Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 7. szám

DÉRY TIBOR: A PRÁGAI LÁNY

Nem lehet menekülni. Őz fut a vörhenyes erdőben, az ágak recsegnek, a vörös avarban lomhán himbálódzik egy magasan álló sas árnyéka, s most im egy percre megáll a menekülő álomkép s karcsú barna nyakával kihajlik az őszi tisztásból s némán körülnéz: fehér vad fogsorokkal áll körülötte a világ. Vagy távolabb, hol bukdácsolva fut át a földeken egy paraszt s öklével fenyegeti az üldöző kísértetet, melyet hogy megállítson: bal vállán át háromszor hátrafelé köp s durva szavakkal szidalmaz, - de alkonyat felé kifullad, összeesik s köpködve megadja magát sorsának. Beljebb az elsötétített szobában, könyvei ideges árnyékában szíve fölé hajlik s vékony fehér kezét védőleg maga elé terjeszti a szökevény; ott a felhőgomolyag, amelyen a fúriák lovagolnak, szobájába száll és tajtékozva kereng a mennyezet alatt. Vagy hol vonaton fut, recsegő fapadon ülve, szénaboglyák suhannak el az ablak mögött, álmából idegen állomások sugárkévéi riasztják, valaki végigjárja a vagonokat, ajtócsapkodás, ez Erynnis kalapáccsal a kezében, a mozdony fütyül és továbbrobog, künn esik az eső, hajnal felé egy tehén szelíd feje hajlik be az ablakon, a nyílt pályán hirtelen lök és megáll a vonat: a mozdony előtt felemelt kézzel áll az emlék, egy meztelen test, kissé felhúzott vállakkal, mint olyankor, amikor fázósan kiugrott az ágyból, magasra emelt kézzel áll s oldalt hajlítva szép lányfejét, kutatva körülnéz.

Hajnalodik, a mozdony fütyül s lassít, állomáshoz érnek, künn esik az eső. A tanár nem néz ki az ablakon. Az ablak párás, mutatóujjal különböző kezdőbetűket lehet belerajzolni; a tanárral szemben ülő, szerényen öltözött fiatalember él az alkalommal. A tanár gyűlölködve nézi. Non serviam - mormogja s mély lélekzetet vesz. - Kísérteteket nem szolgálunk! - A szemközti fiatalember révetegen néz maga elé. - Elég volt a jámbor alázatból - gondolja a tanár, - a történelmi relikviákat kiseprűzzük s új kezdőbetűket írunk a táblára. A magam vérén éljek, emléken, a semmin?... B. A. letörüllek! - Érzi, hogy könny szökik szemébe, az utolsó könny, amit érte sír! kifujja orrát, haját kisimítja homlokából. - Koldus! - mondja hangosan az idegen fiatalember felé. - Hogy kérem... tetszett szólni? - kérdezi ez meglepődve. - Semmi - morogja a tanár - meleg van! - feláll, meghúzza a bőrszíjt s lassan lesűllyeszti az ablakot, a történeti emléket a keskeny szakadékba, amelynek sötétjébe még szem nem látott be. Requiescat in pace!

A fütőcsövekből kieresztették a gőzt, sisteregve csapódik ki a kerekek közül. Hideg hajnali levegő húz be a túlfütött fülkébe s szelíden meglebbenti a fogason lógó esőköpenyeget, egy papírdarab zörögve lesiklik az ülésről. A szomszéd vágányon mozdony sistereg s gőzszagot fúj szét maga körül. Ködlepte alakok szaladgálnak a sínek mentén, valaki vörösen vérző lámpát himbál, messziről kiáltások hallatszanak s amint a vonat lassan megindul, a szomszéd vágányon álló sötét szerelvényből váratlanul kihajlik egy mészfehér arc, s az ívlámpa fényében hosszú sárga nyelvét kiölti a tanárra. Gyorsul a menet, a kerekek kattognak, az állomás eltűnik a ködben. A szántóföldeken varjak szállnak.

Félóra múlva Prágába ér a vonat. A tanár kiszáll a fülkéből, udvariasan elbúcsúzik az idegen fiatalembertől, aki továbbutazik Pardubitzba, s kézipoggyászával kezében taxiba száll. - Hotel Adria - mondja a soffőrnek. Útközben tudta meg a szálloda nevét, s hogy melegen ajánlható, mert a város központjában fekszik, a Václavske Namesti-n s ennek dacára olcsó és tiszta, minden kereskedelmi utazó ott száll meg, mondta a kereskedelmi utazó, aki ajánlotta s biztatón nézett a kérdezőre, akit kereskedelmi utazónak nézett. A tanár utóbb annak is mutatkozott be, a drogista szakmából. S hogy most a taxiban ülve visszaemlékezett a nyeszlett, szőkebajúszú legényre a fülke gázlámpája alatt, amint kiszállás előtt, valami vidéki állomáson, az ülés fölé hajolva, úti cipőronggyal, melynek külön szürke vászontokja van, gondosan megtisztogatta cipőjét, úti ruhakeféjével ruháját, bajúszkefével bajúszát s önelégült mosollyal nézte meg magát kis kézi tükrében - ahogy eszébe jutott a vidéki állomás átható vizeletszaga, amely az ablakon át megcsapta s amelybe a legényke elmerült, mint búvár a tengerbe, ahonnét nincs felszállás - megrázkódott s leköpött a járdára. A járda aszfaltból volt és csillogott az esőben, mint ahogy a pesti járda is csillog az esőben, - kétoldalt a házak hol hasonlítottak a pesti házakra, hol merőben elkülönültek a megszokott utcaképből; de a tanár inkább behúnyta szemét, semhogy meglássa a külvilágot, amelyhez ezentúl, legalább is egy darabig semmi köze... inkább a taxi óráját nézte, melynek lapján ismeretlen számok bukkantak elő. - Menekülni! - mondta hangosan, s eszébe jutott a barna álomkép, a vékony lábikrájú őz, amely karcsú nyakkal hajolt elő a tisztásból s fénylő szemmel merően nézte egy pillanatig az elfutó vonatot, majd felugrott a magasba s lábait összecsapva elmerült a bozótban; mögötte lassan kúszott a mozdony füstkígyója a fű között.

Az autó megállt, valaki kivette a tanár kezéből a táskát, egy kis hallba lépett, szakállas portásarc bámult az arcába, kitöltötte a bejelentőlapot, egy pillanatig azon gondolkozva, ne hamis néven jelentse-e be magát, aztán liften felment a szobába, amely még nem volt kitakarítva, a poggyásztartón fekete lakk-kalapdoboz fénylett s egy összehajtogatott kockás péld, az ágy vetetlen volt, a fogason női kabát függött és szappanszag úszott a szobában, egy nedves törülköző a földön hevert, - egy pillanatig elnézte a szobát, aztán indulatosan becsapta az ajtót. - Félóra mulva visszajövök, - mondta németül, - addig takarítsák ki!

