Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM · / · KÁRPÁTI AURÉL: MÉCS LÁSZLÓ VERSEI

KÁRPÁTI AURÉL: MÉCS LÁSZLÓ VERSEI
Az ember és az árnyéka - Üveglegenda
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna,s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna:az én köszönetem így is kevés volna.Hogyha a föld minden színmézét átadom,az ő édességét meg nem hálálhatom...

6. Forgassuk tovább az Üveglegendát, a költő újabb kötetét. Ady-reminiszcenciákkal ebben már nem igen találkozunk, szószaporítással azonban annál inkább. Pazarúl bánik a színekkel, (Van vér-szín, éj-szín és hó-színű hó, van vér-szín, éj-szín, hó-szín szenvedés, a mi havunk fekete színű hó...) a természet leltározásában pedig kifogyhatatlan.

De nézzük tovább: «Szól a kakas már...» Tovább: «Diri-diri-dongó, csak azért is dongó...» Tovább: «Látjátuk feleim zümtükkel mik vogmuk, mi vagyok: isa elbocsátott tisztviselő vagyok...» Tovább: «Adjatok, adjatok, mit az Isten adott...» Tovább: «Schumann: Träumerei.» Eklektikus költő, de nem túlságosan válogatós. Minden csillogó, mutatós holmin kapva-kap, hacsak fel lehet vele cicomázni egy közhelyet. Közben pár csendes, valóban finom, intím vers is találkozik, a téli szilvafán ülő pirokról, a vonatban játszani akaró gyermekről, vagy a zárdából hazatért leányról. Sajnos, a költő igazi szava ilyen őszintén ritkán csendül föl. Merész akar lenni s helyenkint olyan melódiákba téved, amilyeneket pap ajkáról nem szívesen hallunk. A nihil obstat ugyan ott van a könyv végén, - jeléül annak, hogy az Egyház még a cenzurát is bölcs liberalizmussal kezeli, - de ez mitsem enyhít egynémely «kényes» strófa izléstelenségén. Tudom, a pap sincs fából, mégis furcsán hatnak efféle vallomások:

Tavaszodhatnékom volna s nem tudok, nem merek.
Kertem körül házak, a házakon ablakok, az ablakokban emberek.
Ágaskodik a torony is...

Az olvasó kissé megrökönyödve kérdi: hát csak ezért? Az Úr szolgájának csupán ekkora vértje van a carnis concupistentia ellen? A paróchia lakója szeretne «valami vicceset, csuda-csiklandósat, kamaszosat kitenni,» - de fél, hogy meglátják? No lám. Viszont, mikor végül maga is morális érvekre hivatkozik: költőileg laposodik el a vers és válik döcögővé.

Fiatal almafák vetkőznek, vetkőznek,
fiatal leányok kacéran rámnéznek, vetkőznek,
visszakacsintanék s nem nézek semerre, nem merek,
a lángpallosú Kerub rámmered, áll, figyel: a Lelkiismeret...

Nem tudok lelkesedni túlságosan az olyan kitételekért sem, hogy «az Úristen hat napig fabrikált a Földön,» vagy hogy «felemelem a serlegem... s az Istent musttal megkínálom.» Mindebben pedig nem is annyira a mi, mint a hogyan ellen tiltakozik az ízlésem. Már akkor inkább elviselem az «ima-patakok iramodását,», «zene-patakok zuhorászását,» «szépség-patakok száguldozását.»

Ismétlem: ott kezdődik a baj, hogy Fáklyának akar látszani, holott...

7. S mégis - az hiszem, - elsősorban ezzel hat a tömegekre. Hogy a dobogó felé kacsint, míg verset ír. Hogy a szavaló hangra, az előadói lendületre, a retorikai zengésre túlsokat bíz. Hogy nem hoz igazán és nyugtalanítóan újat, csak csinosan, mutatósan, tetszetősen feldíszített banalitást. Hogy publicisztikai szólamokat és szószék-frázisokat öltöztet félig egyházi, félig világi szabású, tüntetően «költői» köntösbe. Hogy mindig éppen az jut eszébe, amit a hallgatói várnak tőle... Mindez par excellence szónoki kvalitás. De egy divatos költő is jó hasznát veheti. Nagy sikereket érhet el vele. Mécs László pedig ebben csakugyan nem szűkölködik. A közönségnek dédelgetett kedvence, akit mindenütt és mindenért megtapsolnak.

8. Határozottan ügyes költő. Sőt. Tehetséges. Tehetségének integráns része épp az ügyessége.