Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza

Schöpflin Aladár: ÉLETKE
Heltai Jenő regénye - Athenaeum

Igaznak kell lenni, Életke, és jónak, - mondják a regényben. Ezenkívül még bölcsnek is kell lenni, annak legalább, aki igazul és jól akarja megírni a púpos kislány történetét, aki veleszületett testi hibáját egy illúzióval kompenzálja, azzal, hogy varázslatosan szépnek képzeli magát s ebben a képzeletben a valóság és illúzió pontos határán megtalálja élete értelmét. Heltai Jenőben megvan ez a bölcsesség, amely mindent megért és megértet, messze el tudja kerülni a témában leselkedő szentimentálizmust, de éppúgy a komikum kegyetlenségét is s ösztönös biztonsággal találja meg azt az álláspontot, melyről magasan a dolgok felett tud lebegni és mégis közösségben maradni velük.

Heltai regényének az adja meg a szépségét, minden értelmét, hogy az író olyan magasan felette van annak, amiről ír és mégsem idegenedik el tőle. Pici kis emberkékről van szó, a ferencvárosi asztalosról, aki elesik a háborúban, a feleségéről, aki özvegyen kurtakocsmát nyit az óriásutcai házban és aztán újra férjhezmegy a fizetőpincérhez, az ékszerész nagybácsiról és kövér feleségéről, akiknek egy kis vagyonka ad tekintélyt a családban, a nyomorék gyermekek otthonának lakóiról, köztük a púpos szabóinasról, aki Életke iránti szerelemből egy ökölvívó világbajnoki hírnevéről ábrándozik és mindenek felett magáról Életkéről, aki a többi nyomorék gyermekek között már nem érzi a púpját, üde kis arcával, kedvességével, öntudatlan kis kacérságával nemcsak a púpos szabóinas Gyurkát és a féllábú Lajost tudja magának meghódítani, hanem még a komoly, tekintélyes főpénztáros urat is. Igazán nem azok közül való egyik alak sem, akiket érdekes embereknek lehet mondani. Mégis érdekesek, a sorsukat érdeklődéssel kísérjük: az az érdekes, ahogy az író kibontja bennük azokat az emberi mélységeket, amelyek megvannak a legkisebb, legjelentéktelenebb teremtett lényben is. Életke mint kisleányka addig rimánkodik amíg elviszik az állatkertbe. A tevét akarja látni, mert az iskolában a gyerekek őt csúfolták tevének. Ránéz a földön heverő, csendesen és bután kérődző, elképzelhetetlenül komikus tevére és felszabadultan elkacagja magát. Boldogan öleli meg Etel nénit, a tanítónőt. Később visszamegy a tevéhez, kinyujtja a kis karját, mintha meg akarná símogatni a bánatos állatot. - Életke! - mondja halkan a tevének.

Mi minden van ebben a nagyon finoman elgondolt s az abc egyszerűségével elmondott kis jelenetben! A púpossága miatt szenvedő gyermek önkínzása, amikor szembe akar nézni a saját csúfnevének eredetijével, önbecsülésének visszatérése, a nagy felszabadulás az összehasonlításban, amelyben nem találja meg a hasonlóságot, a hálás öröm, amely azt a gyengéd ötletet sugallja, hogy visszamondja a tevének a saját nevét. S a kis Életke egész jelentéktelen története a gyöngédségnek ebben a szellemében van megírva, amitől a magában véve szomorkás alak és története valami finom almaízű humort kap s ez a humor mint alig észrevehető, de mindig érezhető csillogás lebeg az egész regény felett. A dolgok szemléletének humora az, magából az íróból árad ki, megértő okosságából, amellyel a világot nézi. Nincs kicsi dolog az emberek világában, minden sors egyformán fontos, mert mindegyikben az emberi lélek szenved, sóvárog, ujjong s ez mindig nagy dolog, minden érdeklődésre méltó. Csak nagyképűség és előítélet nélkül kell nézni, a maga mértékeivel mérni. Semmit sem szabad sem kicsinyelni, sem nagyítani. Életkének és az életkéknek a maguk parányi kis dolgai épp olyan nagyok, mint bárki máséi. A púpos kis szabóinas a maga együgyű szerelmében hős akar és tud lenni s ez a hősi érzés nem kisebb attól, hogy őbenne keres magának lakóhelyet és az életének méretei szerint tűzi ki célját. Nem a méret a fontos, hanem a hősies érzés. És az Életke gyerekes hiúsága, amely a szabóinas rajongásának tükrében szépnek, nagy dolgokra inspirálónak látja magát, akármilyen furcsa, mégis nagy dolog, mert értéket, értelmet, szépséget ad az emberi életnek, kárpótlást a kettős púp szenvedéseiért és megaláztatásaiért. Heltai olyan távlatból nézi a világot, ahonnan minden életnek egyforma értéke van, mert élet és mert emberé. Tiszta és emelkedett humanitás ez, páthosznélküli és kiegyenlített szolidaritás az élettel.

Nemcsak a lapok számát illetőleg, hanem belül is kicsi terjedelmű az a regény. A maga szerénységében azonban hiánytalan, ornamentika nélküli egyszerűségében tiszta írói munka. Akármilyen könnyű, mégis van súlya, - az író életfilozófiája sokszorozza meg benne az elmondott dolgok nyomatékát.