Közben kisütött a nap. A kirakatok előtt ácsorgott fázva, - hisz alig aludt az éjjel, - aztán befordult egy átjáró házba: Václavske Passage s egy óriási tejcsarnokfélében, ahol a pénztárnál előre kellett megváltani a fogyasztási blokkot, megreggelizett; egy pillanatra megállt egy mozi előtt, amelynek érthetetlen reklámképeit épp oly érthetetlen szöveg magyarázta, aztán újra kikerült az utcára, újra a nagy térre s elhatározta, hogy egyszer körüljárja, csak aztán tér vissza a szállóba, lefeküdni két órára. Körüljárta a teret. Nyolc mozit számolt, melyek közül hat a föld alatt, pincehelyiségbe volt beépítve, s vagy tíz kávéházat, ezek meg valamennyien emeletiek. «Kafana» olvasta hangosan a cseh felíratot s maga elé bámult. Még mindig nem telt le a félóra.

Nőket nézni? Megrándította vállát. Ut aliquid fiat, mormolta, száját elhúzva, aztán háttal diákosan nekitámaszkodott egy plakátoszlopnak, cigarettára gyujtott s nézte a nőket. Egy pillanatra eszébe jutott, milyen rendetlen, mosdatlan, gyűrött lehet az éjszakai utazástól, télikabátban van, itt meg már felöltőben jár mindenki, borostás az arca, mert már három hete - fogadalomból - nem borotválkozott... - Ulysses se volt megborotválva - gondolta, s hangosan nevetett, - amikor kivetette a tenger... Jó reggelt, szép Nausikaa! - s mélyen megemelte kalapját egy kövér asszony előtt, aki egy férfiöltöny-üzlet ajtajában állt, a klasszikus köpönyeggel kezében s a köszöntésre meglepett pillantással felelt. A tanár újra nevetett, maga elé nézett, majd lassan elsétált a következő sarkig. Ott megállt s nézte a nőket.

Elsőnek egy alacsony, feketehajút, aki a házfal mellett, a kövezeten guggolt, valami gyékényfélén, maga elé tartotta kezét s vak arcát, melyről hiányzott az orr s csak a likak sötétlettek közepén, mint két vörös sebhely, lehúnyt szemmel a nap felé fordította. A szörnyeteg fején tejfehér arcbőr feszült, hamvas rózsaszín felhőcskékkel az orcákon s a száraz ajkak között harsogó fehér fogak csillogtak a napfényben. A fogak közül rövid, megismétlődő szünetekkel elnyújtott magas sipítozás hallatszott, mint elfulladt dudahangok.

A tanár zsebretette kezét s hosszan elnézte a nőt. - Ilyen feleség kellene nekem, - mondta magában, - akit ki lehetne használni, aki megfizetne minden lélekzetemért, aki eleve annyira meg van alázva, hogy ami még megmaradt az orrából, azt is odaadná egy simogatásomért! - Kényszeredetten elmosolyodott. Felvetette fejét és tovább nézte a nőket. Hárman jöttek épp szembe, egymásba belekarolva s körülöttük mintha hirtelen elnéptelenedne az utca, egyedül voltak a járdán, mögöttük sárgás visszfény verődött vissza a kirakatablakokból s ránctalan leplével beborította az aszfaltot. Húsz lépésnyire lehettek körülbelül, amikor a tanár megpillantotta őket. Az autók egybefolyó tülkölése, a villanyosok csengetése különösképp egyszerre elhallgatott, s a tökéletes csendben csak a három láb kopogása hallatszott a járdán, amint magas sarkaikon egy ütemre lépkedve lassan jöttek a tanár felé. Ketten kétoldalt szőkék voltak, a középső fekete, mindhármuknak szorosan egymásra szorított ajkai kárminra festve, s ahogy közeledtek a tanár felé, mint mozgóképszínházban a nézőkkel szemberohanó vonat, hirtelen megnőttek, nagy sebességgel kiválva az utca szürke hátteréből. Néhány lépés, néháyn pillanat mulva megnyúlt ruganyos testük már túlnőtt s elfedte az üvegből épült reklámoszlopot, amely mellett vörös szájjal nevetve elsuhantak. - El fognak gázolni! - gondolta a tanár s idegesen hunyorgott jobb szemével, amellyel rosszabbul látott. A három óriási, karcsú alak most már elfoglalta az egész járdát, de áttetsző testükön, mint tejüvegen át, még homályos körvonalakkal látni lehetett az utca hullámzását, a sokkal apróbb, fekete, emberi alakokat, akik alig hogy térdükig érve lassan topogtak mögöttük, s egy selyemkereskedés kirakatát is, amely napban égő vörös színeivel hátulról átsütött óriási testükön. - Mi ez? - gondolta a tanár meghökkenve, - mit akarnak ezek tőlem? miért jönnek felém? mit jelentenek? - Hátrakapta lábát, mintha attól félne, hogy a következő lépésnél rágázol a három tünemény. - Agyongázolnak! - kiáltotta majdnem hangosan s az arca elsápadt a félelemtől. A reggeli nap rásütött a három magas arcra s a fény mintha fehér vízen hatolna át, homályosan rezegve lebukott a járdára, sárgás ködbe burkolva be közvetlen környezetüket. Emberfölötti méreteik dacára könnyedén, játékos keccsel közeledtek, s mégis ellenállhatatlannak látszó iramban, amely elsöpört előlük a járdán minden élő és holt akadályt; lábuk előtt egy egérnagyságú foxterrier szűkölve a magasba ugrott s a következő pillanatban lapos fülekkel s behúzott farokkal eliramlott. A sarokra érve egy pillanatra megálltak; a baloldalinak teste közepe táján átsötétlett a mögötte guggoló koldusasszony feje, pontosan ki lehetett venni a fehérbőrű csonk arcot, a hiányzó orral s a helyén tátongó háromszögletes sötét nyílásokkal; ferde mosollyal nézett ki a tanárra a körülötte sötétlő nagy test közepéből s mintha egy pillanatra kiöltötte volna nyelvét... De a három szűz már újra elindult; egyetlen mozdulattal átléptek az úttesten és...

A tanár elfordult. Pápaszemes öreg úr állt mellette s kérdő arckifejezéssel csehül morgott valamit. - Je ne vous comprends pas - felelte a tanár, megemelte kalapját s továbbment. - Menekülni - gondolta magában, - különben elgázolnak! - Egy szűk bejáratú hentesüzletbe ugrott be és sonkát vásárolt. Prágai sonkát Prágában - vajjon kapni itt pestit is? Amikor kilépett az üzletből, kezéből kiesett a csomag. Nem vette észre, de valaki utánaszaladt és figyelmeztette. Nem köszönte meg.

