Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám

PITTIGRILLI [+] : A ZÖLD EMBER

Apja - afféle falusi ember, ki tehénbőr-bugyellárisát mellénye belsőzsebében viseli, - sok-sok esztendei szenvedés után a hullaházon keresztül távozott a kórházból.

Miután elföldelték, a fiú gondolkozni kezdett a maga dolgáról. Végre sutba vághatta az utálatos orvosi pályát, melyre paraszt-apja nyakas úrhatnámsága kényszerítette s tanulhat énekelni. Énekelni tanulhat. Koraifjúsága óta dajkálgatta ezt az ábrándot, amióta néhány csipeszt s egy sebészkést nyomtak markába, ezekkel a szavakkal: «Keresd meg ennek az öregasszonynak a combjában a verőeret.»

Énekelni, énekelni! Titokban már akkor is erről ábrándozott, mikor sor alá állott.

Szóval az orvosi pályára lépett, de csakhamar rájött, hogy az orvosok pont olyan bogarasok, akár a teozófusok meg az eszperantisák, vagy azok a szánalmas látnokok, akik az örökkévalóság játékasztalánál két-három esztendőt próbálnak kicsalni a maguk számára.

- Hát nem örülsz, hogy orvossá avattak? - kérdezte apjától. - Most engedd meg, hogy opera-énekes lehessek.

- Most, hogy doktorrá avattak, - intette apja, a makacs paraszt, - gyógyíts, mert csak azzal szerezhetsz örömet, ha halálom pillanatában majd az orvos-fiam lesz mellettem.

Hát ez az öröme meg is lett. Amikor lehunyta szemét, orvosfia volt mellette. Ha a fia nem orvos, nyilván akkor is meghal, húsz évvel későbben.

Míg gyászruháját készítették, a fiú gondosan meghányta-vetette minden ügyét-baját. Most harminc éves, orvos s régóta vágyik arra, hogy opera-énekes legyen. Csakugyan, amikor ezt kérdezte magától: «Nem késő most színpadra mennem?», ezt felelte: «Nem.» Félévi serény tanulás után Amerikában kapott szerződést. Ott is maradt hajója érkezésétől, annak indulásáig. «New-Yorkban - mesélte - akkora sikerem volt, hogy előadás után kifogták kocsimból a lovakat.» Szemtanuk állítása szerint a közönség azért fogta ki a lovakat a kocsiból, hogy pénzét visszakövetelje.

- «Nem énekelsz többet?» - kérdezgették tőle. «Pihenek egy kicsit.». Azok, akik kudarcot vallanak, pihenésnek nevezik végleges visszavonulásukat. a napilapok, melyek végleg megszünnek, «nyári szünet»-nek jelzik bukásukat. Amikor valamelyik király fölmentő levelet ír elhülyült «Kedves tábornok»-ának, következetesen «pihenést» emleget.

Faképnél hagyta szeretőjét, aki afféle színpadi reklám-szerető volt s feleségül vette a Ritka bélyegek boltjának egyik szerény hivatalnoknőjét. Virágot vitt apja sírjára, fölégette valamennyi kótáját, eladta zongoráját, visszatért régi foglalkozásához. Hogy a zenei felvonásközben elfecsérelt időt pótolja, sebtiben megölt öt-hat beteget, természetesen nem készakarva. Gyermekorvos lett s a hőmérővel, stopper-órával, mérleggel, cseppentő-üveggel nevelt gazdag csemetéket gyógykezelte. Sikerült elpusztítania a legerősebbeket.

A megszokás eltüntette a mesterségével járó lelkifurdalásokat, melyek kezdetben gyötörték. Minden évben - gondolta magában - tizenöt millió újonnan érkezett vendég ül a világ asztalához. Csökkenteni kell ezt a számot. A földön 1.700 millió ember él, ebből meghal naponta 113.000, óránként 4.708, percenként 79. Hogy eggyel több, vagy kevesebb hal-e meg, az meg se kottyan.

Ezeregyéjszakai szakállt növesztett, úgy nézett ki, mint holmi nazarénus, Apostol-jelölt-szakállával, bazári Krisztus-arcával most már nem érezte magát annyira kajánnak. Hihetetlen, hogy a külső milyen döntő befolyást gyakorol az ember cselekedeteire, érzéseire: sokan csak azért irkálnak verseket, mert dús sörényük van, megannyi nő csak azért züllik el, mert arca olyan, mint az utcai lányoké, noha a tapasztalatlanok azt hiszik, hogy az utcai lányok arca csak később alakul ki, miután már a fertőbe kerültek.

