vitát kelt majd az egyes tudományok szakembereinek körében és ők fogják a részletek maradandó értékét megállapítani. Ez a szakemberek dolga. Mi azonban, a magyar szellemi életnek általában szemlélői csak a legnagyobb örömmel, megnyugvással és hálával tehetjük le ezt a könyvet, melynek jelentőségét aligha becsüljük túl, ha korszakosnak mondjuk a magyar tudomány történetében. Ez a könyv olyan valami, mint a győztes hadsereg körültekintése a harcmezőn és számvetés a győzelem módjával, mértékével és feladataival. Az alig másfél évtizedes küzdelem, - mely körülbelül azzal a könyvvel kezdődik, mely Rákóczinak színfalak hátterére festett képe helyére egy nagy- és mélylelkű tragikus hős emberi alakját állította, - ez a küzdelem ismét új tanújelét mutatta a magyar szellem csodálatos erejének, megújuló képességének és a fejlődés példátlan lendületének. Ha végigolvassuk ezt a könyvet, látjuk, hogyan fejlődött a historiográfia mindenik ága Nyugaton, hogyan fejlődött vele együtt a magyar, hogyan maradt az vissza a mult század végén és a jelen század elején és végül hogyan szárnyalt a nyugati színvonalra ismét, oly magasságba, hogy például Szekfű Gyulához fogható szintetikus elmét és megelevenítő íróművészt külföldön is alig találunk, vagy Révész Imre egészen új és monumentális megalapozottságú methodikai elméletet alkot az egyháztörténelem terén, Thienemann Tivadar az irodalomtudománynak ad eredeti alapokat és a többiek, e könyv munkatársai és rajtuk kívül is sokan, Hóman Bálinttal az élükön már tömegében is imponáló munkásságot fejtenek ki, mely a magyar mult helyes szemléletére vezet. Ezeket az éveket egykor a magyar tudomány nagy korszakának fogják maradékaink tekinteni és azzal a tisztelettel emlékeznek rá, amellyel mi gondolunk a mult századi felújulás hőseire. Ez a könyv, mely inkább önelégületlenséggel, a hiányok lelkiismeretes érzésével, szerénységgel tűnik ki, mint a győztes had diadalmámorának önmagasztalásával, meggyőzően és tisztán mutatja, milyen mulasztások terhelik az előző generációkat és milyen rendkívüli teljesítmény volt ennek a pár utóbbi évnek az előreiramodása, az, hogy ime már egy ilyen érett, megállapodott, harmonikus számadást tudnak e férfiak nemzetük színe elé terjeszteni. Mert ez a könyv nem programm már, - noha természetesen a jövő tennivalói is bőven felsoroltatnak benne, - hanem beszámoló, visszatekintés az új utakra.

Ebben vázoltuk jelentőségét. Közvetlen haszna sem csekélyebb. Mindeddig hiányzott irodalmunkból az a mű, mely bevezetné az érdeklődőt, - az egyik vagy másik szakterület egyirányban tájékozott munkását s a művelt laikust egyaránt - a historiográfia egészének történetébe, megismertetné forrásaival, módszereinek, formáinak kialakulásával, fejlődésével és főként új szempontjainak szükségszerű fellépésével. Ez a könyv ezt a bevezetést adja. Amint az egyes tanulmányok végigmennek a maguk szaktudományai fejlődésén és problémáin egymásután, e kihasított sávok a végén az olvasóban szintetikus képpé rendeződnek és feltárul az egész historiográfia fejlődése, az emberiség multjára való visszapillantásának tudatosulása, mélyülése, rendszereződése. Elénk tárul az egész út és az egyes korok képe egyaránt. Ennek a munkának az egyetemek szellemtudományi karain bevezető tankönyvnek kell lennie.

De nemcsak ilyen methódikai bevezetést nyújt. A módszert mindenik tanulmány számos példán igazolja és e példák útján rengeteg tárgyi ismeretet is szerzünk. Nemcsak a társadalom-, alkotmány- vagy művészettörténelem methódikájának kialakulását ismerjük meg, hanem vázlatát kapjuk a társadalom, az alkotmány, a művészeti stílusok fejlődésének is. Vagyis ez a könyv nemcsak a szellemtörténetírás multját tárja elénk, hanem magának a szellemnek az útját is az évszázadokon keresztül. Az csak a könyv közvetlen céljának a természetes következménye, hogy szinte kizárólag az európai történeten s főként hazánkon belül keresi a példákat.

A könyv tartalmi tárgyalásába a mi szűk kereteink közt bele kezdeni sem lehet. Még egyes kiemelkedő vagy a mi érdeklődésünket különösebben megragadó, esetleg kételyt ébresztő pontoknál sem állhatunk meg, bármennyire is vágyakoznak a nyomdafesték után az olvasás közben tett jegyzeteink, - talán egyikre, másikra más helyt lesz mód még visszatérni. Csak éppen utalok rá, hogy egy csomó olyan lapja van a könyvnek, melyek felett terebélyes probléma-ágazatok várnak a gondolat továbbérlelésére. Meg kell elégednünk a könyvismertetés olyan formájával, mely csak általánosságban jellemez és jelentőséget igyekszik megállapítani.

Csupán még a könyv szerkesztésének a harmóniájáról kell megemlékeznünk. De amikor ezt tesszük, nem hallgathatjuk el egy észrevételünket, mely egy nagyon érzett hiányból fakad. A történetfilozófia önálló tárgyalása hiányzik belőle. Ez a megállapítás egy módszertani aggodalmunkkal jár együtt. Az egyes tanulmányok ugyanis érintik annyiban az úgynevezett formális történetfilozófiát, helyesebben a történelemtudomány logikáját, amennyiben - természetesen! - a methódika fejlődését előadják. Másfelől pedig, - bizonyára lesznek, akik ezt mondják, - a tartalmi történetfilozófia sem marad egészen ki, mert a tanulmányokban a szellem fejlődésének tárgyi problémái is sorra kerülnek. Azonban éppen ez az aggodalmat keltő. Amilyen meddő dolog volt a pozitivizmus korának az a törekvése, hogy a történetfilozófia a történet folyamatának természeti törvényeit állapítsa meg, éppen annyira félős, hogy manapság a történetfilozófiában kezdenek egyre inkább valami szintetizáló, de genetikus szellemtudományt látni, nem pedig szisztematikus diszciplinát. Hegel és Herder is hajlottak erre, de az ő történetfilozófiájuk még kevert tipus. Ellenben manapság csábító példát szolgáltat Troeltsch a maga korszerű kultúrszintézisének a fogalmával. Ezen a nyomon jár például Joël most megjelenő nagy műve, a «Wandlungen der Weltanschauung», melyet ő történetfilozófiának nevez, jóllehet valójában szellemtörténeti alapú filozófiatörténelem. A magyar történetírás új útjai, mint szintetikus egység a maga totalitásában sem pótolja a történetfilozófiai tanulmányt. Igaz, a modern magyar történetfilozófiai irodalom szinte semminek mondható, oly szegényes. Talán ezért maradt ki a kötetből a történetfilozófia tárgyalása, miután a kötet a magyar új utakat veszi szemügyre. De a magyar szellemi élet multja is tud felmutatni történetfilozófiai eszmélkedéseket, és nemcsak az egyes történetírók munkáiba beszőve, hanem önálló tanulmányokban, szisztematikusan kifejtve. És végül szivesen olvastuk volna azokat a problémákat, melyek a magyar történetfilozófia elé tárulnak. Azokon az új útjain a magyar történetírásnak, melyeknek hálózatát ez a nagyszerű könyv térképezte le számunkra.