Még jó darabig ácsorgott az utcán. Egy átjáróházban, virágkereskedés kirakata előtt megszólított egy utcai leányt; aranyszőke haja volt, nem úgy mint B. A.-nak, világoskék szeme, nem fekete, de ugyanolyan drap kosztüm sovány alakján, sárgás szarvasbőrkesztyűk... Nem tudott sem németül, sem franciául, mosolyogva, hallgatagon nézett a tanár arcába. - Felelj már - mondta ez türelmetlenül, - hogy hívnak, beszélj valamit... A lány megszólalt, puhán mondott valamit, idegen zenével; fiatal arcbőre fehér volt, mintha tejjel táplálnák, kék szeme volt, s fölötte sűrű haján rozsdaszínű kalap; beszédközben néha idegesen ajkába harapott s indokolatlanul elnevette magát...

A tanár egy ideig az arcába bámult, aztán lesütötte szemét, a földet nézte. Érezte, hogy elpirul. Elfordult, a kirakatüveg tükrében gondosan, aprólékos mozdulatokkal megigazította nyakkendőjét. Kaktuszok álltak a kirakatban. Az egyiknek fehér szakálla volt. A tanár elmosolyodott. Még egy pillanatig állva maradt, aztán hirtelen elindult egy borbélyüzlet felé.

De alig tett két lépést, érezte, hogy valaki hátulról megfogja kabátját. Gyorsan megfordult s dühtől elvörösödő arccal belemeredt a lány csodálkozó fehér arcába. - Mit akarsz? - kiáltotta hangosan.

Többen hátrafordultak.

- Proc odcházis? - mondta a leány halkan.

A tanár megrándította vállát. - Nem ismerem magát - felelte ugyanolyan halkan -, hogy hívják... mi az? - Átmenet nélkül újra elkezdett kiabálni. - Hogy mertél megszólítani? - Az ajka remegett a dühtől és szégyentől. De mielőtt még megakadályozhatta volna, a lány hirtelen szájára tette meztelen meleg tenyerét. - Pszt, pszt - suttogta s másik kezével az utca túlsó oldalára mutatott. - Adria... Adria... - ismételte többször egymásután. Mosolyogva, kérdő arckifejezéssel nézett a tanárra. - Fünfzig Kronen... fünfzig... - tette hozzá akadozva s fejét kissé oldalt billentve, újra elmosolyodott.

A tanár felemelte kezét s teljes erejéből arculütötte a lányt. Aztán megfordult és lassan kiment a passageból. Hallotta, hogy háta mögött szóváltás támad, valaki nevet, szaladó léptek hallatszottak mögötte, de úgy látszik nem neki szóltak, mert elálltak, mielőtt elérték volna, a lárma is elhallgatott mögötte, még ki sem ért az utcára.

Úgy látszik, igen izgatott lehetett, mert amikor egy pillanatra nekitámaszkodott egy plakátoszlopnak, egy idősebb asszony megkérdezte, hogy rosszul van-e s hogy miért sír?

Megnézte az óráját. - A félóra letelt - mondta magában. Gyorsan megindult a szálloda felé. Amikor elérkezett a sarokhoz, ahol a megcsonkított koldusnő ült, lassított, megállt, odabiccentett barátságos arccal a nő felé. - Hogy van, szépasszony? - kérdezte hangosan.

De ez tudott magyarul. - Verje meg magát az isten - felelte.

*

Négy-öt napi keresgélés után talált albérleti szobát a belváros régi negyedében, a Vodicková ulicén. Két ablaka volt a szobának, egy-egy tenyérnyi széles utcára nyíltak háromemelet magasságról, kocsik nem jártak odalenn, csak apró gyalogosok és biciklisták, az egyik ablak alatt utcai virsliárus ült kemencéje mögött és énekelt. A szobában egy vaságy, egy asztal, egy mosdó és két szék, ezeknek támláján egy-egy sárga csipketerítő. Kőpadozatú széles folyosóról nyílt a szoba, ott volt a vízvezeték is, két vödör állt alatta éjjel-nappal, ezekbe mindig belevágta lábát, ha vízért ment. A szomszéd szobában a háziasszony lánya reggel hattól, amikor felkelt, énekelt hétig, amikor elment irodába.

Másod-harmadnaponkint a folyosó tele volt kimosott fehérneművel, amit ott szárítottak ajtótól ajtóig húzott zsinegeken. A gyerekek fütyörészve kergetőztek a földiglógó lepedők között. A harmadik szobában egy nagyothalló asszony délutánonkint zongorázott.

De a tanár mindebből nem hallott egy hangot sem. Vakon és süketen ült szobájában és dolgozott; s ha néha egy félórára vagy órára abbahagyta munkáját, leszaladt az utcára s bement a sarkon lévő kávéházba, amelynek előcsarnokában szerencsekerékszerű automata állt, kin ötvenfilléresekkel lehetett játszani: - félórát vagy egy órát játszott, míg el nem vesztette napi 3-4 korona zsebpénzét, aztán lassan visszament szobájába és továbbdolgozott. Sétálni, a Moldva partján lődörögni egyelőre nem lehet, - majd később, ha már jobban megnyugodott s lesz ereje töretlen szemmel szembenézni emlékeivel... Két hete volt már itt s még nem látta a városházát a zenélő órával.

Délelőttönkint el kellett mennie hazulról, hogy kitakarithassák szobáját. Az Edison-kávéházban reggelizett, elintézte postáját, 11-ig, 12-ig ott dolgozgatott egy sarokban, ahová behúzódott, mint kígyó a fészkébe, hogy senkit meg ne lásson, senki meg ne lássa. De minden új vendég érkeztével felriadt kéziratai közül s egy hét múlva már betéve ismerte az egész délelőtti közönséget.

A magas szőke lányt is, aki minden nap 9 óra felé jött s a tanárral szemben lévő asztalnál ült 11-ig, ujságot olvasott és leveleket írt s gyakran átnézett a tanár asztalára. Nem volt ízlése szerint való: magas, nagytestű, s túlságosan tisztavonalú nagy arca, melynek törvényszerű szigorát alig derítették fel szelídlámpájú szürke szemei. Hullámzó, nehéz járása volt és szélesvonalú formái, melyek nyugodt, nagy arányokban osztották fel testét. Keze is nagy volt és szabályos. - Ez a test nem ismeri a humort, - gondolta magában a tanár, - ez egyértelmű, mint a germán istennők. Anakronisztikus tünemény: végy csatabárdot s pajzsot kezedbe s távozz a Walhallába! - De a lány a Bohémia apróhirdetéseit olvasgatta s nagy fehér fogaival lassan rágcsálva vajaskenyeret evett.

