Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

Schöpflin Aladár: KRITIKAI DOLGOZATOK ÉS VÁZLATOK
Rédey Tivadar könyve - Pfeiffer Ferdinánd (Zeidler Testvérek) kiadása

Péterfy nevét invokálja a könyv előszava. Emlékszünk, Péterfy Jenőről szólt Rédey első nagyobb írói munkája s mostani könyvében is van róla egy részlettanulmány. Ezzel már elárulta azt az írói ideált, melyet maga elé tűzött. A kilencvenes évek ragyogó essay-íróját látja maga előtt mintaképül, tőle tanulta az essay formáját s végső eszménye ugyanaz az etikai idealizmus, amely Péterfy müveinek kovásza. De némileg meglep, hogy a könyvben nincs szó Riedl Frigyesről, mert olvasás közben minduntalan az jut eszünkbe, hogy Péterfy lehetett Rédeynek ideálja, de temperamentumra, stílusra, gondolkodásmódra közelebbi rokona Riedl. Tanulmányaiban kevesebbet találunk Péterfy filozófiai alapozottságából, a tárgyalt írókba és műveikbe való energikus penetrálásból, az asszociációk kimeríthetetlen gazdagságából, mint Riedl elmésségéből, finom ötlet-invenciójából, az impressziókat könnyen befogadó lágyságából.

Gyulai Pál és Péterfy történetfelfogását jellemzi a két első cikk. Az előbbinél a történelem etikai, mondhatni bírói tisztét és a művészi formára való kötelezettségét emeli ki, az utóbbinál a Taine és Dubois Reymond történelem-filozófiájával való vita, valamint a Széchenyi lelki betegsége körüli polémia kapcsán a természettudományi világnézetnek a történettudományba való beavatkozása elleni tiltakozás révén érinti Péterfy metafizikai hajlamát. A két dolgozat szépen megírt akadémiai értekezés, két kitünő szellem melléktermékeinek világos és elmés ismertetése, amelyben az ismertető az ismertetett eszmékkel azonosítja magát. Szívesen láttuk volna Gyulai és Péterfy eszméinek a korukban uralkodott általános történetfilozófiai eszmekörbe való szorosabb bekapcsolását s még inkább az egykorú magyar történetírói praxis jellemzését. Azt hisszük, nemcsak plasztikusabb volna a kép, hanem jobban érzékelhető a magaslat is, amelyen Gyulai és Péterfy koruk magyar színvonala fölött állottak.

A történelem azonban csak melléktárgya Rédey érdeklődésének. Igazi szerelme, amely legerősebben megmozgatja fantáziáját, az irodalom és a színpad. Érdekes, hogy a modern magyar költészetből Babits Mihály, a színészetből Ódry Árpád áll hozzá legközelebb. Róluk írta nemcsak legterjedelmesebb, hanem legjobban elmélyedő tanulmányait s mivel ő - ép úgy, mint Riedl - elsősorban irodalmi szerelmeinek kritikai kifejezője, a legjobbakat is. Különösen a két Babits-tanulmányban találunk helytálló megfigyeléseket arról a belső világrendről, mely Babits képzeletvilágában megállapítható, a Halálfiai mélyén rejtőző líráról, arról, hogy Babits mint regényíró a «nagy jelenetek»-et a napok és évek kis jeleneteivel való összefüggésükben tárgyalja, vagyis nem izgalmasságuk, eseményszerű tartalmuk, hanem a szereplők lelki életére való kihatásuk szerint értékeli. Babits lírájának kitárulását, a «gőg és szemérem» gátlásai alóli felszabadulását nagyon szépen magyarázza meg, - ezek a lapok a könyv legértékesebb részei. Ódryhoz e kitünő színész nagy kultúrája és lelkiismeretes művészi gondossága vonzza leginkább s az a jellemkép, melyet a művész a Hamlet és Othello shakespearei alakjaiból újraalkot. A róla szóló két tanulmány s hozzá a Jászai Mariról szóló tanulmány újabb irodalmunkban úgyszólván egyedül áll. Senki nem is próbált nálunk hosszú idő óta ilyen színész- és szerep-elemzést, - e tekintetben kritikánknak súlyos adóssága van. Harsányi Kálmánról szólva az az érzésünk, hogy ezúttal ő rá is ráillik, amit Gyulairól mondottak annak idején, hogy «többre becsüli az elvet a műnél és az irányhoz való hűséget a tehetségnél.» Harsányi pályájának inkább etikai elemeit emeli ki, mint a költőieket s ez a tanulmány a kötet legkevesebb érdemlegeset mondó darabja. Szépen elemzi viszont két cikkben Kosztolányi lélekben való gazdagodását, érzelmi mélyülését s a Meztelen című kötet szabad-verseinek formai gazdagságát.

Rédey könyvének csak színész-tanulmányairól lehet azt mondani, az írókról szólókra nem, hogy kimerítik a témát és egész képet adnak. Nyilván ez nem is volt az író szándékában, ő csak megfigyeléseit akarta közölni, ahogy azok egy gondolatmenet vagy egy könyv alapján benne felvillantak. Ez is arra vall, amit a könyv olvasása véleménnyé sűrített bennünk: ez az író, aki tiszteletreméltó tudományos készültséggel, az irodalom iránti ösztönös érzékkel és szerény hangja mellett is felötlő tiszta ambicióval dolgozik, a lelke mélyén impresszionista lélek. Ráhangolja magát egy költő hangjára s azután figyeli azokat a benyomásokat, amelyeket ez a hang tett rá, azokat a rezonanciákat, amelyeket benne felidézett. Előadása is, enyhén akadémikus pózával, komoly mértéktartásával, néha kissé preciózus elegánciájával, egy tartózkodó ember impresszionizmusát árulja el: akkor jön izgalomba s akkor melegszik fel és szinesedik ki, ha valami erősebb impresszió érte. Ötletei, megfigyelései ilyenkor szemléletes képekben fogalmazódnak vagy epigrammai élben pattannak ki. Attitüdje a szerénység a tárgyalt írókkal szemben és az olvasóval szemben is, - az ember néha azt érzi, hogy többet tudna mondani, mint amennyit mond. Rokonszenves és örvendetes jelensége kritikai irodalmunknak, melyet egyfelől a vaskalapos szemponttalanság, másfelől a nagyzoló kultúrálatlanság fenyeget végső ellaposodással.