Lassacskán a messiás-szakálla jóvoltából jónak, szelídnek, félénknek érezte magát, mint első nap, amikor a boncolóteremben, ahová teljesen kedvetlenül lépett egy öregasszony félcombjában kereste a verőeret. Akkor így szólt: «Nem, nem leszek tovább orvos.»

De élnie kellett, el kellett tartania azt a szegény teremtést, kit kiragadott a Ritka bélyegek boltjában viselt becsületes állásából.

«Csak egy mód van - gondolta - kineveztetem magamat a városházán tiszti orvosnak. A tiszti orvos az, aki nem személyesen gyilkol csupán az utolsó simításokat végzi kartársai által elkövetett gyilkosságokon. A lelkiismeretem nyugodt lesz» - döntötte el. És annak rendje-módja szerint kérvényt nyújtott be, három frankos bélyeggel ellátva, a mellékelt okmányt is felülbélyegezte, felesége utasítása szerint, aki mind a közönséges mind a ritka bélyegek terén páratlan szakértő volt.

Aznap, mikor hivatalába lépett, kiküldték egy halotthoz, valami véglegesen nyugalomba vonúlt bíróhoz, régi jó barátjához.

A bírót a vacsoránál a guta lapította meg, miután jól belakott uborkasalátával. Szegény bíró egyszerre oldalt csuklott, máris megmerevedett s egy bokhara-szőnyegre zuhant.

Már évek óta betegeskedett. Egyik lába állandóan a sírban volt, amint azokról szokás mondani, kik nem tudják magukat elhatározni, hogy másik lábukat is sírba helyezzék. De azért senkise hitte, hogy ilyen egy-kettőre beadja a kulcsot.

A felsőemeleti bábaasszony meg a szomszédos lakás diákja elmondta véleményét a halálról s máris intézkedtek a temetésre vonatkozólag.

A halálesetet bejelentették a városházán s a városháza halottkémül az új tisztiorvost küldte ki. Amikor az orvos pompás veszett-kutya-bundájába bugyolálva ünnepélyesen belépett, váltig csodálkozott, hogy olyan halottat lát, akit nem ő küldött a másvilágra.

Szegény bíró kövéren, mintha csak a halál jót tett volna egészségének, pompás tanácselnöki talárjában, feltűzött érdemrendekkel a mellén, méltóságtól puffadozva pocakosan feküdt a virágfüzérrel övezett, ibolyával teleszórt ágyon. Kivágott lakkcipőbe, fehérselyem harisnyába bújtatott lába kifityegett talárjából. Köröskörül rokonok zokogtak. A szomszéd szobában részvét-ív hevert, legyekkel és aláírásokkal tarkítva.

Az orvos megkezdte a szertartást.

A pipere-asztalkáról levett egy tükröt s a halott szája elé tartotta. A tükör nem homályosult el. Tapogatta az ütőeret, hőmérőzte a testet, szívhallgatóval vizsgálta a szívet, zsebéből kihúzott néhány nyomtatott űrlapot, egyet kitöltött s az éjjeliszekrényen hagyta. Ez a halottkémi jelentés volt és engedély a temetésre.

A drága halott egy közeli atyafia az orvost lekísérte a lépcsőkig, aztán még vele ment egy darabon s behívta a kávéházba.

- Szegény bíró - sóhajtott a közeli rokon.

- Ja, ja, - sopánkodott a doktor.

- Ilyen az élet - kezdte újra a közeli rokon s két pohár világossört rendelt.

- Ilyen a halál - helyesbítette az orvos, aki közben egy sonkászsemlyébe harapott.

Az elhúnyt alakját egész fönségében visszaidézték. Ezt a pompás bírót, ezt a rendkívüli emlékezőtehetséget, ezt a tántoríthatatlan jellemet, folyton kóros elhízottsága foglalkoztatta. Képes volt hajnali kettőig, háromig fönmaradni, az egészsége érdekében.

- És mit csinált ilyen sokáig?

- Evett.

