Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Kassák Lajos: CSILLAG A HOMLOKÁN
Szenes Piroska regénye - Franklin

Örömmel beszélek erről a könyvről. Mint ahogyan jóérzéssel beszél az ember a vidékről, ahol nemcsak futólag járt, ahol megbarátkozott a dolgokkal, nemcsak külső impressziókat gyüjtött, közelférkőzött a dolgok lényegéhez s majdnem egynek érezte magát velük. A fa többé nemcsak fa, amely külön életet él, virágzik vagy elhervad, előttem felfoghatatlanul s az ember nemcsak hozzám hasonló s mégis idegen alakzat nekem, hanem belülről rokonom, velem egy a nagy organizmusban. Szivesen emlékezik vissza az ember az ilyen vidékre, hogyis ne tenné, hiszen ott egyensúlyba jutott önmagával, nem azért, mert ott minden passzíve viselkedett vele szemben, hanem azért, mert ő, a sokszor meghasonlott, menekülni akaró, ha csak pillanatokra is eggyé vált a mindenséggel s így nyugodtnak és erősnek érezte magát jobban, mint eddig bármilyen harcban és bármilyen győzelem után. Ritkán vagyunk így a mindennapi életünkben s ugyanúgy ritkán nyitunk föl könyvet, amelyben egy világ tárulkozik fel előttünk, eddig idegen s most egyszerre testvéri világ, ahol minden él s majdnem azt mondhatnám, minden az én gyönyörűségemre él.

Szenes Piroska könyve négyszáz egynéhány oldalon át egy primitívségében teljes, kicsiny örömökkel és végtelen bánatokkal terhes világot zár magába. Semmi művészi bravur és kiélezett életkaland nincs ebben a világban, minden szinte sorsszerűen van úgy, ahogyan előttünk megmutatkozik. Nem naturalizmus, hanem realitás. Az író nem reprodukálta, hanem teremtette ezt a világot. S hogy mégis az egész valóságnak hat, azért van, mert a valóság elemeiből teremtődött. Az élet mindennapi anyaga a művész érzésein és fantáziáján át elemeire bomlott és új egységgé állt össze a művészet formájában. Így mutatkoznak meg benne a modern szociális élettendenciák anélkül, hogy túltengnének benne a tökéletes alkotásra való törekvésen kívül álló tendenciák. «Zeitroman» a szó jó értelmében.

Igaz, hogy a keresettnek, könnyen modorosnak ható címe után ítélve kissé gyanakodva nyitottam fel a könyvet. Talán megint valami meg nem emésztett modernségre akad benne az ember. Iskolára, amin már túljutottunk, nagyhangú, sok lelkesültségre vagy, ami ezzel egyenlő értékű, a nagyratörekvő s részleteredményeikben igen jelentős kisérletezések ezerszer megkopott rekvizitumaira. De nem. Ez csak a szecessziós lámpa, mögötte azonban mélyen átérzett világ nyüzsög, az emberek egyek környezetükkel s a realitásuk egy a művészet naturán fölötti valóságával. S az író nem szemlélője a történéseknek, a konstrukció középpontjában áll s meleg, egyszerű líraiságával olvasóját is a dolgok középpontjába tudja emelni. Ahogyan az író és tárgya között nincsenek distanciák, ugyanígy majdnem teljes az azonosság az író és olvasója között. Úgy érzem, mindezt én is elmondhattam volna, ha eszembe jutott volna, az író ebben megelőzött engem, de én most szívesen vagyok a segítségére, húrokat rezdített meg bennem a hangjával, reagáltam s most együtt énekelünk. És ez sok, nagyon sok abból, amit a művészet adhat nekem. Nem szép ez a könyv, abban az értelemben, ahogyan az esztétikusok a szépről beszélnek, hanem az élet íze, egy darab abból, amiből te és én vagyok.

