Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és széppróza

Bálint György: FESTETT KIRÁLY
Krúdy Gyula regénye - Athenaeum

A festett király Szapolyai János, aki vadszőlő levével szokta kékre festeni arcát, mielőtt katonái közé ment, hogy fiziognomiája mennél félelmesebb legyen. Különös ember volt: sok bizarr furcsaságot jegyzett fel róla Krúdy. Általában a regény minden szereplőjéről találunk sok sajátos karakterfeljegyzést - tulajdonképen ez adja meg ennek a könyvnek igazi tartalmát és érdekességét.

Ha mindenáron skatulyázni akarnánk, akkor a «történelmi regény» feliratú dobozba kellene elhelyezni ezt a könyvet. Ami nem volna preciz és helyes. Mert ez az érdekes könyv szigorúan véve: nem történelmi és nem regény. Mohács után játszódik, négyszáz évvel ezelőtt: de ez a tény egymagában véve még nem elég a «történelmi» jelzőhöz. «Történelmi» az a regény, amelyben összesürítve megtaláljuk a történelmi fejlődés egy fejezetét, amelyben mozog az idő, amelyben kollektív erők áramlanak valahonnét valahová. A történelmi mozgás; a történelmi regény: dinamikus. De Krúdynak ez a könyve statikus jelenség. Az író kiemel egy pontot a történelemből, elkülöníti és egy pillanatra megállítva az időt, kizárólag a térben vizsgálja és igyekszik leírni. Nagyon közelről vizsgálja: kiszakítva a történeti perspektíváktól.

És a könyv éppen ebből az okból nem mondható regénynek sem. Hiszen a regény principiuma végeredményben azonos a történelemével: a regénynek is az idő az anyaga, a regény is dinamikus. A «Felstett király» tulajdonképen novella, vagy, méginkább, ahhoz a nagyon vonzó műfajhoz tartozik, amelyet miniatűrnek neveznek.

Főszereplője tulajdonképen nem is Szapolyai, akit a könyv végén János királlyá koronáznak, hanem ellenfele, Mária királyné, II. Lajos özvegye, aki Mohács után Pozsonyban él híveivel, mostoha viszonyok között, de hűségesen védelmezve bátyjának, Ferdinándnak érdekeit és következetesen visszautasítva Szapolyai ismételt házassági ajánlatait. Szapolyainak és méginkább Máriának lélekrajza ez a könyv. Krúdy nagyon messze áll a modern történelmi portretistáktól, Maurois-től és Ludwigtól, akik történelmi embereket a legmodernebb lélektani ideologiával értékelnek át mai emberekké. Krúdy lélekábrázolása inkább romantikus: egy-egy vonást erősen megnagyít, fokoz, a színeket nagyon megélénkíti. De azért nem emlékeztet a Jókai-szerű sematikus, angyal-ördög emberábrázolásra. Ő az első pillanatban józanul meglátja hősének reális tulajdonságait: mindvégig meg is tartja őket, de valamennyit erősen aláhúzva, excentrikusan kihangsúlyozva. Ezzel a reális romantizmussal, ezekkel a furcsa, különc, de mégis valószerű alakjaival inkább Dickenst juttatja eszünkbe. (Talán csak az adagolás aránya más, Dickens módszere: két rész realizmus, egy rész fantázia, Krúdyé pedig ennek a fordítottja.)

Ehez járul még egy egészen különös, sajátos ízű és színű, miliő- és epizódfestés. (Krúdy legerősebb oldala.) Ez a könyv is tele van bizarr dekorációjú leírásokkal, érdekes patinájú hangulatokkal, különleges színezetű dialógusokkal. Van benne valami a multból és a jelenből, az életből és a meséből, a történelemből és az anekdotából. Speciális zamatú írás - Krúdy egyéniségének markáns bélyegével.