Rögeszméi is voltak: leggyötrőbb ezek között az volt, hogy a bíróság tévedhet. Éjjel-nappal azon rettegett, hogy belekeveredhet holmi gyanus ügybe s ártatlanúl elítélik. Az a feszület, mely a tárgyalótermekben a história által följegyzett legnagyobb bírói tévedést juttatja a bírák eszébe s egyúttal följogosítja őket arra, hogy újra tévedjenek, számára gyötrő rémalak volt, ki hosszú, vézna karjaival mintha ő utána akarna nyúlni. «Ha azzal vádolnak, hogy elloptad a Notre Dame tornyát, igyekezd magad igazolni» - szokta mondogatni. «Én soha életemben egy fűszálat se téptem le a sétatéren, de ha két rendőr jönne értem elfogatási paranccsal, csöppet se csodálkoznék.»

Hogy a veszély ellen védekezzék, sohase zördült össze régi barátaival, vagy megunt szeretőjével. Sohase járt magában, még a legforgalmasabb utcákon sem. Mindig társaságban volt, hogy legyen, aki majd ártatlanságát bizonyítja. Éjjel hazamenet megnézte a kocsi számát, megkérdezte a soffőrtől, hány óra, beszélgetésbe elegyedett vele, bizonyságul, hogy ekkor és ekkor ezen az éjszakán, ebben az órában ténylegesen ott volt s nem egyebütt. Ha elutazott, képeslapokat küldözgetett barátainak, nem szeretetből, csakhogy bizonyítékokat szolgáltasson és szükség esetén alibit igazolhasson. Hónapokon keresztül megőrizte a villamos és földalatti vasút jegyeit, hogy az illető részvénytársaságok csalással ne vádolhassák s mielőtt a pályaudvar kijáratánál a jegyszedőnek átadta volna lejárt vasúti jegyét, följegyezte a jegy számát, sorszámát, majd hátlapjára ráírta nevét, lakáscímét is.

- Másik rögeszméje az volt, - tette hozzá a közeli rokon - hogy rémítően félt a tetszhaláltól. Attól remegett, hogy majd elevenen temetik el. Magától a haláltól csöppet se félt - mondogatta -, de megőrül arra a gondolatra, hogy elevenen koporsóba zárhatják.

- Ettől nyugodtan alhatik - tréfált az orvos. Holtbizonyos, hogy már nem él.

A közeli rokon elbúcsúzott az orvostól, visszasietett a halottasházba. A jegyzőt várták a végrendelet miatt.

- Az a kívánságom - ez volt a végrendeletben, - hogy minekelőtte koporsóba zárnak, adjanak egy fluorescéine-oltást...

Hát az meg micsoda?

- A fluorescéine - magyarázta a szomszédos lakás orvosnövendékje, aki a drága elköltözött szarúból készült cigarettatárcáját örökölte - erősen színezett folyadék, melyet a hullába fecskendeznek, hogy teljesen bizonyosak legyenek a bekövetkezett halál felől. Ha az illető csakugyan halott, a folyadék azon a helyen marad, ahová befecskendezték, de ha él, a vérkeringés folytán az egész testben szerteáramlik s zöldre festi.

És hogy lerója háláját a bírónak, az örökségül kapott szarú-cigaretta-tárcáért megjegyezte:

- Majd én befecskendezem beléje.

*

A temetést - nagyon okosan - délelőtt tizenegyre tűzték ki, hogy ebéd előtt még lehessen inni is valamicskét. Tíz órakor az emberek készen álltak, hogy a koporsóba fektessék szegény bírót, mikor az orvosnövendék Pravaz-fecskendőjét lobogtatva a siránkozó rokonok közé furakodott.

A tű behatolt a zsírpárnákba, a fiatalember keze csöppet se remegett. A fecskendőbe húzott fluorescéine az üvegből a halott bőre alá csurrant, zöld foltot hagyva maga után. A fiatalember kihúzta a tűt s szemlélte a kis foltot. A kis foltot? Nem. A folt nem volt se kicsi, se nagy, élesen kirajzolt, körülírt, de szabálytalan, bizonytalan alakú és kiterjedésű folt volt ez. A folt nőttön-nőtt hosszában-széltében, jobbra-balra ágazott. A halott élt. Szeme még nem üvegesedett meg, az ütőért, ha jól figyelt az ember, még vert egy keveset, a test nem hidegült meg, még nyirkos volt, kissé verejtékes és langyos s a tanácselnöki talárra ráaggatott érdemrendek enyhén emelkedtek.

