Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (10)

MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (10)
REGÉNY
4.

A tanári szobában kellemesen folyt tovább a vizsgálat.

A három tanár igazán tanárhoz illő módon fogta fel a szokatlan munkát. Minden más hivatalbeli ember türelmetlen lett volna, hogy így időn túl még mindig bent kell maradni s olyan munkát végezni, amiért semmit sem fizetnek, de a tanárok hozzá voltak szokva, hogy egész életükben olyan munkát végezzenek, amiért semmiféle díjazás nem jár. Attól az időtől kezdve, hogy az első nevelősködést vállalták, mindig úgy volt, hogy az ő munkájuk felbecsülhetetlen és megfizethetetlen lévén, nem is becsülték meg a munkaadók, az pedig még kevésbé jutott eszükbe, hogy megfizessék. A diákkori instruktorkodás az olyan teljes odaadást és lekötöttséget jelentett, hogy a szülők, akik szörnyű nehezen szánták el magukat arra, hogy nehány forinttal kisegítsék buta gyermeküket, ha már ésszel nem tudták ellátni, hogy az instruktortól, aki az istentől ingyen kapta az észbeli adományt, elvárták, hogy minden idegét és minden idejét arra fordítsa, hogy az ő gyereküket átvezesse királyi úton a mathézis tudományába. Azzal nem törődtek, hogy az annak a szintén gyermek, vagy ifjú nevelőnek mibe kerül. Hogy azalatt kint szaladgálhatna a réten, vagy sétálhatna a korzón, udvarolhatna a lányoknak, vagy önmagát képezhetné valamiben, szórakozhatna, művelődhetne: úgy érezték, hogy a megállapított tandíjjal mélységesen és bőségesen ki van fizetve a nevelő. Túl van fizetve, meg van ajándékozva és valósággal szerencse fia, hogy ilyen ifjú létére pénzt is keres.

Így a tanárok már mielőtt hivatalba léptek volna, megkapták az élettől a dresszurát jövendő pályájukra, hogy a munkájukért ellenszolgáltatásra egyáltalán nem számíthatnak.

Nem is számítottak, hanem oly szorgalmasan és alaposan végezték ezt a vizsgálatot is, mintha az ország legfőbb ítélőszéke lett volna e percben rájuk bízva. Ha az ember meggondolja, nehány perc alatt tisztába jöhettek az egész bűncselekménnyel s az összes tanuk kihallgatása sem szaporíthatta az adatokat s nem tökéletesíthette véleményüket. Hiszen a legnagyobb bíró is csak addig érdeklődik a tanuvallomások iránt, míg az ítéletet meg nem fogalmazta magában. De amint megtalálták a törvénykönyvben azt a paragrafust, amelynek alapján ki lehet mondani a döntő szót, akkor már elközönyösödnek s gépiesen tárgyalják, ledarálják tovább a fölösleges tanuk kihallgatását, akiket már csak azért vonultatnak fel, mert a törvény előírja s nem célszerű elhanyagolni. Ezek a tanárok azonban rendíthetetlen nyugalommal és komolysággal végezték feladatukat s egyik diákot a másik után előcitálták s ugyanazokat a kérdéseket tették fel, előre tudva, hogy ugyanazokat a feleleteket fogják a kérdésekre kapni.

Mindössze annyi elégtételt vettek maguknak, hogy egy kevés szórakoztató elemet kevertek a dologba s a diákokat, akiket oly sok év óta látnak az órákon, szinte önkéntelenül tudattalanul olyan vekszatúrának vetették alá, ami túlment a feladatukon. Emberileg lettek kíváncsiak a delikvensekre s szórakozást csináltak maguknak abból, hogy belenézhetnek a diákok lelki s valóságos életébe.

- Gondos Márk, - mondta az elnök s ránézett a zsidó fiúra, aki az egész heccnek értelmi szerzője volt.