- Mit nézel! - gondolta magában ingerülten a tanár. - Azt hiszed, bátorításra van szükségem? Hova bújjak el, a világnak melyik végére, hogy békében maradhassak és háborítatlanul zabálhassam be fájdalmaimat!

A nap átsütött a tükörüvegen s megcsillant a lány tömött, szőke kontyán, mely fölött mint finom aranyfelhő hullámzott a szabadon lengő vékony hajszálak pelyhe. Lehajtott fejjel ült, erős fiatal nyaka hajlásában méltóság s öntudatos megadás volt. - Apró füle van! - gondolta a tanár. Ingerülten az asztalra csapott, elfordult az ablak felé s lenézett az utcakereszteződésre. - Prikope azaz Graben - mormolta. - Ne nézz ide, mert nem tudok dolgozni!... Olyan szőke vagy, mintha Elsének hívnának. Maradj ki a kávéházból!

A lány azonban nem maradt ki. A tanár sem, mert mihelyt kitette lábát a kávéházból, azonnal elfelejtkezett a Walhalláról s csak akkor ijedt fel újra, mikor másnap az Edisonban 9 órakor fegyvercsörgetve bevonult a páncéltalan istennő. Akkor meg már nem kelhetett fel hét kéziszótárával a hóna alatt, átvonulni más kávéházba. - Majd holnap! - gondolta, - holnap máshol fogok reggelizni!

Ahogy az ólomdarab, ha magasról a homokba ejtik, szempillantás alatt elmerül a fövényben, amely összecsukódik felette, úgy vetette magát tanulmányaiba s csak néha, egy-egy lélegzetvételre merült a felszínre szórakozott s elkínzott arccal: henteseknél ebédelni, a büfféasztal mellett sonkát uborkával s egy pohár sörrel, vagy éjfélutáni fekete a szomszéd kávéházban... Olykor, ha napközben nagyon elfáradt, kiállt a folyosóra s az üres lepedők között bujócskázott a cseh gyerekekkel, akikkel nem tudott beszélni. De ezek nem vették komolyan.

Ötödik vagy hatodik nap már korán reggel esett az eső, hideg volt s a kávéház ablaka oly sűrű párával fedett, hogy nem lehetett kilátni az utcára. Úgy érezte magát, mintha börtönben ülne. Amikor kilenc óra felé a magas szőke lány leült a szembelévő asztalhoz, felállt s gyors léptekkel megindult feléje. - Antispasmodicum, - morogta magában, - egy gyors szerelem talán feloldja a régi görcsét! - Megállt a lány előtt s kissé ingerült hangon hadarva bemutatkozott.

- Üljön le - mondta a lány németül s fejét felvetve nyugodtan rámosolygott. - Elsének hívnak.

A tanár leült s az arcába bámult. - Nem tetszik - gondolta magában. Megigazította nyakkendőjét. - Szép és mégse tetszik! - Még néhány pillanatig hallgatva ült, míg végül el nem futotta a méreg, amiért olyan gyámoltalanul ül és ... - Úgy vettem észre, hogy intett a szemével, kisasszony, - mondta nyeglén, - azért jöttem át!

A lány csodálkozva ránézett, egy pillanatra mintha megzavarodott volna. - Igaza van, - mondta aztán nyugodtan. - Néztem magát, mert megtetszett. Haragszik? - Az arca komoly maradt, nem mosolyodott el.

- Hiszen én is néztem magára - morogta a tanár és elpirult. - Sőt bizonyára én először...

Mindketten elhallgattak. Erős kávészag töltötte meg a helyiséget, a túlsó teremből üvegcsörrenés hallatszott, mintha egy pohár felborult volna tálcáján. A szomszédos asztalnál szemüveges öreg hölgy ült, erős fekete bajuszkával orra alatt s mély hangon vitatkozott a pincérrel. A lány elnevette magát. - Azt mondja a hölgy, - forditotta le halkan a tanárnak, - hogy ha a kávéház nem fog előfizetni a Vogue-ra, akkor kimarad. Minek ennek már a Vogue?

Megint elkomolyodott. Lassú mozdulattal, mintha saját fiatalságáról akarna meggyőződni, kinyujtóztatta nagy, rugalmas testét. Arca rózsaszínűre pirult az elégedettségtől. - Látom, nem tetszem magának, - mondta aztán lassan, komoly arccal. - Túl nagy vagyok, úgy-e?

- Lehet - mondta a tanár gorombán. - Férfi nem bocsátja meg a nőnek, ha az magasabb nála. Ha megengedi, visszamegyek az asztalomhoz? - Felhúzta vállát s kérdőn nézett maga elé.

De a lány előrehajolt. - Várjon, - mondta. - Tényleg azt hiszi, hogy... tényleg nem tetszem magának?

A felhők közül hirtelen kisütött a nap s egy széles kévéjét rávetette a lány fiatal arcára, amint összeráncolt homlokkal, feszült kíváncsisággal nézett a tanárra. - Milyen fiatal! - gondolta ez magában és hirtelen meghatódott. Semmi kacérság sincs benne? - Ugyan, - mondta hangosan, - talán nagyon is tetszik, talán még félek is magától s ezért a nyerseség!... Apró füle van... meg fogom csókolni... - tette hozzá halkabban.

Elhallgatott s hirtelen elkomorodott arccal maga elé bámult. De a lány nem vette észre. Elégedett, boldog kis mosoly libegett szája körül; felemelte két kezét és karcsú erős ívben hátragörbítve, mint régi kancsó két nyele, megtámasztotta velük nehéz kontyát. - Elsének hívnak, - mondta, - tetszik a nevem?

- Tetszik, - felelte a tanár szórakozottan. - Hány éves?

- 19 multam.

- Német?

- Igen. Karlsbadi. Lássa, épp itt van a keresztlevelem is, - előszedte a retiküljéből, - állást keresek, azért vagyok most Prágában. Jó napot!

Valakinek visszaköszönt, aki, mire a tanár felnézett, már elhaladt, csak hátát láthatta.

- Ez magyar... maga is az, úgy-e? - kérdezte a lány. - Szeretem a magyarokat... mind fekete. Budapesten él valami rokonom...

- Milyen állást keres? - kérdezte a tanár. - Igen, gépírónőit... gondoltam. Nehogy eszébe jusson Budapestre jönni...

- Miért? - kérdezte a lány csodálkozva. - Azt mondják...

- Az nem magának való hely, - felelte ingerülten. - Másfajta nő él ott... maga ott tönkremenne, kisasszony! Maga ahhoz túlságosan egyszerű...

