Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (8)

MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (8)
REGÉNY
II.

Míg a tanári szobában a vallatás folyt, azalatt a fiúk tovább összezsúfolódva állottak s a fiatal lélek pezsgő forrása miatt szakadatlanul beszélgettek. Ez a beszélgetés halk volt és duruzsoló, mert nem akarták, hogy valamelyik tanár kijöjjön s rájuk kiáltson s ezzel esetleg súlyosbitsák a dolgot, egyik-másik már félt a büntetéstől, pedig el sem tudták képzelni, hogy miféle büntetést lehet rájuk róni e miatt a «bün» miatt, hogy megünnepelték október hatodikát.

Az ablak melletti sarokban az elegáns fiúk állottak, és suttogva beszéltek. Péteri Pista körül torlódtak össze s az ő mulattatására beszéltek. Péteri magasabb volt a többinél, vaskos, hirtelen duzzadt fiú volt, göndör haja tiszta homloka felett. Olyan volt az egész fiú, mint egy bikabornyú, tele vérrel és életkedvvel s káromkodott:

- A fene egye meg, én is jól kifogtam a nevemet, míg rám kerül a sor.

Nevettek és kis kárörömmel vették, hogy a P betű a névsor végén van.

- Egyéb bajod nincs, mondta Langschein. Én tudnék nagyobb bajt is.

- Barátom, olyan érdekes dolgot láttam a nyáron, - mondta Sarku és ahogy szokta, rögtön olyan dologról kezdett beszélni, hogy mindenki elfeledte azt, hogy mi van itt, - megérezték a lányszagot. Ez a Sarku olyan bűzű volt, a cigarettaszag valami más bűzzel keveredett rajta, olyan volt, mint egy hímkutya, amelynek mindig szukákon van az esze.

- Otthon a faluban. Van nálunk egy gróf, Barakonyi gróf, nagy uradalma van, hétezer hold. A fia nagyon jó pofa. A szeretője a jegyzőné.

- Diák? - kérdezte lihegve egy kis fiú.

- Egyetemista.

- Hányadéves.

- Tudja a frász.

- Nem vagy vele barátságban?

- A nyavalyába. Ismerjük egymást, de az apám mindig harcol velük, mert a birtokunk ott van a grófi uradalom mellett és annyi baj van e miatt, mert a grófi béresek, cselédek, mind csak kárt csinálnak és nem lehet soha kártérítést kapni, mert a szolgabíró mindig ott lebzsel a kastélyba, hát hiába megyünk hozzá, elutasítja.

- Az mindegy, - szólt Langschein, - az igazság, igazság.

- Ha, - fanyalgott Sarku, - sütheted az igazságot, mikor neked csak kétszáz holdad van, nekik meg hétezer.

- Hétezer, az nagyon sok lehet, - mondta Pereces, egy falusi tanító fia, - nálunk a falu egész határa ezerkétszáz hold.

A mesélő nem reflektált rá.

- Két tanyája van a határban, a Boldog tanya, meg az Anna tanya. A Boldog tanyán van a kastély, oda csak a meghivott vendégeket viszik be, az Anna tanyán vannak a cselédek. A Boldog tanyán akkora kastély van, hogy abban van vagy háromszáz szoba, meg saját templom is van. Külön templom odaépítve a kastélyhoz, én voltam egyszer kint, láttam, úgy be van építve, hogy egy fedett folyosó köti össze a kastéllyal, hogy esőben is úgy lehessen kimenni, hogy meg ne ázzanak. Fekete libériás inasok vannak. Borotvált arcú inasok, de a főinasnak pofaszakálla van. Ilyen széles pofaszakálla, egész a két válláig ér, alig tud magyarul, lengyel inas, az már ott van náluk valami harminc éve, ez a nagy gazember, ez szedi össze a lányokat az aratók közül a grófoknak.

- A lányokat?

- Igen.

- Mire? - kérdezte Pereces.

Az uri fiúk nevettek.

- Marha.

- Mindig summásokat hozatnak a felvidékről, ott laknak egész nyáron a pajtában, ott főzik az ételt a ganédomb mellett és éccakára bemennek a pajtába, férfiak, nők, keresztül-kasul. Aj, nagyon jó grófnak lenni. Barátom, ha én gróf volnék, de jó dolgom volna.