Gondos Márk a könyveit letette a lába elé, mert sem szíjjal, sem spárgával nem voltak azok összekötve, csak úgy egybe markolva s minden pillanatban szétcsúszott az egész. Elébb az asztalra nézett s arra akarta tenni a könyvcsomót, de nem merte, mert érezte, hogy ezt szemtelenségnek tekintenék a tekintetes tanár urak. Tartani nehéz volt és elvonta a figyelmét a készülő kérdésekről, így letette hát a lába elé, a cipője orra elé s koronként meg is igazította a cipőjével a rettenetesen elnyűtt könyveket, amelyeket ingyen szedett össze tavalyi diákoktól, mert új könyv vásárlására pénze nem volt s így meg kellett elégednie a szakadozott s hiányos könyvekkel.

- Gondos Márk, mondja el nekünk...

- De gondosan, - szólt bele a görög tanár, Koós, aki soha el nem mulasztott egy-egy szójátékot.

- Gondosan mondja el nekünk ennek az egész dolognak a lefolyását. Már úgyis ismerjük az egészet, nincs értelme sem a szépítésnek, sem a hamisításnak. Mondja csak el, mi volt ez az egész forradalom.

Gondos Márk, a szolnoki fiú, aki még maga sem igen ismerte a nevét, mert az apja csak az idén szeptemberben kapta meg a névmagyarosítást, sovány, magas fiú volt. Cvikker volt az orrán, de az olyan furcsán lógott rajta, hol jobbra fittyent, hol balra. Ez is új volt, ezt sem tudta viselni. Valami csodálatosan állott rajta a ruha, bár ezt már megszokhatta volna, mert hatodikos kora óta ebben az egyetlen ruhában járt az iskolába. A nyáron ügyvédi irodába járt s abból a pénzből, amit kapott, egy új, nagyon elegáns fekete ruhát csináltatott magának. Egészen kifogástalan ruhát a legelső szolnoki szabóval. Ez a ruha nagyon megjavította az önérzetét, úgyhogy ma már egyáltalán nem röstellte véghetetlenül elhasznált szürke ruháját, amelyet az utóbbi években nagyon kinőtt. Ma már elérte teljes magasságát, tovább nőni aligha fog, de ez a ruhán nem segített, az már régen elmaradt az ő magasságától. Ujjai a csuklóján felül maradtak el s kabátkája a dereka közepéig ért. Nem baj, mert van egy elegáns ruhája, azt azonban még ünnepnapon sem igen veszi fel, mert tartogatja az egyetemi évekre. Azzal a ruhával akar karriert csinálni s elhatározta, hogy a szürke ruhának elégnek kell lenni a gimnázium kivégzéséig. Majd a feketében az érettségi banketten fog megjelenni s előre boldog volt, hogy milyen elegáns és milyen kész ember lesz benne.

- Kérem, tanár úr, nem olyan nagy dolog az egész. Nálunk Szolnokon volt tavaly egy mozgalom, hogy mivel Szolnokon volt a negyvennyolc legnagyobb csatája, a győzelem, Damjanics, tetszik tudni...

- Nézze, Gondos, - mondta Koós, - ennyire gondosan nem kell elmondania, hogy «tetszik tudni», mert tudjuk. Tehát maga elhatározta, hogy ami Szolnokon nem sikerült, majd ebben a bugris városban sikerülni fog.

- Kérem, tanár úr, bocsánatot kérek, én nem sértettem meg a várost, én nem gondoltam azt, hogy ez a város bugris város...

- Nahát csak beszéljen, - igazította vissza az egyenesbe a történelemtanár. - Tehát elismeri, hogy maga adta ki a jelszót, hogy nem kell órára jönni, hanem ki kell menni a népkertbe.

- Nem kérem, tanár úr, mi eljöttünk órára.

- Jaj de rettenetes egy ember ez, - kiáltott fel Koós, aki hirtelen ideges lett a fiú körmönfontságától. - Így nem készülünk el éjfélig sem.

Egy kis szünet lett.

Gondos Márk újra beszélni kezdett.

