Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR

MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR
REGÉNY (6)
8.

Délután az első óra vallásóra volt.

A vallástanár, Csapodi; kis kövér ember volt. Síma, széles arca frissen borotválva, kevés bajúsza volt, szőkés kis bajúsz, amit szeretett volna pederni, de hivatásához nem illett a pedrés, ezért mihelyt megsodorgatta, mindjárt el is borzolta.

Egyháztörténelmet tanított ebben az évben, de voltaképen ez is vallás- és erkölcstantanítás volt. Kitünően tudott azon a papi nyelven beszélni, amely a predikációk nyelve. Megtámadhatatlan általánosságokat mondott kimondhatatlan unalmasan. Igen gyorsan beszélt és nagyon sokat, de soha sem történt meg, hogy valami olyat mondott volna, amit meg lehet jegyezni. Az ő szemében, vagy legalább a szavaiban mindenki szent volt, aki valaha az egyház történetében részt vett. Mindenki abszolút tökéletes ember volt, hibátlan, nagylelkű és nagyszellemű, színig telve jóakarattal és bölcsességgel. Mindenki boldogan tűrte a szenvedéseket, s mint az emberi lélek kiválasztottja, boldogan és áhítatosan élt. Egyik szent embert a másiktól csak a neve külömböztette meg s az évszámok, amelyeket pontosan meg kellett tanulni. Különben sem a kort, sem a társadalmi vagy kultúrális külömbségeket nem lehetett megismerni. A háromszáz év előtti papok ugyanazok voltak, mint a mostaniak, nem volt külömbség a minőségben. Szentek galériája élt benne, aki bejutott a reformáció történelmébe, az mind kifogástalan és tökéletes lény lett. Különben ragaszkodott a könyv betűihez, amelyekhez semmit hozzá nem tett és semmit el nem vett belőle. Magyarázata síma és folyamatos leckefelmondás volt, amit csak erkölcstani fejtegetésekkel bővített ki. De ezek a fejtegetések viszont benne voltak a tavalyi, harmadévi s nyolcadévi tankönyvekben. Mind a nyolc osztályban ő tanította a vallást s mindegy volt, hogy melyik tankönyv szövegével egészítette ki az előadását.

Tőle nem lehetett hallani soha olyan megjegyzést, ami sajátja lett volna. Beszéde olajozott síneken futott zajtalanul és zökkenő nélkül, csak az az egy csodálatos volt benne, hogy oly símán és folyamatosan tudott beszélni, mint egy gép, amelyet ha felhúznak, az többet nem téved le s addig jár, míg végére nem jut az időnek, amennyire felhúzták.

Jómódú ember volt, mert gazdagon házasodott. Itt helyben, úgy is kapta meg az állást, a legbefolyásosabb egyháztag veje volt s a felesége, mint mindenki tudta, megcsalta, még pedig igen sűrűn változtatva az udvarlókat. Most egy tanító volt a kedvence, aki csak tavaly jött a városba s szőke haja volt, középen elválasztva. A fiúk csak azon csodálkoztak, hogy egy elemiiskolai tanító is be tud jutni az asszony kegyeibe. A tanár nem szokott a felesége dolgaiból tragédiát csinálni, mindig a legjobb viszonyban volt azokkal, akik a feleségének éppen udvaroltak, úgylátszik, ezzel akarta elejét venni a botránynak. Nyiltan járt velük az utcán s társaságban s nem tudták lerázni a nyakukról s csak akkor szakított velük, ha egy újabb jelölt került, mikor is ugyanolyan kitartással sürgölődött az új gavallér mellett.

A piculás bank volt a főszerelme, ahol napibiztos volt és egy másodpercet nem késett. Bár az iskolában sem szokott késni. Abban a pillanatban mikor csengettek, már vette a kalapját és ment az osztályba, hogy szabályszerű előadásait megtartsa.

Semmi tisztelet nem vette körül, senki sem tanulta meg a leckét, amit feladott; a nyolc év úgy tűnt el, mint a semmi: Nyomtalanul és békésen, mert elégtelent még sohasem adott senkinek.

A mai órája is olyan volt, mint a többi. Hozzáfogott az előadáshoz és csöndes unalommal folyt az óra.

Az óra második felében feleltetett, de az is úgy folyt le, hogy felszólított valakit, s mikor az már a második mondatnál belesült a leckébe, átvette a szót s ő beszélt helyette; ugyanazon a monoton, síma módon kövér kis kezeit összetette és izgalom és bánat nélkül tartott előadást, elmondva újra s újra ugyanazokat a megjegyezhetetlen mondatokat, míg csak a csengetés be nem következett.

Így történt meg, hogy ez az iskola a tökéletes vallástalanság szellemében őrizte meg a fiúkat. Nem is vallástalanság, csak vallásnélküliség volt az. Isten, erkölcs, jócselekedetek. Ezek voltak az ő szakadatlan témái s írni kellett volna a mondatait, mert azok mintaképei voltak a szürkeségnek.

Nyolc év alatt senki sem tudott rájönni, mit ért ő Isten alatt s mik azok a jócselekedetek, amelyeket az erkölcs parancsol és vezérel.