- Én még nem láttam grófot, - mondta borzongva egy fiú.

- Télen vannak a vadászatok, akkor jönnek csapatostól. Olyan nagyszerü ruhájuk van. Néha piros frakkban lovagolnak.

- Mikor rókavadászat van?

- Igen. Meg a körvadászatokon lakkcsizmában. Olyankor az egész falu minden férfinépe fel van fogadva. Húsz krajcárt kapnak egy napra, körbe állanak a határban s felhajtják a nyulakat, az nagyszerű, mikor beléjük lőnek. De nálunk mindenki vadorzó, kirakják a tőrt, abba beleakad a vad. Egyszer egy dámvadat fogtak s kimérték az egyik háznál. A szolgabiró maga jött és az egész falut végig vallatta és tizenkét embert megcsaptak. Akkor volt ilyen vizsgálat, mint ez, erről jutott eszembe.

- Minket is meg fognak csapni?

- Az komisz volna, mert a hajduk vágták mogyorófa vesszővel. Le kellett tolni a nadrágot, hogy jobban érezzék.

- De hát hogy lehet az máma?

- Már nincs botbüntetés.

- Nálunk van, mert ott úgy van nevelve a nép, ott mindenki az uradalomból él és aki nem fogadja el a büntetést, az éhen halhat, mert az többet nem kap se feles földet, se az erdőre be nem mehet, se napszámra nem mehet többet.

- Lisztát vezetnek?

- Ismernek ott mindenkit. Aki csak a legkisebbet ellene szól a tiszttartónak, vagy az ispánnak, az meghalt. Az megdögölhet éhen. Hát szóval a fiatal grófnak olyan jó dolga van, barátom, mint a paradicsomba. Annak mindenki a szolgálója. A jányok kivált. Amék jány feljár a kastélyba, annak fizetése van. Az mindenik kap egy tehenet, vagy némelyik két ökröt, vagy egy kis házat.

- Jó... És kapnak jányt?

- Ha.

- És aztán nem vetik meg?

- Kit?

- A lányt.

- Kicsoda?

- A falu.

- Á, irigylik.

Nevettek. Összebújtak, még szorosabbra, összedugták a fejüket, úgy itták a szavakat.

- Az öreg grófnak van egy öccse, az olyan részeges, hogy csuda. Az már reggel öt órakor lejön a faluba és bemegy akármelyik házba és pálinkát kér. És ott iszik együtt a parasztokkal.

- Demokrata.

- Mán nyolc órakor olyan részeg, hogy lefektetik az ágyra. Ágyba nem fekszik, vetett ágyba, hanem az ágy tetejére. És káromkodik. Úgy tud káromkodni, hogy a haja szála az égnek áll az embernek. Mikor kialussza magát, akkor felkél és átmegy egy másik házba és ott újra pálinkát kér.

- Külföldre nem járnak?

- Nem, ez mindig otthon van. Nem szeret külföldre menni, mert ott nem ilyen úr. Úgy imádják őket, mint az Istent. Ezért nem lehet velük jóba lenni, mert az apám megmondja nekik a magáét. Ha találkoznak az utcán, vagy a mezőn, mindig megmondja nekik, hogy: maguknak így kell jó példával elől járni?... Félnek is az apámtól, mert ha felebbezésre kerül a dolog, mindig neki van igaza, de persze nem igen felebbeznek, hanem a parasztokat büntetik, nem is vall ott senki.

- A jegyzőné, azt mondtad, a jegyzőné.

- Igen, a jegyző felesége az olyan csinos asszony, az ura meg öreg ember, legalább negyven éves, kopasz. Az is részeges, és van neki egy még öregebb segédjegyzője, egy olyan kuli. Osztán mikor kimegy az utcára részegen, elkezd kiabálni, hogy a segéd az a disznó. Az egész falu füle hallatára szidja a segédet, mint a bokrot, hogy a felesége avval csalja meg. A meg eszébe se jut, hogy a kis grófra gyanakodjék. Nagyszerű dolgok ezek barátom.

Vihogva s kipirult arccal nevettek. A többiek messzebbről leskelődtek oda, szerették volna hallani azokat a jó dolgokat, amit meséltek, de nem engedték, mert ez csak a kasztnak a joga, erről tudni.