- Kérem, tanár úr, itt nem is kellett senkinek szólani. Itt nem kellett kapacitálni és nem kellett meggyőzni senkit, itt minden fiú tele van hazafiassággal és mikor a szó volt, hogy az ünnepet nem szép, hogy a magas minisztérium eltörölte, akkor az egész osztály egyszerre kiabálni kezdett, hogy nagyon helyes, ki kell menni a honvédemlékhez, mert ez dukál az ifjúságnak s a régi időkben, mikor még algimnázisták voltak, azt az ünnepet meg is tartották s akkor nemcsak március tizenötödikén, hanem október hatodikán is ki szoktak menni a sírhoz és hazafias beszéddel nevelték az ifjúságot.

Komikusan gesztikulált hozzá.

- Mert tanár úr kérem, a hazafias nevelés a legfontosabb. Én azt hittem, a magam részéről, hogy a tanár urak ezt nagyon jó néven fogják venni, hogy az ifjúság ilyen hazafias, mert tanár úr kérem, én azt hittem, hogy ebben az iskolában, ahol én csak első évben vagyok most, ez a szellem kérem, a hazafias szellem...

A három tanár összenézett.

- Azt hiszem, teljes beismerésben van, - mondta a vallástanár, aki pedig rendkívül tartózkodott, hogy idegen vallású diákok vallomásába beleszóljon.

- Teljes beismerés, - mondta Koós. S hozzátette. - Csak még egy kérdést. Mondja kérem, szokott maga durákozni?

- Igen, de az egy nagyon ártatlan játék, én csak azért kedvelem, tanár úr kérem, mert a durák, ez a parasztjáték, igen kitünő elmeképző játék, tetszik tudni.

- Mi az már megint, hogy tetszik tudni. Mi akar maga lenni? Ügyvéd?

- Igen, de...

- Semmi de. Ha maga ügyvéd akar lenni, akkor szokjon le erről a tetszik tudniról. Ez nagyon is alacsony kifejezés. Tetszik tudni. Evvel meg fogja őrjíteni a bírákat, ha a védőbeszédében, vagy a vádbeszédben egyszer csak azt mondja, hogy tetszik tudni.

- Köszönöm szépen, tanár úr, de tetszik tudni...

- Maga őrült szemgolyó. Már megint. Maga ahhoz a tetszik tudnihoz úgy hozzánőtt, mint a ruhájához. Ki ne nyissa a száját mégegyszer, mert tetszik tudni leharapom fejét.

- Nagyon hozzászoktam, - mondta kipirulva Gondos Márk, - mert...

Azt akarta mondani, hogy: «mert tetszik tudni...», de aztán lenyelte s el is határozta, hogy ebben gyakorolni fogja magát, hogy ezt a kisegítő nyögést valami mással fogja pótolni, ebben igaza van a tanárnak.

- Gyerünk tovább, - mondta Koós. - Ki következik?

- Gyurkó János.

Kooós felállott, az ajtóhoz ment s kiszólt az előszobába, hogy:

- Gyurkó János.

Gondos Márk látta, hogy kihallgatása be van fejezve, holott ő véleménye szerint még nem tette le a vallomását.

- Tanár úr kérem, - mondta - én nem is leszek kihallgatva?

- Már megtörtént, - szólt oda neki a történelemtanár s közben a vallástanárnak mesélt valamit általában a Gondos Márk tipusáról. Mint volt katolikus pap, meglehetősen elfogult volt az izraelitákkal szemben s nagyon örült, hogy a fiatalember oly elégedetlen.

Gondos Márk egy darabig tétovázva állott, de látva, hogy a következő tanú, Gyurkó, már bent is van s a tanárok őrá többet még ránézni sem hajlandók, idegesen lehajlott s felszedte könyveit a földről, közben elpotyogtatva a logarithmus táblát, amely sokkal kisebb volt a többi könyvnél s igen sikos vászonba volt kötve, úgyhogy kicsúszott. Míg még idegesebben lehajlott érte, újabb füzeteket csúszni engedett a keze közül s míg az ajtóig curukkolt, több ízben elejtett ezt, azt s végre kiment az ajtón, amelynek hol egyik, hol másik szárnyába ütődött bele s látni lehetett, hogy mikor az ajtószárnyat a könyökével betette, az egész paksaméta könyvet, füzetet szanaszét röpítette zavarában, de már csak kint a folyosón. Ott aztán nyugodtan felszedhette a sima betonon.