- Nekem már volt szeretőm, - felelte a lány s hunyorogva belenézett a tanár arcába. - Hiszen már 19 éves elmultam! Nem hiszi?... Nézze meg a születési bizonyítványom...

De az kiesett kinyujtott kezéből s lelibbent a földre. A tanár utánahajolt s az asztal alatt tenyerével végigsimított a lány lábán. Mire arca újra az asztal fölé ért, látszott, hogy széles szájjal hangtalanul nevet.

- Mi az? - mondta a lány és elpirult. - Miért nevet? Talán mert nincs selyemharisnyám?

- Így aztán nem lehet Pestre jönni, édesem! - Ég felé emelte karját. - Akármilyen jó a lába, ilyen harisnyában a rendőrség nem engedi be a belvárosba, kisasszony. Még jó, ha a külső kerületekben megtűrik! Hova gondol?

- Ez igaz?

Mosolyogva kérdezte, de rögtön utána elkomolyodott s tűnődve végigsimított homlokán. A keze kissé ápolatlan volt, mintha kifujta volna a szél. - Akkor nem jöhetek Pestre, - mondta elgondolkodva, - csak két selyemharisnyám van!

A tanár az okmányokat nézegette. - Malecek-nek hívják? - kérdezte. - Azt hogy ejtik ki?... Tényleg 19 éves! Mi az apja?... tanító! Szóval kolléga. Jöjjön, menjünk el innét!

Az utcán erős tavaszi szél fujt, vastag föld- és vízszagot hozott a Moldván túli dombok felől. A tanár nem húzta ki derekát, nehogy a lány azt higgye, hogy miatta ágaskodik. - Elkísér a főpostára? - kérdezte, - oda címeztetem a leveleimet. Utána elmegyünk együtt ebédelni! - A Prager Tagblatt kiadóhivatalába is el kell mennem, - mondta a lány, - hogy jött-e felelet hirdetésemre! - Jól tud gépen írni? - Igen, - mondta, - tavaly első díjat nyertem a prágai versenyen. Milyen szép idő van!

Szép idő van, elkísérik egymást a főpostára, a kiadóhivatalba, vendéglőbe mennek. A lány nem akar ebédelni, nem szokott ebédelni, nem éhes ilyenkor. A tésztából elfogad egy keveset, egy pohár bort iszik, de azt maga fizeti. A régi hídon átkelnek a Moldván, felmennek a letnai hegyek közé, villák között sétálgatnak. A lány nagy, világos anyateste itt könnyedébb a szélrázta lomb közt, kalapját kezében tartja, hosszú léptekkel jár a napsütésben, elmondja életét. A tanár hallgat, később ő is leveszi kalapját. Egy kerti vendéglőbe ülnek be uzsonnázni, magasan a folyó fölött. Az elején egyedül vannak, a tanár megcsókolja a lányt. - Mért néz rám olyan kérdőn, - gondolja magában, - mintha nem hinné el, hogy komolyan gondoltam! - Csend van, messziről néha gyereksivítás hallatszik, az első tavaszi lepkék felrepülnek a napba, egy gyík is kifut a kőpárkányra s merev fejjel lenéz a városra. A lány komolyan tűri a csókokat, nem védekezik, később vendégek jönnek, a szomszédos asztalok mellé telepednek, már csak beszélgetni lehetne, a tanár előveszi kéziratait, olvasgat. A lány köt. - Mit köt? - kérdi a tanár. - Nyakkendőt! - Kinek? - Neked. - Nem szeretem a kötött nyakkendőt. - Akkor az apámnak fogom adni.

Mire hűvösödik, elmennek. A tanár fizeti ki mindkét kávét, a lány nem védekezik. Karonfogva sétálnak le a hegyen, ritkán szólalnak meg, nem lehet tudni, ki mire gondol. - Este moziba megyünk, - mondja a tanár. - Igen, - mondja a lány. - Előbb felmegyünk hozzám, megvacsorázni? - kérdi a tanár és most már kihúzza derekát. A lány hallgat. - Miért? - mondja komolyan. - Nem hiszem, hogy tetszem magának! - Érzi, hogy egy kar keményen rákapcsolódik a derekára. - Azt mondja, hogy igen? - ismétli kérdőn és eltűnődik. - Biztos benne? - Az arca komoly, fejére húzza kalapját, már a városba értek, hideg van. - Tetszem magának? - ismétli és lágyan elmosolyodik. - Fáradt vagyok, üljünk villamosra!

A Václavske Namesty-n kiszállnak. - Itt lakom, - mondja a tanár s egy mellékutcára mutat. A lány bólint. - Hazamegyek átöltözni, - mondja - hét órára eljövök.

*

A tanár az ablakban áll s homlokát az üvegnek szorítva nézi az apró fényekkel kavargó utcát, amelyet felülről vörösen hullámzó függönnyel zár le az alkonyati ég. Befüttetett a szobában, mert hűvösek a tavaszi esték, a kályha mélyen duruzsol háta mögött s nyitott ajtajából vörös fényt vet a padlóra; az év visszfénye ez, egy bíbor angyalszárny lehullott pihéje, amint némán reszket a parketták fölött s ha éjjel kihül, feloldódik a sötétben. A szomszéd szobából hallani a hazatért házikisasszony ezüst dudolását.

- Mindjárt hét óra, - mondja a tanár. - Else pontos lesz. Ez az a fajta...

Elmegy az ablaktól, hogy még néhány pillanatig magába lehessen. Félhomály van a szobában, az asztalon csomagok fehérlenek. A tanár lehajol s felszedi a zsebéből kihullt mozijegyeket; már előre megvette volt, maga sem tudja miért? Fel-alá járkál a szobában, hangosan beszél. - Platon szerint - mondja - az igazság keresése egyetlen méltó célja cselekedeteinknek. Szenvedéseink ellen küzdeni s azokat megszüntetni oly eszménykép, mely csak önmegsemmisítés révén valósítható meg. Tehát?

Megáll a szoba közepén, szónokként kinyujtja kezét.

- Tehát?

Hét óra egy perc. - Most fordul be a kapun! - Kinéz az ablakon, a lány ép befordul a kapun. - Eléje fogok menni, - gondolja. - Leül a székre.

- Miért ilyen pontos! - mondja ingerülten, amikor a lány benyit az ajtón. - Miért nem váratott meg? Ha egy félóráig álltam volna miattad az ablaknál, belédszerettem volna, boopis!

A lány lehajtja fejét, hallgat.

- Belédszerettem volna, - folytatja elérzékenyülten a tanár, - ha már nem szeretnélek amugy is, te kedves! - Megöleli a lányt, megcsókolja, az ölébe veszi. - Ne törődj vele, hogy mit beszélek, - mondja, - rossz nyelvem van, sok paprikát esznek nálunk odahaza. Kifestetted magad?

