Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

Gyergyai Albert: BENJAMIN CONSTANT
(1767-1830)

A történészek és literátorok szakszerű és szűk körén túl, vajjon hányan ismerik nálunk Constant nevét, műveit vagy jelentőségét? Akit nemrég, halálának századik évfordulóján, még közvetlen örökösei és földijei, a franciák is inkább csak fanyalogva ünnepeltek, vajjon mi, a Duna mellett, miféle jogcímen csodálhatunk? A franciák ezt a svájcit, aki Lausanne-ban született, Edinbourgban, Erlangenben és Braunschweigben nevelkedett, német műveket olvasott s angol államférfiakat utánozott, ma sem tartják teljesen franciának, - holott régi, protestáns francia család ivadéka, minden művét franciául írta, s Adolphe-ja a «legfranciásabb» műfaj, a lélektani vallomás mintaképe. Éppoly kevéssé elnézők politikai pálfordulásaival szemben, - holott oly dúlt időkben élt, amikor a Forradalmat a Directoire s Napoleont a Restauráció váltotta fel, s amikor mint a liberalizmus megalapítója és az egyén jogainak romantikus harcosa, az ifjúság bálványaként halt meg: igaz, hogy ez száz éve volt és az egyén jogaira ma Franciaországban is rossz napok járnak. Magánéletét, jellemét, amelyet leveleiben és naplójában ő maga vádol legelőször és a leghangosabban s amely csak bonyolult volt, de nem sötét, ingatag, de nem ellenszenves - Sainte-Beuve óta akárhányan ma is irgalom nélkül elemezik, s regényét még egy André Gide is «károsnak» tartja a fiatalságra, mivel hamis önmegtagadásra és alkalmi kalandjaink örökössé-tételére ösztönöz. Ilyen körülmények között s amikor sem századoktól és népektől megszentelt, sem a friss és hangos mát tükröző jelenségről van szó, szabad-e az olvasót, messze az otthontól és a mától, egy ily kétesnek, önkényesnek s ötletszerűnek látszó útra hívni? Akinek az olvasás akár csak pusztán érzéki élmény, akár csak nyers anyaghalmozás, az félő, hogy eleve nemmel felel. De aki a kalandot a kalandért szereti s nem ijed meg a homályos és meredek ösvényektől, akár egy vad magaslat, akár egy völgy felé viszik, talán szívesen bolyong el Benjamin Constant szférájában, ebben a XVIII-adik századból a XIX-edikbe növő Európában, amelynek Constant minden kínját, mozgalmát és ideáját átélte s amelynek Goethe és Napoleon árnyékában s barátnője, Madame de Staël mellett, talán ő a legtisztább, legteljesebb és legtragikusabb képviselője.

A prae-romantika kora ez, történetben, művészetben, egyéni sorsban, azé a még felemás, átmeneti és gyökeretlen időszaké, amely romok, sírok és ossziáni dalok között unottan borong a multon s borzongva áhitozik az újra, amelynek egy-egy témája a mi százéves Kazinczynkban is fel-feltetszik s amelynek megható geografiája, a sors és a történelem különös egybefonódása révén, a világ egyik legszebb táját, a svájci Alpok és tavak körét fogja át. Innen, Genfből kelt útra Rousseau, hogy Annecy, a Grande Chartreuse és Paris után Neuchâtel tájára térjen vissza; itt élt, a zürichi tó partján, az új pásztori költő, Gessner; itt pihent meg, London és Velence közt, szemben Genffel, az ifjú Byron; s itt tündökölt coppet-i száműzetésében a kor múzsája s visszhangja, Necker lánya, Napoleon ellenfele s többek közt és többek után Benjamin Constant barátnője, Madame de Staël. Maga Constant, bár hajlama és házassága a weimari kor német városai, a csend, az idill, a könyvek felé vonták s bár élete tevékenyebb felét a Restauráció Párisában, mint politikus és mint publicista töltötte, szintén itt, Colombier-ban és Coppet-ban élte át legtelítettebb, leggyötrőbb és legromantikusabb éveit. Colombier-ban, Neuchâtel mellett, Madame de Charriere fogadta, egy hollandi származású, de francia nevelésű, vénülő, fanyar, kiábrándult, szellemes és hitetlen íróasszony, aki a még húszéves, de koraérett Constant-ban talán az ifjúkor hódolatát, talán a vele rokon iróniát, talán az új század igéretét dédelgette s akinek majdnem anyai barátsága, úgy látszik, az egyetlen nyugvópont volt Constant-nak oly változatos, hol gorombán erotikus, hol fellengzőn szenvedélyes, hol sápadtan idillikus, hol túltelt, hol epedő, de sose nyugvó érzelmi életében. Coppet-ban, Madame de Staël-ben, immár nem a voltairei szellemjáték, nem is a korai romantika édesbús érzelgése várta, hanem a kezdődő század féktelen és becsvágyó forradalma, amely összetört minden gátat a tett és az ábránd között s amely vértelen vágyak helyett szabadságot, hódítást, élményt akart. Soha bukolikusabb táj viharosabb szerelemmel nem párosult s az utazó, aki bejárja Coppet kastélyát és parkját s a kert virágai között, a tóval és a havasokkal maga előtt, megáll egy kőfal zárt ajtajánál, amelyen túl Madame de Staël alussza álmát, mintha két ember sorsában magát az emberi sorsot s túl a tájon és történetén magát a Történelmet szemlélné...