Gyurkó János ezalatt ott állott katonásan a tanári asztal előtt.

Ez egy hirtelen-piros arcú fiú volt. Fényesre subickolt csizmájának már csak a szára volt fényes, mert a sok tombolásban a fejét beporozta, besározta s letaposta. Most úgy csapta össze a bokáját, hogy a két csizmaszár pontosan összeütődött és csattanó hangot adott.

- Ez katona, - nevetett Koós.

Olyan is volt, mint egy huszár a sorozók előtt.

- No, Gyurkó János. Mi volt ez?

Gyurkó János hallgatott.

Fogalma sem volt róla, hogy mit kérdez a tanár úr s hogy mit akar hallani. Sohasem törte a fejét többön, csak hogy egyenes kérdésre egyenes választ adjon.

- Kérem, - mondta az elnök, - maga is kint volt szombaton reggel a honvédemléknél az osztállyal?

- Igen.

- Az egész osztály ment s maga is velük ment?

- Igen.

- Hogy mentek? Négyes sorokban?

- Igen. - Péteri Pista szónokolt?

- Igen.

- Maga is meghallgatta, mint a többi?

- Igen.

- Aztán hazament?

- Igen.

- És hétfőn reggel bejött az osztályba?

- Igen.

- És vasárnap után mindig hétfő szokott következni?

- Igen.

- Vasárnap jó volt az ebéd?

- Igen.

A tanárok nevettek s vidáman néztek a sihederre, aki olyan volt, mint egy parasztlegény. Olyan volt éppen, mint az apja, az is Gyurkó János, egyháztanácsos, aki arról volt nevezetes, hogy a csizmájából úgy dagadt ki, mint a kelt tészta a lábosból. Külömben jómódú ember volt, az adóját pontosan fizette, igennel szavazott s életében magától egy önálló szót nem szólott az egyháztanácsban.

- Nagyon jól van, Gyurkó János. Rendben van. Magát fel fogják akasztani a többivel együtt.

Gyurkó János felemelte a szemöldökét magasra s azt mondta:

- Igen.

Koós nagyon mulatott.

- Azt hiszem, elég... Csak még egyet, Gyurkó János: hogy kezdődik az Iliász... Mondja el az Iliász első sorát.

Gyurkó János teleszívta öblös kis mellét levegővel, aztán kivágta:

- Andramoj ennepe. Muza po lüttropon. Haószmala pollé...

- Nagyon jól van. Elmehet.

Gyurkó János sarkon fordult szabályos tornafordulattal. A csizmáját megint összeütötte s a csizmaszárak újra csattanó hangot adtak, azzal elindult hazafelé, oly bátran és egyenesen, hogy evvel az irammal nekimegy majd a tűznek, a víznek, a huszárlovon neki az orosz ágyúk torkának s ottmarad a volhiniai mezőkön megint egy magyar hős.

A könyvei össze voltak kötve keményen, szorosan valami gyeplőszárból vágott szíjjal, amely még sárga apró karikákkal s szögecskékkel volt kipitykézve s úgy vitte, mint a patrontáskát. Ment feszt.

- Ez a magyar gyerek, - mondta Koós és humoros grimásszal nézett utána. Ebbe meg lehet bízni. Ez belemegy a forradalomba is, ha a tömeg megy, de ez nem lép ki a sorból még ha az istennyila csap is le mellette.

- Jákób.

Kiment Koós s kiszólt az ajtón:

- Jákób.

Jákób olyan kiválóság volt az osztályban, hogy keresztnevét nem is illett volna mondani. Jákób csak egy van.

Bejött. Túlszéles vállai, igen erős és nagy melle s rövid lábai komikussá tették volna, ha a szeme, szempilla nélküli szúrós kemény szeme nem néz élesen, rézvörös arcából a tanárokra.

Vele egész más hangon beszéltek, mint mással, egészen úgy, mintha már is ott ülne köztük. Tanár lesz. Néhány év mulva itt fog ülni a tanári székben, ha ugyan Pesten nem marad asszisztensnek Eötövös Lóránd mellett, mert mathematikára s fizikára fog menni, mint egyszer mondta s mindenki a legnagyobb jövőt érezte fölötte lebegni.