Katka, a kis tót parasztlányka emberséges kis emberke, nem a természet koronája, csak ártatlan, mint a botlólábú borjucska, fájdalmasan mély, mint a tenger és élettel teljes, mint a hajnali nap. Mint minden embernek, neki is ködökben indul el az élete s mint minden ember, ő is egy tragikus pillanatban eszmél magára. Mamicskája, az agyonhajszolt asszony, egy napon libákat hajt be a vásárra s Miskót, a kis taknyost rábízta Katkára. Mamicska eladta a libákat, valósággal megfiatalodva járt a sátrak között, vett magának ruháravalót, a gyerekeknek csizmát, Katka, a kislány ezalatt ártatlan szexuális játékot játszott a szomszéd kislányával s Miskó, a még náluknál is kisebb csemete, belefulladt egy hordó esővízbe. Úgy érezzük, Katka sorsa ettől a pillanattól kezdve világosan elő van rajzolva. Amibe később még belebotlik, az már elkerülhetetlenül elé van állítva, ha öröm éri, hirtelen elcsendesedik, mert váratlanul Miskó jut eszébe s ha nagy a szomorúsága, akkor úgy érzi, ez is Miskó miatt van, aki az ő gondatlansága és rosszasága miatt fulladt bele a hordóba. Ha talán fehér gyermekszobában nevelkedett, okos raffinériákkal beoltott ember lett volna Katka, talán már rég elfelejtette volna ezt a szomoru véletlent, de ő csak az érzései szerint élt, hordta magában a régi fájdalmakat s szinte vakon ment az újabbak elé. Még tizennégyéves sem volt, mikor egy vad legény aratás időben éjjel a pajtában letiporta ártatlanságát. A másik lányka bolondozott a legénnyel este s csak tévedésből történt, hogy éjjel a sötétben Katkát támadta meg a felingerelt legény. Katka majdnem belehalt a fájdalmakba s megfogadta, hogy ezentúl még tartózkodóbb lesz a legényekkel szemben és vigyázott is magára. És mégis egyszer a városból jövet egy orosz fogoly megint legyűrte s a kislány ekkor teherbe esett. Majdnem a saját élete árán megszabadult attól, hogy egy hitványka új életet hozzon a világra. Így bukdácsol tovább az életen, amíg csak el nem ér addig a pontig, ahol az útak megállnak, egy bamba kanászember előtt. Katka férjhezment Imrushoz, a piszkos, nyavalygós gyerekkori pajtásához.

Katkának, a kis szolgálónak a története nem új az irodalomban, még a miénkben sem. Jól és rosszul megírták már ezt a figurát s miatta, bárha ő a regény hőse, el is mehetnénk különösebb megjegyzések nélkül a könyv mellett. De mi lehet az a téma, amit máig valamilyen variációban már meg nem írtak? De vajjon azt jelenti-e ez, hogy tegyük le a szerszámot, mert az irodalom lehetőségei ki vannak merítve? Szó sincs róla. Minden annyiban régi, amennyiben a régi szemszögből nézzük és annyiban újjá válik, amennyiben új oldalról, új világításban állítjuk be.

Szenes Piroska Katkája körül a háborús és a közvetlen háború utáni idők élete zajlik. Ezáltal új megvilágításba kerül a regény hőse és új az őt környező világ. Külön elismerés illeti meg az írót, hogy ehhez a még kényes kérdéshez ennyire takargatás nélkül őszintén mert hozzányulni s azt művészi értelemben fel is tudta dolgozni. Sem egészében, sem részleteiben nem agitációs irat ez a regény s mégis egyik jelentős adaléka az igazi szocialista művészetnek. Nem mint pártember szól az író, hanem mint szocialista s így a szempontjai általános érvényűek s művészete szabadabban szárnyaló. A regényben előforduló mozgalmi jelenetek közvetlenek, minden szónoki frázistól menetesek, emberiek s mégis forradalmi jelentőségüek. Nem tudományos vagy politikai tételeket illusztrálnak ezek a cselekedetek, de annyi belső kényszerűségtől fűtöttek, hogy megerősítik a szociális társadalmi felfogást. Ime, ma már ilyen az emberek természete, mondja a könyv. S ma már ilyen sallangtalanul, mesterséges túlfűtöttség nélkül lehet és kell írni ezekről az emberekről, bizonyítja az író stílusa.

Mert nemcsak lírájában mély és őszinte ez a regény, hanem stílusában is egyszerű és látható fogások nélkül cizellált. Szenes Piroskának ez a második regénye, a kettő között szembeötlő a különbség. Az író témalátásában és írni-tudásában valósággal meglepő a fejlődés. «A csillag a homlokán»-ban talán csak annyi hibáztatható, hogy egyes motívumok többször visszatérnek benne anélkül, hogy a történések tempóját fokoznák vagy a líra bensőségét elmélyítenék. De mindez jelentéktelenné válik az egész munka egységes tartalmi és formai értékei mellett.