Akik tanui voltak ennek a feltámadásnak, tagolatlan kiáltásokkal jelezték fölindulásukat. A ravatalt tüstént eltüntették s a hullaszállító embereket elküldték «még abban a minutumban.»

Izgatószerekkel, dörzsöléssel igyekeztek élesztgetni szegény bírót, a gyertyákat eloltották, még mielőtt a halott teljesen magához tért volna, a virágfüzéreket leszedték, a halottasszoba rendes hálószobává változott.

A bíró csöppet se csodálkozott azon, hogy talár van rajta, sőt azon se csodálkozott, hogy tetőtől-talpig zöld, keze is zöld, az arca is zöld, a szemefehére is zöld, szőrzetes bőre is zöld, mintha zöldfestékes üstbe pottyant volna, oly zöld, amilyent csak egy fűevő állat szeme álmodhat, oly zöld, mint a csöppentett epe.

- Mindent hallottam - mondta, mikor két nap multán kissé magához tért izgalmából. - Minden áldott szót hallottam, mindent, amit körülöttem beszéltek. A tetszhalál borzalmas dolog, de a fluorescéine valóságos csodaszer.

Aztán a tükörbe pillantott s látta, hogy egyre zöldebb és zöldebb.

*

Egy hét multán az orvos részvétlátogatást tett a halott rokonainál s a halott maga nyitott neki ajtót.

Tetőtől-talpig zöld volt.

Az orvos nem mert belépni. Mik az ectoplazmás fantomok, az elegánsan-karcsú csontvázak egy zöld, kövér, nyugalmazott halott bíróhoz, aki mézédesen fogadja orvosát, azt az orvost, aki elrendelte temetését.

Tekintve, hogy annyira rettegett a bírói tévedéstől, egy zokszót se mondott az orvosnak. Erre a sírontúli szemrehányásra az orvos esetleg fejest ugorhatnék a lépcsőházba s szándékos emberöléssel, sőt öngyilkosságra való felbujtással vádolhatnák őt.

A bíró - fejebúbjáig zölden - nyújtotta oda neki hatalmas zöld tenyerét, mintha sohase olvasta volna a fölírást: «vigyázat, mázolva.»

De az orvos hanyatthomlok rohant le, négyesével ugorva át a lépcsőfokokat s eltünt.

- Orvos lettem és megöltem azokat, akiket meg akartam gyógyítani. Tisztiorvos lettem és holttá nyílvánítottam egy elevent. Kontár vagyok, tökfilkó vagyok, megérdemlem, hogy eltegyenek láb alál. Megyek és végzek magammal.

Zsebéből egy papirszeletkét húzott ki, fölírta öt-hat rögtönölő méreg titokzatos nevét, egy patikába ment. Alig lépett ki a patikából, fölhajtotta a mérgeket s egy sétatér padján várta a halált.

Dajkák jöttek, katonák, szerelmespárok, pénzbeszedők, sürgönyhordó fiúk, csak a halál nem jött. Egy úr tüzet kért tőle. Nagyon is sokszor és rosszkor háborgatta a halált, most hát az nem fogadott szót neki.

Helytelen, összenemillő méregadagokat kevertetett együvé, melyek külön-külön mind halálosak voltak, de összevegyítve közömbösítik egymást.

- Akaratom ellenére meggyilkoltam azokat, akiket meg szerettem volna gyógyítani, holttá nyilvánítottam egy élőt s amikor magamat akartam megölni, nem sikerült. Jaj, milyen borzasztó az én sorsom! Azért akartam meghalni, hogy lakoljak rengeteg bűnömért, hogy bűnhődjek kontárságomért s lám mégse jött a halál, hogy kiragadjon a lelkiismeretfurdalás karmaiból. Élni fogok tehát, élni s örökké mardos majd az önvád: ez lesz a büntetésem.

*

Fölkelt a padról, de mikor átment a kocsiúton, egy mótorkerékpár halálra gázolta. Pompás temetést rendeztek neki.

Az elsőosztályú halottaskocsi mögött ünnepélyesen, kövéren, meghatottan lépkedett egy tetőtől-talpig zöld ember, aki időnként egy-egy töltőtolltinta-könnyet törölt ki szeméből.

 

[+] Utalunk e számunk Figyelő-rovatában (Olasz irodalom) olvasható cikkünkre.