Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika
Ez a könyv az Akadémia által a Vigyázó-alapítvány jövedelméből megindított filozófiai sorozatban jelent meg és alig tehetett volna hasznosabb szolgálatot az Akadémia nemcsak a tudományos világnak, hanem az egész szellemi közéletünknek, mint ennek a megjelenhetésre régen váró munkának a kiadásával. (Még 1918-ban elnyerte a Gorove-díjat.) A mű különös haszna az, amit maga a szerző így fejez ki: «talán szabad lesz remélnem, hogy az erkölcsi anarchia mai idején némi szolgálatot tehetnek fejtegetéseim mindazok számára, akik meg vannak győződve arról, hogy a szellem értéke örök és a szellem ereje soha végleg le nem győzhető». Szeretnők remélni, hogy nemcsak ezek számára lesz hasznos e könyv, hanem éppen azokra is meggyőző hatással lesz, akik áldozatai a mai anarchiának. Kant sok tekintetben az etika mezején is hasonló teljesítményt végzett, mint Platon. Mindketten szilárd alapokra horgonyozták le az erkölcsi törvényt, Platon az ideákba, Kant a szellem imperatívusába. Mindketten racionálisan megokolt transzcendentális, apriori jellemet adtak neki. Ezét a neokantiánizmus a mai világnézeti zűrzavar idején ugyanazt a szerepet töltheti be, mint a neoplatonizmus a maga korában: a tisztulás savává válhat. Ezért volna olyan fontos például ennek a könyvnek is a közönségünk szélesebb köreiben való terjedése.
Különösen, miután e ritka világossággal megírt előadásban Kant tagadhatatlanul fárasztó fejtegetési módjának minden akadálya el van takarítva a megértés útjából. Sőt még sokkal többet mondhatunk! Aki tudja azt, hogy egy gondolat sorsa valóságos dráma és alakulásának vergődése a gondolkozás tekervényes útjain a legizgalmasabb regénnyel felér, akinek van érzéke az ilyen «műélvezet» iránt, az olyan olvasó számára lenyűgöző olvasmány. A könyv egy gondolat sorsát adja elő mintaszerű szellemtörténeti feldolgozásban. Nyoma sincs a filozófiatörténelmekben szokásos aprólékoskodásnak, csak a gondolat tömör strukturális jellemzése és a fejlődés tiszta vonala. A szemünk előtt folyik a kanti eszme csirasejtjének a megtermékenyülése és vándorlása a königsbergi bölcs hosszú szellemi nevelkedése stádiumain át és a kiérett gondolat további élete Schiller, Jacobi, Fichte, Schelling, Hegel, Schleiermacher, Herbart, Fries, Beneke és Schopenhauer szellemében.
Ez a tiszta szellemtörténeti módszer. És ennek a módszernek a műszere alatt az idők folyamán már bizony, majd azt mondhatnánk, helyenként banálissá vált anyag az új felfedezés fényét kapja vissza és egy csomó eddig rejtve maradt mozzanat tünik fel. Ez a filozófiatörténelmi monográfia a modern magyar szellemtörténeti kutatások legbecsesebb értékei sorába tartozik.
Bartók mindjárt annak a megállapitásával kezdi fejtegetéseit, hogy Kantot a filozófiai kutatásra az erkölcs problémája indította. Később a tárgyalás folyamán alkalma nyílik annak a megállapítására, hogy Kant «ismeretelméleti kutatásait is tulajdonképen az erkölcsiség helyes megismerésére való törekvés inspirálta, amint erről ő maga is készséggel tesz bizonyságot». Belátta, hogy az addigi metafizikai vagy lélektani kiindulású morális filozófiák nem képesek megmagyarázni az
Bartók fejtegetéseiből aztán kitünik - nem egyszerűen csak állítja -, hogy a Kant után következő bölcselőket éppen ez a tan ejtette meg elsősorban, mely bizonyítja a szellem szabadságát, autonómiáját. Kitünik az is, hogy ezzel a tanával még azokra is hatással volt, akik voltaképen ellene foglaltak állást.