- Na mondja el Jákób, mi volt ez?

- Mikor én szombaton reggel az osztályba beléptem, már az osztály legnagyobb része együtt volt, - mondta kissé nyekegve, de igen megbizhatóan és határozottan, ahogy felelni szokott... s a tanárok úgy voltak vele, mint felelés alatt: az előadásmodora olyan volt, mintha kétségbe volna esve afelől, hogy tudja-e, jól tudja-e a feladott leckét a s aztán a legnagyobb meglepetésre rögtön kiderül, hogy nemcsak tudja, de meg van a dologról a véleménye is, még pedig igen határozott véleménye, különösen a mathematikai órákon, ahol rendszerint egy levezetést két-három egészen új módon is megcsinált, mindig ilyen habozva s mégis ilyen határtalan biztossággal, hogy a tanár pillanatok mulva már nem feleltette, hanem hallgatta s nézte a küzdését a gondolatokkal s élvezettel figyelve a különös birkózást a témával, amelyből olyan meglepő új eredményeket hozott ki, amire az előző órán maga az előadó tanár sem gondolt...

- Valami izgatott hangulat volt s mondták, hogy az osztály ki akar menni a honvédemlékhez... Olyan általános volt az öröm... Nem is a szabadságnak örültek, bár annak is, hanem főleg annak, hogy hazafias cselekedetet akarnak végrehajtani... és a felsőbb hatóságnak, aki az október hatodikának megünneplését az utóbbi években megszüntette, nem is lehetett igaza, mert az egész ifjúság boldogan és örömmel vett részt a megbeszélésben... úgyhogy én azonnal csatlakoztam, mert nem akartam sem rendbontó lenni, se kritikát gyakorolni... hanem inkább engedtem annak az érzésnek, hogy valami szép és nemes dologhoz csatlakozhatom...

- Mondja Jákób, kérem, - szólt az elnök, a történelemtanár, - helyesnek tartotta, hogy a fiúk titokban s szökve mentek el a hátsó kapun. Nem lett volna jobb deputációt küldeni az igazgató úrhoz, hogy ő adja meg az engedélyt a nyolcadik osztálynak, hogy kivonulhasson a honvédemlékhez?

- Késő volt. Ha egy nappal hamarabb vetették volna fel az ideát, akkor ez lett volna a helyes elintézés, de percek állottak csak rendelkezésre... mert mindjárt csengettek s félő volt, hogy a tanár úr bejön s akkor kutba esik az egész szép terv... mert nem lehetett azt várni, hogy a tanár úr is az osztály álláspontjára helyezkedjék... mert nem volt remény, hogy a tanár úr hivatali felelőssége miatt belemenjen egy ilyen kalandos gondolatba... tehát a leggyorsabban dönteni kellett s én voltam az, aki a leghatározottabban kijelentettem, hogy vagy vagy... Vállalom a felelősséget... fiatalok vagyunk és a fiatalságnak több szabadsága van... mert nem terheli a meggondolás felelőssége...

Elmosolyodott. Furcsa lapos szájaszélén néhány szálacska bajusz jelentkezett, szórványosan, sohase lesz tömött szép bajsza s valószínűleg borotválnia is kell a bajuszát. Most a mosoly valami kicsit groteszk volt az arcán s ahogy laposan felpillantott a tanárokra, azoknak az arcán ugyanezt a mosolyt találta. Mindenki örült a nyiltságának s az okosságának s valósággal bűntársak voltak ebben a pillanatban.

- Szóval maga is felbujtó, - mondta Koós kedélyesen.

- Nem felbujtó, hanem helyeslő. Magamévá tettem az eszmét és hozzájárultam, hogy ha már megcsináljuk, akkor biztosan és határozottan... mert vagy vagy.

Komikusan megrántotta a vállát s megszegte a nyakát. Benne volt a régi hajduk hányivetisége s olyan is volt, mint egy régi kuruc, aki együtt kiáltja a többivel az eb ura fakót.

- Jól van, köszönöm, - mondta az elnök.