Lehúzza a lány fejét, az arcába bámul. - Hogy tehetted, - mondja elszörnyülködve, - istennők nem festik ki magukat. Szájpirosító a Walhallában. A termékenység istennője vagy te, az anyaságé... nem szerelemre, nem csábításra termett! Mater dolorosa, hány kiló vagy?

A lány két nagy keze közé fogja a tanár arcát s hosszan a szeme közé néz. - Ne csúfolódj, - mondja, - én attól elszomorodom. - Lehajlik és mohón szájoncsókolja a tanárt. Lentről az utcáról felhallatszik a virsliárus éneke, a szemközti ház ablakában kigyullad egy lámpa s az utcán át halvány fénykévét vet be a szobába. A tanár nyitott szemmel bámulja a nagy fehér arcot, amely lehúnyt szemmel arca fölött liheg és csókolja. A szoknyán át érzi a forró testet, a mellek kőkeményen mellének feszülnek. - Ez vihar, - gondolja magában, - el fog sodorni! - Kicsinek érzi magát s a fölötte tüzelő testet egyre nagyobbnak, hatalmasabbnak; szemlátomást nő, amint ölében ülve föléje hajlik s eltakarja előle a szoba mennyezetét. Lába elzsibbad a nagy súly alatt, de nem szól, ez a fájdalom különös részegséggel tölti el. Kezei között érzi a forró testet s mégis úgy látja, mintha ez három lépéssel odébb ülne valaki másnak az ölében, valaki mást csókolna; a selyemharisnya síkos ízét is érzi ujja hegyében s alatta a comb sokkal puhább meleg bőrét, - de mintha nem a saját ujja lenne, hanem egy idegené, aki rajta keresztül nyult a szoknya alá. A lány gyorsan járó mély lélekzetét is messziről hallja. S mialatt hátradűl s félig behúnyt szemmel figyel, a térdén ülő test egyre növekedik; a fej eltünt a magasban, a mellek a lámpa magasságában állnak s a combok oly vastagok, hogy álláig érnek s nőttükben hátranyomják fejét. Felnéz s ekkor megismeri a lányt: első nap találkozott vele a koldus előtt, akinek arca átsütött óriási szőke testén. A tanár még egyszer felnéz: oly apróra zsugorodott, hogy ép csak a feje nyúl ki már a combok alól...

- Nem... vedd el a kezedet, - suttogja a lány, - előbb vacsorázunk... Éhes vagyok, - teszi hozzá lihegve és felugrik. - Hoztál vacsorát? - A tükörhöz megy, megigazítja haját. Lágy bőrén vörös foltocskák gyulladtak ki az izgalomtól. Kisimítja gyűrött szoknyáját. - Előbb vacsorázunk, jó? - kérdi suttogva s gyengéden megsimogatja a tanár fekete haját. - Hol a villany? Nincs asztalterítőd? Papírról szoktál enni? Nem baj! Sör is van?

- Ne lépj a lábamra, - mondja a tanár. - Hány kiló vagy?

A leány hangosan nevet.

- 72 meztelenül, - mondja. - Sok?

A tanár nem felel. Sötéten néz maga elé, óraláncával játszik. - Szeretsz? - kérdi hangosan. - A lány meglepetve hátrafordul, hálás tekintetet vet rá. - Ha szeretsz, - folytatja a tanár, - akkor mondj le a vacsoráról. Nem akarlak enni látni... papírosból kézzel... ezzel a féktelen életakarattal...

Látja, hogy a lány értelmetlen arccal néz rá.

- No igen, - mondja, - bezsíroznád a kezed, érted... azért nem akarom.

Csend van, a szomszéd szobából áthallani az ébresztőóra ketyegését. A tanárnak eszébe jut, hogy a lány nem ebédelt. - Majd később elmegyünk vacsorázni, - mondja hangosan, - majd később, előadás után... Most ülj le ide mellém a díványra! - Eloltja a villanyt, elég az a halvány fény, ami a túlsó ablakból a kék utcán át átsüt a szobába. Egymás mellett fekszenek a díványon, hallgatnak, a falak fehéren világítanak, a folyosóról néha ajtócsapkodás hallatszik, vagy megeresztik a vízvezetéket, a víz csobogva ömlik a kannába, az utcáról éles biciklicsengetés hallatszik. A tanár felejteni akar. - Vetkőzz le! - mondja szórakozottan. A bluz gyöngyházgombjai mohón csillognak a sötétben. - Hallod a kutyaugatást? - mondja. - Tavaly nekem is volt kutyám, ha elmentem hazulról, az ajtó elé feküdt s szűkölve sírt, míg haza nem jöttem. Kibírhatatlan volt, érted, elviselhetetlen. Mi ketten is ilyen kutyák vagyunk, mi? - Hangosan nevet. - Agyonlőttem kisasszony, kitömettem s odaajándékoztam... Ne kérdezze, hogy kinek. Nem... nem jelkép, senkit sem akarok semmire sem kitanítani. De strigiis quae non sunt, nulla questio fiat... ezt egy király mondta nálunk, akinek könyvkereskedése volt a Gyár-utcában. Te is sírnál az ajtó előtt?

Elhallgat. - Térjünk a tárgyra! - gondolja magában. - Ingerült mozdulattal felpattantja a harisnyakötőket, lehántja a lány fehér lábairól a harisnyákat. - Miért nem szólsz egy szót sem? - kérdi rekedten. A nagy test várakozón fekszik előtte, hatalmas és néma, mint az éjszakai tenger, melynek csak láthatatlan mélyében mozdulnak indulatai; a felszínen egy-egy kis hab szalad zajtalanul, felugrik s lefordul s már eltünt, mint egy szemrebbenés; itt szellő kél s vékony habtaréjt fúj maga előtt, lustán megremeg alatta a tenger holdsütötte bőre, sárgásan csillog. - Puha bőröd van - mormolja a tanár. - Voltál már tengeren - kérdi, - láttál már vihart, ahogy ráveti magát s leszorítva óriás kezét, lábát, fütyülve beléhatol. A hánykolódó tengernek sós szaga...

Megáll a mondat közepén s a lány arcába néz, amely félrefordulva csukott szemmel nyugszik a párnán. Hosszú haja kibomlott s a dívány támlájáról lelóg a földre. A földön darab papír fehérlik a holdsütésben, légy mászik rajta. - Gyenge kis vihar vagyok én ma este! - mondja hangosan a tanár. Egy pillanatra elsápad, elfordul, úgy rémlik neki, mintha ismerős hangot hallott volna az ajtó mögött, egy mély női hangot. Elkergeti a legyet a papírról, az zümmögve elszáll a mennyezet felé. Beszélj csak, - mondja, - hadd hallom a hangodat. Mély hangod van? - De a lány nem felel. Az odaadó nagy test hangtalanul vár a sötétben.