Most nyilt az ajtó s egy tanár jött be, Borsy Gáspár.

Megállott az ajtóban, mert nem tudott keresztül menni a fiúk sűrű csoportján.

- Mi van itt? - mondta furcsa éles hangján. - Vizsgálat?

- Igen tanár úr.

- A negyvennyolc miatt?

- Igenis.

- Nahát kérem, az úgyis kell, mert fegyelemnek kell lenni az iskolában meg a családban.

A fiúk tiszteletteljesen nevettek, mert ennek a tanárnak az volt a szokása, hogy a legfurcsább indiszkrécióval szokott beszélni mindenről. Az órán is mindig előhozta a családját és olyanokat mondott, hogy a fiúknak kétfelé állott a füle tőle.

- Én is megvertem ma a feleségemet.

A fiúk kuncogva nevettek.

- És miért kérem, miért. Azért, mert a kisbaba a földön csúszkált és bepiszkította a szőnyeget és ő megverte a kisbabát. Hát egy kis babát nem szabad megverni, mert annak még nincs öntudata, de neki már van, tehát őt lehet.

A fiúk hálásan nevettek.

- Nahát ne gondolják, hogy bottal ütöttem szegény feleségemet, vagy vettem egy fejszét és annak a fokával agyoncsaptam. Nem, csak szóval. Mert a gyöngéd asszonyi léleknek már a szó is verés... De hiába, a nő egy alacsonyabb rendű lény, azon nem lehet segíteni. A nőnek egész más a lelke. A teste is, igen. Ezen ne tessék nevetni... Azért nem helyeslem, hogy most a lányokat is fel akarják venni a gimnáziumba. Hát egy leány sohase veheti fel a versenyt egy fiúval a tanulásban. Legalább is így kellene lenni. Mért vagyunk mi a teremtés koronája, nem igaz kérem. Itt van például Szabó úr, hát hogy versenyezzen egy lány Szabó úrral.

Harsogó kacagás.

- Felőlem fölvehetik a lányokat is, úgyis kimaradnak. Itt nem lehet táncolni, pletykálni, mi komoly emberek vagyunk, férfiak, mi még sose pletykáltunk, igaz? Azér mondom... De külömben is mire jó az, a lányokat iskoláztatni? Hogy elvegyék a fiúktól az állásokat? Olcsóbban fognak dolgozni, mert hiszen őket a férfiak tartják el. No lám. Itt is meg van a férfi rövidítve, kérem. Egyfelől elveszik tőlük az állást, másfelől a nyakunkon lógnak és megeszik a keresetünket.

A nevetés újra kitört.

- Maguk kérem már nagy emberek. Egypár hónap és kint vannak az életben. Magukkal már lehet beszélni. Maguknak is van már öntudata, külömbséget tudnak tenni a jó és a rossz között. Ez a fontos az életben, hogy az emberek tisztában legyenek a kötelességeikkel. Egy nyolcadik gimnázista már eléggé érett arra, hogy meg tudja ítélni a kötelességeit. Nem lehet bemenni az igazgató úrhoz?

A fiúk helyet szorítottak, hogy a tanár bemehessen az igazgatói irodába, amelynek az ajtaja innen nyílt az előszobából, szemben a tanári szoba ajtajával.

A tanár odáig tolakodott, benyitott az ajtón, benézett; látta, hogy senki sincs az igazgatói irodában, erre ott maradt köztük s most már ki kellett volna menni, de az még nehezebb lett, mint a bejövetel volt. Ott állott tehát köztük kimagasodva a szakállával, mert ez az egy tanár szakállt viselt. Kondor fekete deres szakálla volt, amit kocka-alakra nyiratott. Alól olyan egyenesre volt elnyírva, mintha vonalzóval nyírták volna. Az egész feje kocka-formára volt alakítva. A haja is úgy állott, hogy egész szabályos kockának látszott.

- Az asszonyok igen, azok alacsonyabb nívón vannak, mint a nyolcadgimnázista urak, - mondta.

Erre újra kitört a kuncogó nevetés, ami őt felizgatta.

- Bizonyára már maguk közt is soknak van ideálja...

Még hangosabb kacagás lett.