Könnyelmű apján, léha nevelőin s korának oly zsúfolt és nyughatatlan légkörén kívül, főképpen az asszonyok formálhatták Constant-t azzá, amivé vált, jobban mondva aminőnek írásain s bíráin át látjuk. Jóllehet rengeteg levele s több önéletrajza maradt ránk, amellett a kortársak tanúsága sem hiányzik, életében s egyéniségében nem egy olyan titok maradt, amit még igen sokáig, vagy talán sose fejthetünk meg, - s talán ez is hozzájárul Constant rejtélyes vonzóerejéhez. A tanúságok ellentmondók, a levelek és önvallomások csonkák, s amellett az írás ténye, az őszinteség szándékos volta s a megfoghatlan árnyalatok szavakba való rögzítése megannyi hamis távlattal jár, - még akkor is, ha Constant-nal, az őszinteség fanatikusával van dolgunk. Ismerjük, majdnem hiány nélkül, Constant szerelmi viszonyait, kezdve kamaszkorától egészen kései lángjáig, Madame Récamier-ig, - de vajjon a pletykákon s töredékes vallomásokon kívűl mit tudunk igazi természetükről? Azt mondják, mindent a nőknek köszönhetett: s mi mindent áldozott ő a nőknek? Vannak, akik elragadón szépnek, karcsúnak, szőkének, elegánsnak, mások visszataszítón rútnak, vörösnek s elhanyagolt külsejűnek festik. Politikája rugóit, Napoleonnal s a Bourbonokkal szemben, hol szerelmi viszonyaival, hol hatalmi vágyával magyarázzák. Vannak, akik száraznak, szívtelennek, mások nagyon is gyöngédnek s érzékenynek tartják, - mint Adolphe-ot. Élete késő sikereit véve számba, vannak, akik meddőségén, félbenmaradtságán szánakoznak, mások viszont lelkesen hangsúlyozzák pályája és működése jelentőségét. Ha csak - hogy igaz énjéhez férjünk - egyedül két önvallomását, a Cahier Rouge-t és a Journal Intime-et nézzük, mit találunk? Először is az önelemzés, az önismeret, az önkínzás szenvedélyét. Elmondja, minden részletével, gyermeksége és neveltetése történetét, megrögzíti útjait, olvasmányait, hangulatait s időnkint el is olvassa mind, mulatva az ellentmondásokon s elandalogva az emlékeken: mindezt miért? Talán mert Rousseau utóda és svájci, aki után hosszú sora jön majd az öntépő vagy önszépítő naplóknak. Talán mert tudja, hogy változékony s így szeretne állandóbb lenni; talán mert külső élete szétzilálja s így szeretne magára lelni; s talán mert érzi az évek menekvését s addig is míg elkészül nagy művével a Vallásról, legalább így szeretné menteni a menthetőt, önönmagát. Mint aki a sötétben dalol, mivel fél a magánytól, vagy mint aki, más hijján, öntükrében keres társaságot, kifogyhatlan kedvvel mesél minden kis tervéről vagy vétkéről, a javulás céljából s az öntükrözés öröméért. - Másodszor: bizonyos puhaságot, hajlékonyságot, vagy gyöngeséget. Minden baja és kudarca, adóssága, játékszenvedélye, hol apja, hol nevelése, hol barátai, hol az asszonyok hibája, nem az övé, - ami az elkényeztetett gyermek önvédelmi fegyvere, azé, aki idősebb korában is nem annyira szánalmat, mint inkább elnéző szeretetet, dédelgető bátorítást követel. - Harmadszor - e mozgékonyság és az önismeret következményeképp - valami nemcsak céltalan, hanem önzetlen észjárást és életmódot, amely írást, szerelmet, politikát önmagáért, érdek nélkül, a perc sugallata szerint kap fel, vagy ejt el, mintegy napról-napra élve, nem a zsákmányért, csak a harcért, állandó és könnyelmű rögtönzésekben, - s míg egyrészt ez magyarázza örökös ellentmondásait, másrészt ugyancsak ez mutatja, még élete végén is, oly javíthatatlanul fiatalnak. S végül, a sok megbánáson, önvádon és fogadkozáson át, az emléknek és a mának, a sok tervnek s a kevés megvalósulásnak, az énnek s a végzetnek egymással való szembesítéséből, olykor egy vonzó, megviselt s mégis gyermekes arc dereng elénk, a romantikus ember arca, akit vágya a természettel s természetével is szembehelyez s akinek boldogtalansága nincs híjján a büszkeségnek.