- Tavaly ilyenkor Olaszországban voltam, - mondja a tanár s tenyerét a lány mellére teszi. De nem folytatja a mondatot, elfelejtette, amit mondani akart. A meleg bőr tüzel keze alatt, amely mégis csalódást érez; olyasfajtát, mint a lépcsőkön lefelé haladó test, amely váratlanul, ahol újabb lépcsőfokot vár, az egyszínű földbe vágja bele lábát s tompán megreng... Más bőrhöz, más forrósághoz, alakhoz szokott s mintha tarkón ütötték volna, megütötték volna öntudata alatt: elernyed egész testében, szórakozottan bámul maga elé. - Hány óra van? - kérdi. - Mindjárt kilenc! Azonnal kezdődik az előadás! Gyere, öltözz fel, siess! Nem akarsz jönni... de igen, gyere! Előadás után visszajövünk... persze visszajövünk, egész éjszaka együtt leszünk, úgy-e... lefekszünk az ágyba... - Megsimogatja a lány haját, felugrik, meggyújtja a villanyt, a tükör előtt megigazítja félrecsúszott nyakkendőjét. Aztán fel-alá jár a szobában, földre szegzett tekintettel, néha megáll az ablak előtt, kinéz az utcára, ujjaival dobol az üvegen. Korog a gyomra, éhes, hátrafordul.

- Mi van veled?

A lány még a diványon fekszik. Hunyt szemmel, félrefordult arccal, ahogy elhagyta, csillogó haja a divány támláján át földig lóg, s nyitott combjai közé besüt a messzi lámpa halovány fénye. A tanár meghökken. - Mi baj? - kérdi türelmetlenül - hát nem megyünk el? - Dehogy nem! - feleli a lány s megremegve felül. - Már öltözöm szívem! - mondja vidáman. Indokolatlanul nevetni kezd.

Mielőtt elmennek, még gyorsan bekapnak néhány falatot, zsíros ujjakkal. - Éhes vagy, édes? - kérdi a lány s gyengéden megsímogatja a tanár arcát. Az ajtóban mégegyszer megfordul, körülnéz a szobában. - Visszajövünk még? - kérdi, közömbösséget tettetve, de a szeme alázatos, arcán zászlóként égnek a vörös foltok s fölöttük mint arany fáklya, vad fénnyel süt szőke kontya. - Természetesen, - mondja a tanár. Már bánja, hogy elmennek. Most, hogy a lány felöltözött, úgy érzi hirtelen, mintha elérhetetlenné vált volna számára s kapzsi szemmel néz utána, mint zsugori a guruló tallér után. - Átlépett, - mondja magában; nem tudja, hogy mit akar mondani, de azért pontosan érti. Az utcán hűvös szél fúj, siető alakok suhannak az ívlámpák alatt, a mozik bejáratai nagy vörös torokkal tátongnak és beszippantják a sötétben pehelyként sodródó szerelmeseket. A tanár belekarolt a lányba. Egyszer ijedten hátranéz. - Kicsoda? - kérdi hangosan, s hangosan nevet. Nagyon elsápadt.

Bent a sötétben magához szorítja a névtelen testet, melynek minden tagja engedelmesen símul tenyere alá. Tizenegykor vége van a fenyővízszagú előadásnak, hazafelé mennek, amerre a tanár szobája van. Az utcasarkon befordulva, a lány egy pillanatra megáll, tünődve maga elé néz, cipője orrával piszkálja a kövezetet. - Mi az? - kérdi türelmetlenül a tanár - miért állsz meg? - Else hosszú, fürkésző tekintetet vet rá, szeme zölden csillog a sötétben. Aztán lehajtja fejét és megindul a tanár mellett. - Szeretsz? - kérdi halkan, alig hallani. A tanár felelet helyett magához szorítja.

A csengő szól, sokáig kell várni a házmesterre. Aztán felhallatszik a papucsos lábak csoszogása a hosszú kőfolyosó másik végéről, a léptek közelednek, a kapu kinyilik s a házmester villanyos zseblámpája szemükbe süt. - Bocsánat, - mondja a tanárnak akadozva, németül - nem engedhetem be a hölgyet. - Hogyan? - kérdi a tanár indulatosan s Elsére néz. A házmester bocsánatkérően szívéhez szorítja kezét. - Tíz óra után nem engedhetek be hölgyeket a házba - mondja és zseblámpáját mégegyszer ráirányítja a lány arcára. - Be tetszik jönni egyedül? - kérdi. - Nem? - A kapu becsukódik, a kulcs megfordul a zárban. A tanár néhány pillanatig mereven néz a kapura, aztán öklével dobpergésszerűen el kezdi verni a vastag tölgyfát. Puhán hangzó cseh szavak felelnek belülről.

- Eljövök hozzád, - mondja, s a szégyentől kiüt homlokán a verejték. Nem mer Else arcába nézni. - Hol szálltál meg?

- A Hotel de Parisban.

- Hol van az?

- Nagyon messze...

- Hol van? - ismétli ingerülten.

- A strassburgi pályaudvar mellett. Nem akarom, hogy odagyere - mondja lassan s lehajtja fejét. - Ott ismernek, nem jöhetsz be a szobámba.

- Kiveszek egy másikat. Külön fogunk bemenni a szállóba...

A lány mintha egy pillanatra felélénkülne, hangja tisztábban cseng. - Igen, - mondja - olcsó szálloda, már tizenhat koronáért kapni szobát. Egyágyasat kell kérned. Tizenhat korona, - ismétli tünődve.

Megindulnak a villamos megállója felé. Közben megered az eső, sietnek, hogy a lány szalmakalapja el ne ázzék, a szűk utcában kevesen járnak, egy kocsma nyitott szájából részeg kiáltozás hallatszik, a sarkon egy férfi s egy nő hangosan veszekszik. Amikor a lány felszáll a villamosra, a mögötte álló tanár észreveszi, hogy a háta görbe, - mintha súlyos terhet cipelne, hirtelen meggörbült. A kocsiban kevesen vannak; egymás mellé ülnek le, kinéznek az ablakon, amelyen lassan folynak le a sárgán csillanó esőcseppek. Sokáig tart az út, háromnegyed óránál tovább, külvárosok homályosan világított utcáin fut a villamos, kinn alig látni embert a szakadó esőben, ha valamelyik megállónál felszáll valaki, ázott ruhák savanyú gőzével telik meg a kocsi, a padlón ráncosan csillognak a tócsák. - Fáradt vagy? - kérdi a tanár. - Nem, - mondja a lány. Egy autó tülkölve fut el mellettük, elhagyja őket. A kocsiban csend van, senki sem beszél. Ők is hallgatnak. Amióta a házmester elűzte őket a kapuból, a tanár egyszer sem mert még a lány arcába nézni. Most fel akarja emelni fejét, de a lány ép felállt, a lépcső felé indul. Kiszállnak. Zuhog az eső a hűvös éjszakában, jobbról-balról üres telkek sötétlenek, messziről vonatfütyölés hallatszik. A megállóval szemben háromemeletes ház, ez a szálloda, kapuja fölött homályosan pislogó transzparens.