- Nem baj az kérem és nem szégyen, csak arra figyelmeztetem az urakat, hogy a túlságos ideálizmust tessék leszerelni. A nőket egész más szemmel kell megbírálni, mint a férfiakat. Én is akkor ábrándultam ki a feleségemből, mikor alkalmam volt belepillantani a lelki életébe. Tizenhárom évi vőlegénység alatt úgy imádtam, mint valami görög istennőt, de mikor megvolt az esküvő és hazavittem a nőt s az kicsomagolta a holmiját, akkor azonnal kiábrándultam belőle. Mért kérem? Azért, mert ott láttam a holmija közt az ajándékaimat. Többek közt évekkel ezelőtt megvettem neki Pestalozzi levelezését tizenkét kötetben. S kérem felvágatlan volt... Felvágatlanok voltak a kötetek... Tudják milyen kiábrándulás az egy szerelmes férfinak, hogyha felvágatlanul látja azokat a nagyszerű műveket, amelyeket azért adott ajándékba, karácsonyra vagy születésnapra, drága pénzen megvásárolva, mert azt becsülte a legtöbbre az egész világon, és megvonja magától a lukszust, a fényüzést, csakhogy megvehesse az ideáljának a nagyszerű szellemek műveit s aztán, mikor megkapja a nőt, akkor megkapja a felvágatlan példányokat is. Az nagyon szomorú, nagyon szomorú ez kérem. Na lesznek szívesek egy kicsit tömörülni, hogy ki tudjak kászolódni?

A fiúk összepréselték nevetve egymást, hogy kieresszék a tanárt.

- Bizony kérem, tizenhárom évig tud imádni az ember egy nőt, mert azt magához méltó magas szellemiségnek tekinti, aztán huszonkét évig veri, mert kiábrándult belőle.

- Mért nem tetszett elválni? - kiáltott bele az ablaktól szemtelenül Pétery Pista.

A tanár odanézett, ki volt az. Mert neki szabad a legszabadosabb vicceket is mondani, de a diáknak nem szabad arra reflektálni, ez már szemben van a tekintély elvével.

- Miért nem váltam el? miért nem váltam el? - mondta felemelt éles hangon. - Azért kérem, mert én kálvinista vagyok és pedig hithű kálvinista, nekem elveim vannak kérem. A társadalom alapja a családi élet. A családi életnek feddhetetlennek kell lennie. A családi életet fenn kell tartani. Kérem. Én a vállalt kötelességeknek eleget akarok és fogok tenni. És az uraknak is ez kell, hogy bevésődjék az emlékezetébe. A családi életet nem lehet illuzióktól függővé tenni. A család szent és sérthetetlen. Ott az ember kötelességeket vállal magára, mint mindenütt az életben. A családot el kell tartani és én ennek a kötelességnek eleget teszek.

A fiúk nem tudták, nevessenek-e, hogy szabad-e ilyen szent kijelentést nevetéssel fogadni. Voltak, akik meg voltak hatva s igazat adtak a tanárnak.

