Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 7. szám

FENYŐ LÁSZLÓ: ÁLARCOSAN

Felemelem a fejemet, nem büszke fejvetéssel,
de mért ejtsem le? - nincs mit szégyellnem,
csak mint megpróbált ember, emelt fővel, úgy mondom:
itt vagyok - szerettem őt.

Szellőborzolás a füzek közt:
látom japáni rajzát mosolyának,
néma mosoly, amellyel elejtett
s hallom csengő itéletét felettem:
ahogy e mosoly két hibátlan fogsorú
nevetéssé érett kegyetlen.

Férfiak, mind, szenvedett-társaim
évezredek ót - milliónyian,
akik szerettetek s akiket nem szerettek:
sorsunknak zörgő, testvéri lánca van;
itt állok íme, meleg szenvedő,
még lágy a fájdalom, formálható,
még ömleni tudna, még csupa szó,
de érzem már, ahogy arcomnak élő
szeme-szája-homloka kemény
álarccá merevűl - álarcosan
így megyek egy életen át, míg megtérek egyszer
honotokba igaz álarcosak - akkor
földi áldozataink vérharagos füstje
elhomályosítja könnyütopánkás
táncát az örömnek.