Senki sem gondolt az ő óráin arra, hogy van világ s hogy a világban az emberek élete külömbözőképen folyik. Igen, ott volt a Bűn, amely elárasztja csábításaival a halandókat, akik beleesnek az örvénybe, de Isten kegyelme kimenti őket.

Ám ezt sem hangsúlyozta. Nem érezte, hogy neki volna a legnagyobb feladata ezeknek a fiatal lelkeknek a megreformálásában. Nem érezte, hogy neki kellene megadni azt a lelki alapot, amely később megmentse az embereket, akik valóban szembe kerülnek azokkal a csábításokkal. Senkit sem ismert közelebbről a növendékei közül. Senkinek nem tudott semmi dolgáról. Ez nagyon nehéz munka lett volna, mert akkor foglalkoznia kellett volna velük s személyesen is befolyásolni. Sokkal könnyebb és kényelmesebb volt pontosan megjelenni az órán s a maga módszere szerint végigbeszélni.

A fiúk úgy tekintették ezeket az órákat, mint valami kényszerrabságot, amit el kell szenvedni.

Mikor jött a megváltó csengetés, felszabadultak, kinyujtózkodtak és hozzáfogtak birkózni és verekedni.

Utolsó óra volt a földrajz.

Összefoglaló természettudományi földrajzot tanított ebben az évben Kasznár, a természetrajztanár. Ez egy rendkívül kövér ember volt, csupa szakáll és oly pálinkaszagú, hogy nem lehetett a közelében lenni. Református pap volt, aki már több ízben cserélte a parókiát tanszékkel. Átkos szenvedélye volt az ital. Hozzá fel kellett menni a természetrajzi szertárba, ahol a padok úgy voltak építve emelkedően, mint a színházban. Nagy térképek lógtak a falakon s bonctani képek. Egy sarokban üvegszekrényben egy csontváz állott s a tanár szekrényében pálinkás üveg, s nem egyszer megtörtént, hogy előadás közben kivette a butykost s ivott belőle.

Ez a tanár jól tudta az anyagát; nagyon értelmes volt s okos dolgokat mondott. Szerettek is az órájára járni, mert felvilágosodottan beszélt s racionális felfogása volt a dolgokról. Nem félt attól, hogy cinikusan beszéljen az emberről, mint állatról s most az általános földismeret keretében érdekes dolgokat mondott a földgömb külömböző részein lakó emberek életéről.

Magyarázni nem szeretett. Feleltetés közben fűzte hozzá a témákhoz a megjegyzéseit. A leckét felolvastatta egyik fiúval s kibővítette sokszor olyan drasztikus magyarázatokkal, hagy a szemérmesebb fiúk pirultak, a többiek pedig röhögtek.

Furcsa szokása volt, hogy törtszámokkal osztályozott. 1/2, 2/3, 3/4 volt a kedves száma. Konferencián aztán összeadta a számjegyeket, amiket osztályozott s elosztva az összes felelések számával, kijött neki, hogy milyen kalkulusa van az illetőnek. Ebből aztán nem engedett s neki közömbös volt, ha valaki más tárgyakból színjeles volt is, ha az ő osztályozása alapján 2.5 jött ki, akkor ő hármast adott neki.

Alapjában véve az ő órái is nyomtalanul tűntek el a fiúk emlékezetében. Nem tanultak semmit. Úgy emlékeztek vissza ezekre az órákra, mint valami cirkuszra.

Kasznár aztán igazán egyetlen növendékét sem ismerte. Állandó kábulatában teljesen magábazárkózva élt. Emberkerülő volt. A tanári szobába csak akkor ment be, ha külön berendelték. Itt élt ebben a két nagy helyiségben. Folyton itt volt, akkor is, ha nem volt semmi dolga. Családi élete igen boldogtalan volt átkos szenvedélye miatt. Sok gyermeke volt és mind nyomorék; egyik süket volt, a másik törpe, vagy sánta, hátgerincsorvadásos. A felesége igen vékony, sápadt kis asszonyka volt, akit senki sem látott házon kívül soha. Cseléd nélkül végezte az egész háztartást és pedig a legszűkebb körülmények közt, mert az ura alig adott haza valamit a fizetéséből, a többit elitta.

De órán igen szigorú igyekezett lenni, követelte a tanulást s igen nagy véleménye volt a tudományáról. Annak a realista generációnak volt a tagja, amelyik az empírikus tudományt tekintette csak tudománynak s ezzel a nagy hitével valamit mégis beleiktatott a növendékeibe: az élet megbecsülésének és tiszteletének érzését.

Ezért nem tudott pap lenni. Unta s lenézte ezt a hivatást, amelynek semmi racionális alapja nem volt. Egyszer a fiúk előtt részeg fővel azt mondta, hogy: «olyan úrnak nem tud szolgálni, aki nincs... Ez van, - mondta s rámutatott a csontvázra. - De ki tudja megmutatni az isten csontvázát, vérkeringését, ágyműködését?... vagy csak a szükségszerűségét is?...»

A fiúk röhögtek az ilyen mondásokon de benne maradt a lelkükben s később, a háború alatt a Kasznár tanítványai az ő szavára hivatkoztak nem egyszer, hogy igaza volt a vén részegesnek.

Ma csöndesen telt el az óra, mindenki hallgatott, mert óra után menni kellett le a tanáriba a kihallgatásra.