- Nem azért mondtam el ezeket az intimitásokat, hogy olcsó hatást érjek el vele, hogy az urakat megnevettessem, hanem azért, hogy erkölcsi hatást gyakoroljak kérem. Mert az államnak a jövője a maguk kezében van. Bizonyos idő mulva maguk veszik át a felelősséget az életért kérem. Most még igaz diákok, de a matura előtt állanak s akkor már itt az ideje, hogy olyan gondolatokra is rátaláljanak, amelyek az életet kormányozzák. Igen kérem, az élet tele van kiábrándulással, ez azonban nem szabad, hogy tangálja a kötelességről vallott gondolatainkat. Az egész életet úgy kell felfogni, mint a kötelességek és kötelezettségek szakadatlan láncolatát... Mi lett volna abból kérem szépen, ha én azon az első napon, mikor megtörtént az én kiábrándulásom a női nemből, megszakítottam volna a családi életet?... Én kérem levontam a konzekvenciákat: ha az a nő, akibe én tizenhárom évig olyan mély szerelemmel voltam beleőrülve, az is ilyen jelentéktelen és lelki életet nem élő teremtés, akkor még mennyivel inkább olyan lehet a többi nő. Az állam család nélkül nem állhat fel. Én tehát kiábrándulva ugyan, de részt vettem a nemzet életében egy nővel az oldalamon s valóban kérem gyönyörű gyermekeim vannak. Azt el kell ismerni, hogy a feleségem gyönyörű, egészséges és eszes gyermekekkel ajándékozott meg. Mi lett volna, ha én akkor elválok, ahogy az urak közül valaki mondta. Nem kérem, az gyilkosság lett volna. És pedig a legiszonyubb bűn, a gyermekgyilkosság. Az idők méhében levő gyermekek létrehozásának megakadályozása, az ugyanolyan felelősségteljes gyilkosság, mintha ma azt mondanám... Tessék idefigyelni: ha én, tegyük fel, nem vagyok olyan mély pillantású ember, amilyennek bizonyultam a házasság első napján s tegyük fel, csak ma ábrándultam volna ki a feleségemből, akkor ugyebár az volna a kötelességem, hogy ma vonjam le a konzekvenciát s annak következtében nekem akkor ma el kellene pusztítani a gyermekeimet... az én nagyszerű fiaimat és lányaimat... Nem kérem, erre nem volnék bizonyára ma sem kapható s nem voltam akkor sem, mikor egy illuzió elvesztése miatt a házasság első napján sem tettem meg... Megértették? Csodálkozom rajta... és ajánlom magamat... Vannak illuziók és vannak kötelességek... És jegyezzék meg maguknak, hogy az illuzióktól nem lehet függővé tenni egy becsületes embernek, egy állampolgárnak a kötelességteljesítést...

Ezzel végre eljutott az ajtóhoz s az egész osztály éljenzése közben elbúcsúzott. Behúzta maga után az ajtót.

Amint kiment, az osztály egymást lökdöste s tapodta, tiporta s egymásra dőlve kacagtak.

- Hát ez bolond, ez tisztára őrült, - mondta valaki s arra még hangosabb lett a nevetés.

- Pétery, Pétery, Pétery, - hallatszott s mindnyájan meg voltak elégedve, hogy volt közöttük valaki, aki ellent mondott a tanárnak.

- Én barátom, - mondta egy nagy zsidó fiú, - ha még úgy kiábrándultam volna is a feleségemből, én elválnék tőle.

Erre még jobban elkezdtek röhögni, oly furcsa volt ez, az előszobában.

- Buta jószág, marhabőr, - szólott valaki.

Erre nagy kavarodás lett s mindenki kijelentette a véleményét, nem törődve azzal, hogy valaki hallgatja-e, vagy törődik-e vele, hogy neki van véleménye, vagy nincs.

- Nem is igaz, nem veri a feleségét.

- Veri.

- Nem veri. Nincs is olyan kis gyereke, aki odapiszkítson.

- Akkor minek mondja?

- Ez csak olyan lecke. Iskolai példa.

- De azelőtt verte.

- Hát egyszer mindenki megverte a feleségét. Az én apám is megverte.

- Az anyádat?

- A feleségét.

- Az apád felesége nem az anyád?

- Na jó, az más.

- Mért volna más?

- Az anyám az anyám, arról nem engedek viccelni.

- Az apád feleségéről lehet?

Erre verekedés lett. Olyan nyugtalan és izzó lett a hangulat, hogy mindnyájan dulakodtak és ököllel taszigálták egymást.

- Neked lesz feleséged?

- Lesz minden héten másik.

- Nem is őrültem meg, hogy egész életre a nyakamba vegyek egy nyügöt.

Viháncolva kacagtak.

- Barátom, csak a grófoknak jó, azok ugy élnek egymással, mintha nem is volnának férj és feleség; a mi grófunk a kastély egyik felében lakik, a felesége a másik felében, mindenik ugy él, ahogy akar.

- Te is ugy fogsz élni? Te laksz a szoba egyik felében, a feleséged meg a másik felében.

- Én nem házasodok meg soha.

Pukkadoztak és hemperegtek a kacagástól, mert ennél izgatóbb és furcsább dolgot nem lehetne kitalálni, mint azt, hogy nekik a matura előtt feleségük lehetne.

- Barátom, én azt szeretném, ha egy orvos elrendelné, hogy nekem sürgősen, egészségi szempontokból meg kell házasodni.

Ezen még több nevetés robbant ki. Ezt nagyon helyeselték, mert tele voltak vérrel s ez valami zseniális megoldásnak látszott.

(Folyt. köv.)