Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza

Fenyő Miksa: ZÁTONY
Székely Mózes regénye - Genius kiadás

Már abban is volt valami megindító, ahogy erre az írásra figyelmemet felhívták. Régi, igen megbecsült ismerősöm hozta el hozzám. Arca, melyen az esztendők során a hangtalan kötelességteljesítés merevségét szoktam meg, szokatlan tüzekben ragyogott fel. Egy szétdarabolt ország fájdalma vonaglott meg rajta, ahogy a könyvet - barátja írását - átadva, megreszkető hangon felolvasta ajánlását:...«Azt, ami itt történt, emberi nyelv ki nem beszélheti... Ilyet csak bomlott agy talál ki. Te kell hogy elüvöltsed! A te hű kutyaszívednek kell hogy higyjenek...» Szeméből valami gyöngéd szeretet sugárzott, az elveszett Erdélyt simogató s az írót, ki e könyvben földje pusztulásának époszát írta meg. Mialatt arcomon a hatást fürkészte, hogy vajon énrám is úgy hat-e Wotan kutya vonító fájdalma, mint őreá, úgy reszketek-e én is bele, látnivaló volt, hogy az ő érzéseiben ország és írásmű valami feloldhatatlan egységbe olvad egybe s hogy számára ez a könyv nem Stendhal országúton mozgó tükrét jelenti, hanem a pusztuló Erdély leglelkének kisugárzását, egy véres tragédiának igévé válását. Bizonyos, hogy érdeklődésemet ezzel a transfigurációval Székely Mózes könyve iránt teljes mértékben felkeltette.

*

Hogy aztán a Zátonyt elolvastam, - egy éjszakán s végig feszült, mondhatnám: izgatott érdeklődéssel - sokat megértettem erdélyi barátomnak ebből a léleketvisszafojtó elragadtatásából Székely Mózes írásműve előtt. Erdély sötét éposza van benne megírva, a román megszállástól a multukat felégető máglyáig, egy grandiózus sírhalomig, melyet vak gazdája, az utolsó erdélyi magyar számára kapar hűséges kutyája, Wotan. Aki mindazt, ami ott történt, amit a magyarsággal ott műveltek, elüvölti, elvonítja, hogy lássak, értse, elhigyje a világ s ideát az önhúsába tépő magyarság éjszakánként ennek rémületére ébredjen. Egyetlen jajkiáltás ez a könyv, a jajoknak szaggatott, csaknem artikulátlan hangján és ebbe a jajkiáltásba, ebbe az S. O. S.-üzenetbe van beleszorítva - lebilincselő erővel - negyedfélmilliónyi elszakított magyarságnak - Erdélyben, Csehszlovákiában, Jugoszláviában - elkerülhetetlennek látszó sorstragédiája. Nincs menekvés: ez a motívum variálódik Székely Mózes könyvének négyszáz oldalán, néhol magáttépő lázadozással, néhol rezignációval, néhol az Istenek alkonya komor nagyszerűségével.

Meg sem próbálom elmondani Székely Mózes könyvének tartalmát. Nincs is kerek, összefüggő tartalma, nincs regénytörténete, aminthogy minden során érzik, hogy írója nyilván restelne is szépirodalmat adni. Talán nem is tudna, talán csak zenét tud, sötét kottajegyeket, vak fájdalmak staccatoit és andante maestosoit. Az igazi tartalma: a könyv levegője, mely megüli a lelkeket: az írásmű alakjaiét, az olvasóét egyaránt. Egész sora a mélyen impresszionáló képeknek, némelyik megrázón alakítva - mint a Dánék esete, Joszli meggyilkolása, a láb alól kicsúszó föld apró kálváriái, a harangavatás ünnepe, a vak századosnak és Wotan kutyájának halála és egy csomó más történet, melyeket nem a történés acéllánca köt össze, hanem a tragikumtól terhes levegő ránehezedése... a piszkos vizektől ostromolt zátony sorsa, Erdélyországé.

*

Az író nem gondolt szépirodalomra, mikor e könyvét megírta. Nem is valami művészi elgondolás jegyében íródott ez meg, érdekes cselekménnyel, életes emberekkel egy tudatos kompozíció keretében. Nem így. Székely Mózes könyvében események és emberek a maguk megkomponálatlan összevisszaságában - mind csak egy fájdalmat szolgálnak, jelképeznek, élnek: a magyarsággal együtt pusztuló Erdély gondolatát. A sírt, hol nemzet süllyed el és amibe minden gesztusuk, minden szavuk belevész. És épen az bizonyítja az író erejét, eredeti tehetségét, hogy így, erre az egy gondolatra beállítva is élő embereket tud elénkvarázsolni és érdeklődésünket irántuk végig ébren tudja tartani. Talán legkevésbé élő és leginkább séma a Zátony főalakja, a vak százados, aki kutyájával az egészet elbeszélteti. Ennek az alaknak nincs igazán reliefje, gazdag drámai események közepette is történéstelen marad, mintegy csak kórusa az író lírájának. De körülötte csupa húsvér élet, csupa igazi ember és csupa érdekfeszítő esemény, különös, szaggatott, megkapó hangon elbeszélve, melynek némely helyütt való fárasztó egyhangúságán is átparázslik az átélésnek mélyről jövő őszintesége. Az író nem gondolt szépirodalomra, de vajon ha gondolna! Ennek az egyhúron játszó könyvnek olvasása után akaratlanul felvetődik a kérdés, vajon ha gondolna, telne-e egyébre is tehetségétől. Vajon tud-e művének szívbemarkoló jajkiáltásán kívül egyebet is adni, más távlatokban más események során alakítani? Boldogok volnának, ha szkepszisünkre rácáfolna.

*

Azután még valamit. Sok mindenféle írást olvastam az utolsó esztendőkben az «erdélyi lélek»-ről. Nem épen meggyőzőket, különösen pedig nem olyant, mely megérzékeltetőn valami fogalmat adott volna e lélek megkülönböztető jegyeiről. Szóval nem tudom, van-e ilyen külön erdélyi lélek, de ha van, akkor - úgy gondolom - nagyon kell tiltakoznia e könyv ellen, melynek cinteremi seregszámlája nem igen férhet össze az «erdélyi lélekkel». Mely nyilván ki akar kelni mély sárkánysírjából a multnak, élni akar, teremteni, jövőért dolgozni.