Benjamin Constant századának talán első embere, akinek énje és élete önmagában, tettek nélkül is megáll, akinél siker, mű és teljesítmény csak függvénye s rögtönzése a benső énnek, ennek a legfőbb értéknek, amely külön világ és háborúság, s amelynek fürkészését és békítését mindennap megújúló hévvel kezdi. «Was für mich so unerschöpflich fruchtbar an dir ist, das ist, dass du existierst» - írja Schleiermachernak Friedrich Schlegel, ugyanaz a Friedrich Schlegel, akit Constant Coppet-ban is látott s akinek testvérét Madame de Staël-nál nem egyszer vetélytársának is érezhette. Hogyha egyéniségének csak lírai töredékeit ösmernők, akkor is megállnánk nála egy percre, a romantika kapujánál. Azonban itt van Adolphe is, egy szerelmi s politikai pálya egyetlen maradandó emlékeképp, rögtönzés, vallomás, önarckép, mint Constant minden alkotása, azonban a fikció varázsával átitatva, amelynek fényén egy futó kaland végzetes történéssé tömörül, a lírai öntükrözés egyetemes vizióvá tágul s a rögtönzés alkalmisága tudatos és távolító stílussá szépül. Adolphe - játékból, unalomból, hiúságból, hódítókedvből - magához fűzi a nálánál idősb és viharosmultú Ellénore-t; a hódítás mámorában talán szereti is egy percre, hogy aztán elhidegüljön tőle s ne maradjon mellette, csak szánalomból; s a férfi kínos vergődését szánalma és szabadságvágya között, s a nő zsarnoki szenvedélyét távolodó kedvese iránt, egyedül csak Ellénore halála tudja szüntetni. Kinek van igaza? Ellénore-nak, aki nem tud lemondani? Adolphe-nak, aki nem adhat mást, mint amit a pillanat diktál, Madame de Staël-nak, aki Constan-t felesége mellől is elragadta? vagy Constant-nak, aki a harcban csöndre s a fád idillben újabb harcra vágyott? Mindegyiknek s főképp a művészetnek, amely az élet száz véletlenéből itt egyetlen s százarcú tragédiát alkotott. Van valami borongós, örvénylő és titokzatos ebben az alig százoldalas, szabatosan megépített s hibátlan lélekzetű kis regényben, amely szerelmi idillként indul s a szerelem ítéleteként végződik, s amelynek egy-egy elemzése, arcképe, vagy leírása oly éles és bús világot vet az emberi kapcsokra és problémákra. Az élet rövid, a szenvedély mulandó, miért élünk? Akit szeretünk, hóhérává válunk, mert ki felel a következő pillanatért? A negyvenéves Benjamin Constant itt veti fel legtisztábban s legkeserűbben a lét kérdését, azt a kérdést, amely mindenüvé, a szerelmek, a játéktermek és a könyvek körébe is elkiséri, amely folyvást megbénítja vágyait és terveit, s nagy művét a Vallásról is derékon töri ketté... Aki ma, több mint száz év mulva olvassa el Adolphe-ot, már az első pár lap után érzi azt a tartózkodó, rejtett és bánatos muzsikát, amely, mint Charles Du Bos mondja, hamvazószerdai hangulatként lebeg az egész regény felett, alkotó s romantikus hőssé nemesítve azt a Constant-t, akit talán különben, Adolphe nélkül, ma is frivol, bár eredeti, s rokonszenves, de önromboló szellemnek néznénk. Így viszont, egyetlen kész könyvével s vallomásaival maga előtt, úgy nézünk rá, mint Corinne és René dísztelenebb testvérére, aki őszinte volt az önvádig s egyszerű a meztelenségig.