Jákób a fejét megbiccentette, megfordult s abban a pillanatban elment. Könyvei a hóna alatt voltak. Nem voltak összekötve, csak úgy szorította a balkarjával, de azt látni lehetett, hogy vaskapcsokban vannak azok a könyvek s füzetek és abból egy szál sem mozdul meg, mintha présbe lettek volna szorítva.

Koós utánaszólt.

- Jákób kérem.

Jákób az ajtóban megfordult s visszanézett rájuk. Nem tetszett neki ez a visszahívás. Látni lehetett a szemén, hogy ő meg van nyugodva, hogy dolgát elvégezte s nem tartja szükségesnek a továbbiakat.

- Csak azt akarom magának mondani, - mondta Koós és felállott az asztaltól s előre jött, lassan egészen hozzá lépett. - Csak azt akarom mondani, hogy magának ez nagyon rosszul áll... Nézze kérem, magának nem szabad a tömeg hangulatának engedni. Érti?... Érti, mit gondolok?... Maga elméleti ember... De aki elméleti ember, annak a saját maximái szerint kell élnie... Az nagyon veszélyes, ha valaki a jellemével össze nem illő módon mások hatásának enged... Ért?... Én azt képzeltem volna, hogy maga azt feleli a fiúknak, hogy: csináljátok, amit akartok, én nem veszek részt benne. Én itt maradok az osztályban és végig hallgatom egyedül az órákat. S ha maga ott maradt volna, akkor megtartotta volna az összes tanár az óráját és akkor nem esett volna ilyen sérelem az iskola becsületén.

Jákób el kezdett sápadni s egész fakó lett, akkor azt mondta:

- Ha mégegyszer ismétlődne a dolog, mégegyszer ugyanígy viselném magamat... mert bolond az, aki a szél ellen akar állani... mert az egyén a tömeg része és ez alól nem lehet kivonni magát senkinek...

- Na megálljon: és Zalatnay?

- Az más.

- Miért?

- Zalatnay nem a normális tipus... Költő... Fellengző... Ő nem azért nem ment a többivel, mert nem helyeselte, hanem azért, mert... őt sértette, hogy nem ő találta ki... mert ő szeretne népvezér lenni, de nem fog tudni az lenni soha, mert egyéni érzéseinek a rabja... mert a fantáziája elragadja... és amit ő akar: az nem népszerű... mert ő ha a legszebbet is akarja, akkor is messze van a tömeg gondolkodásától... mert egyéni utakon megy...

- Ezt ő vallotta be magának?

- Mit?

- Hogy ő szerette volna kitalálni?

- Én nem beszéltem azóta vele.

- Szóval ez csak a maga feltételezése. Nem azért maradt ő ki, mert az igazgató öccse, tehát nem mert?

- Nem.

- Ezt biztosra veszi?

- Igen.

- Nem gondolja, hogy maga túlbecsüli Zalatnayt?

- Nekem jó barátom.

- Szóval többre becsüli magánál?

Koós ezt úgy mondta, hogy egészen az arcáig hajolt Jákóbnak, aki jóval alacsonyabb volt nála, pedig ő sem volt magas ember. Szúrósan és mereven nézett a fiú szemébe.

Jákób azt mondta:

- Nekem kötelességem erre felelni?... mert... úgy gondolom, hogy a vizsgálat csak azokra vonatkozhatik, akik részt vettek a bűntényben... ha ez egyáltalán bűntény... de azokra nézve is vallomást kell tenni, akik nincsenek benne?...

Koós elrántotta a száját. Vastag ajkai gúnyosan torzultak el.

- Nem kell felelnie, elmehet.

Jákób elment, lehajtott fejjel és tünődve, nyugtalanul, de határozottan.

Kooós visszajött az asztalhoz.

- Ez egy furcsa ember... Ez egy forradalomban mindnyájunkat felakasztatna... Ennek elvei vannak. Ha az ember meggondolja, hogy egy ilyen kis osztályban milyen különböző típusok vannak együtt... Nem tudom én, mi lesz ebből az országból. Szerencsére elmultak a forradalmi idők. Olyan Saint Juste lenne ebből, mint annak a rendje.

(Folyt. köv.)