Egymás arcába néznek. A lány megfogja a tanár kezét. - Szeretsz? - kérdi halkan. - Igen, - mondja ez mohón s a lány dereka után kap, a nagy test engedelmesen simul melléhez. - Várj, amíg beeresztett a portás, - suttogja - a 37-es szobában lakom.

Vár, a kapuhoz megy, csenget, a portás kinyitja a kaput, szobát kér, a portásfülke elé mennek, a felfelé csavarodó csigalépcső utolsó hajlásában ép akkor tűnik el két ázott, selyemharisnyás női láb, Else lába. - Egyágyas szoba nincs, csak kétágyas! - Mibe kerül? - 34 korona. - Megnézi tárcáját, ép futja a pénze, kifizeti előre, kitölti a bejelentőlapot, közben megnézi, hogy a 37-es számról hiányzik-e már a kulcs?... hiányzik, aztán megindul a portás után, aki kenyeret rágcsálva mutatja az utat. Útközben megkeresi tekintetével a 37. szobát; ennek ajtaja, két másik ajtóval együtt a folyosó egy beszögellésébe nyílik: három lépéssel odébb a portás kulcsait csörgetve már nyitja az ő szobáját. - Köszönöm. - Leveti ázott kabátját, a szobának terpentinszaga van, a tükör előtt megigazítja nyakkendőjét, lábujjhegyen kilopózik, a 37. szobának üvegajtaja van; halkan kopog, miért van sötét odabenn, mégegyszer kopog, miért nem felel? Vár, megint kopog, elgondolkodik, visszamegy szobájába, Else talán átöltözik éjjelre, talán egyedül akar maradni öt percig, öt percig vár, újra visszamegy, csodálkozva nézi az ajtót, amelyen hiába kopog, hiába dörömböl egyre hangosabban, senki sem felel, a lámpa nem gyúllad meg, hiába hallgatózik, fülét az üveghez nyomva, semmit sem hallani, csak lentről a portás motoszkálását, aki talán hallja a dörömbölést és nyugtalanul figyel. Lábujjhegyen visszaszalad szobájába. A tükör elé áll, gondolkodik, nyakkendőjét igazgatja. - Hol vagyok? - mondja hangosan és fejéhez kap. A folyosón csak egyetlen halvány villanykörte ég, a falak piszkosak, a piros futószőnyegen széles lyukak, a sötét üvegajtó mögül nem felel senki, hiába döngeti ököllel, csak a szomszéd szobákban ébredeznek az emberek, mormogás hallatszik jobbról-balról a falak mögül, aztán éles csöngetés, csengetnek a portásért, hogy teremtsen csendet - beszalad szobájába, magára zárja az ajtót, leül az ágyra és maga elé bámul. - Miért? - kérdi hangosan. A portás feljön, járkál a folyosón, elmegy. Az utcáról villamos csengetése, mint egy sortűz. Széket von a 37-es szoba elé, éjfél már rég elmult, leül a székre, a cipője orrát nézi, egy másik szobából vízcsobogást hallani, mély férfihangot egyhangú mormogással, mintha imádkoznék. Néha ököllel ráüt az üvegajtóra, az üveg csörömpöl. A tompán világított folyosónak különös szaga van, vastag szaga, mint szennyesládának, egér fut végig hangtalanul a szürke futószőnyegen. Mozdulatlanul ül és az ajtóra bámul. - Hogy bírja ideggel a dörömbölést, a tudatot, hogy itt leselkedem az ajtaja előtt, mint egy vadállat, - gondolja a tanár s ököllel ráüt az üvegre. Tudja biztosan, hogy bent fekszik a szobában, mert lement a portáshoz és sörözés ürügye alatt kikérdezte Malecek kisasszony felől s hogy tényleg a 37-es szobában lakik-e s hogy egyedül ment-e fel, nem várta-e senki s hogy szokott-e éjjeli vendégeket hozni... nem, úgy-e nem! s hogy a portás úr személyesen adta-e át neki a kulcsot, tehát nem lehet most senki más a szobájában, úgy-e? - ezt mind tudja s mozdulatlanul ül az ajtó előtt s öklével néha ráüt az üvegre. Miért? Hogy figyelmeztessen! Mire? Hogy foglya! Hajnal felé - dühe utolsó fellobbanásában meggyújt egy papírlapot s az ajtó rése alatt becsúsztatja a szobába; odabent halvány fény dereng egy pillanatig, aztán az is elhuny. A tanár a sáros cipőket nézi, amik nyeszletten az ajtók előtt állnak s fáradtan tátonganak. Keskeny ablakból, amely mintha vakudvarra nyílna, a szennyes szürke hajnalfény behull a padlóra s tört szárnyakkal, mint megtaposott állat, némán végigkúszik a futószőnyegen. - Miért? - kérdi hangosan a tanár. - Megbüntetett? Mert nem tudtam menekülni? Honnét tudta? Miért kell itt ülnöm idegen ajtó előtt, idegen szállodában és sárkányszárnyakkal csapkodni, mintha a colchisi aranygyapjút őrizném? Kinek az ajtaja előtt ülök én most? Odabenn kísértetek huhognak és hálóingben táncolnak az asztal körül. Az egyik a kulcslyukon át kiölti hosszú fehér nyelvét. Huh, megérintettek. Mitológikus személlyé lettem: vastag kőtagokkal ülök a szerelem portáján, amely addig nem nyílik ki számomra, míg meg nem tudom a varázsszót, amely old. B. A. nevedben kérek bebocsátást! Nem nyílik ki. Miért? Rosszul szerettem itt is, ott is? nem adtam meg a portéka árát? elpirultam, amikor gyűlölni kellett volna - vagy nem mertem ölni? Mindent csak félig, félkézzel, óvatos vértezet mögött, mindig csak féllábon ugrálva egy ajtó előtt, amely ha kinyílik jó, ha nem nyílik ki, úgyis... Íme, már hajnalodik és Poseidon lovai nyerítve felvágnak a garni teteje fölött. Itt ülök karikás szemmel egy nő ajtajában. Honny soit qui mal y pense - tisztán jöttem és tisztán távozom. Mennyibe számítsam meg Gábriel arkangyalnak fehér éjszakámat? Sírni, azt tudok.