Kant szelleme azonban nem az aszkétikus őskereszténység vagy a misztikus pietizmus zsarnoki szelleme, mely az érzékiség, a test elpusztítására törekszik, és én azt hiszem, hogy éppen ez tette oly hatásossá abban a humanisztikus hajlamú korban. Voltaképen Kant etikájában történik meg az embernek az a felszabadítása, természete mindkét oldalának jogaiba helyezése, mely a renaissance óta folyik. Éppen ezért a legnagyobb tájékozatlanság és értetlenség Kantot a rigorizmus vádjával illetni. Bartók különösen meggyőző fejtegetésekben veszi védelmébe Kantot a rigorizmus vádja ellenében. Kant etikája egyenesen humanisztikus etika; kiderül belőle, hogy erkölcsi életet csakis az ember él, mert csak benne egyesül ész és érzékiség, és erkölcstana egyenesen az ember számára szól. Ez az első eset az etika történetében, mikor elvszerűen az emberi méltóság ismertetik el az erkölcs alapjának és sem angyalt, sem haszonleső vagy kéjelgő állatot nem akarnak az emberből, a természet e csodálatos középlényéből, csinálni. Méltósága éppen abban áll, hogy jó és rossz lehet szabadon. Illetve az erkölcs törvényei szellemébe vannak írva. Egy lépés ez a felvilágosodás óta, mely ismét tovább vitt az emberi kultúra fejlődésében. A középkor teológus felfogása szerint az erkölcs törvényei kijelentett isteni törvények, a felvilágosodás azt tudta róluk, hogy ezek az isteni törvények természettől lelkünkbe vannak írva. Egy újabb fordulat a Kanté, ki megállapította, hogy szellemünk immanens parancsa az, amit isteni törvénynek hívunk. Ebből természetesen következik az etika itt jellemzett humanisztikus formája. S Kantnak ez a humanizmusa volt oly mélységes hatással a következő nemzedékre, és Bartók előadásából minduntalan előtünik ez a humanisztikus ideál az egyes bölcselőknél. Sőt Fichte szerint a filozófiának egyenesen az a feladata, hogy feleletet adjon erre a kérdésre: mi az ember rendeltetése?
Mindebből egy talán megfontolásra méltó gondolat merül fel az ember tekintete előtt. Kant erkölcsi törvényének formalizmusára vonatkozik ez. E formalizmusnak szükségességét Bartók minden jogosulatlan támadással szemben teljes sikerrel bizonyítja, sőt Kant legnagyobb érdeméül mutatja be, mert a törvény éppen formalizmusa folytán lehet egyetemes. Ez valóban így is kell, hogy legyen. Ámde
Ám a tiszta transzcendentálizmus Kant fejtegetéseinek nem minden részletében őriztetik meg és Bartók könyvének igen érdekes passzusai azok, mikor az «emberi gyengeség» nyomait mutatja ki a legnagyobb racionalista művén. Ezeket éles dialektikával elválasztja az igazi kanti anyagtól, de finom megértéssel meg is magyarázza, hogy a szubjektum milyen kiirthatatlan vágyaiból jutottak bele az objektív rendszerbe. Kantban az érzésnek sokkal több melegsége élt, mint általában tartják róla és gazdagabb volt hitben, mint akár az őt megelőző felvilágosodás dogmatikusai is. Ő például soha egy percig sem volt szkeptikus az emberi ismerettel szemben, hanem kritikus és éppen az emberi ismeret és erkölcs alapjait iparkodott felkutatni, tényüket sohasem tagadta, amint Bartók is állítja és igazolja.
Ezzel a számunkra leglényegesebbeket körülbelül elmondottuk, noha számtalan pontra mutathatnánk rá, melyek becses eredményei a Kant-kutatásnak. De a kiszabott terünk ellenére se hagyjuk említetlenül azt a gondosságot, mellyel Bartók György azt a szárnyaló utat nyomról-nyomra leírja, mely úton «a filozófiából, mely Kantnál még teorétikus tudomány volt, mind határozottabb mértékben lesz élet- és világnézet», az utódai kezén, hogy végül szükségessé váljon ismét az eredeti kriticizmus szellemének újraébresztése éppen a tudományos filozófikus világnézet megmentése végett.
Erre van szükség ma is. És ezért kell különös örömmel üdvözölnünk ezt a könyvet, mely az igazi kriticizmus szellemébe vezet be.