Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR

MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR
REGÉNY (4)
6.

Zalatnay Laci az asztal mellett ült és írt. Sietve írt, mert sietnie kellett. Október 31-én járt le a Mészáros-féle pályázat a Nemzetiben s a darabja még sok munkát kívánt. Ma úgy fel volt izgatva az események miatt, hogy úgy érezte, szépet fog írni.

A IV. felvonás nagy jelenetét írta, mikor Sertorius, a nagy rabszolgavezér az édesanyjával találkozik.

Nagyon vigyázott rá, hogy ne hasonlítson a Coriolanus találkozásához Volumniával, mert a helyzet kissé hasonlít. Coriolanus a hazáját ostromolja s Volumnia a hazáját védi meg, fia ellen. Sertorius, a rabszolga Rómát akarja megközelíteni s most, mikor búcsút vesz spanyol hazájától, hogy a roppant távolságban levő zsarnoki várost, a városok városát meghódítsa, anyja, aki elkísérte őt a határig, búcsút vesz tőle: nagy titkot árul el. Az anya nem rabszolganő, csak az apja volt rabszolga. Az anya a patriciusok vérét hordja magában s csak a sors különös kényszere, nem is a szerelem, hanem a családi helyzet dobta egy rabszolgának az ölébe. Ezt vallva, nem akarja őt visszatéríteni erről az útról, mert dicsőségszomj van benne, csak fel akarja világosítani, hogy Rómának ne lerombolója legyen, hanem urává akarjon lenni, mert joga van rá. Az anyai ősök patriciusok voltak s csak azért vándoroltak ki a koloniába, mert sérelem érte őket otthon. Az anya ezért a fiában, a válás pillanatában fel akarja ébreszteni a nemes érzéseket, a büszkeséget és fiúi kötelességet az ősi honnal szemben.

Mikor odaér az anya, hogy legyőzi szemérmét s fiának megvallja a tragikus érzéseket, Laczi olyan szavakat talál, amelyektől zokogás tör ki a lelkéből.

Leborult az asztalra, úgy sírt, mert a saját életét érezte s azt írta meg ebben a tragédiában. Az ő anyja az, aki itt beszél. Az ő anyja is főuri ősökre tekint vissza s az ő szenvedései fakadnak fel a mély nyomorban, a parasztház mélyén.

Könnyen tudta a rabszolgavezér alakját megrajzolni, csak saját életét és gondolatait kellett leírnia. Ő a magyarságot mindig úgy tekintette, hogy vérségi kötelékkel van összekötve annak minden rétegével s azért fájt neki a nép elnyomása az urak által, mert az volt az érzése, hogy egyik testvére nyomja el a másikat. Ő volt tehát az a Sertorius, aki magára veszi azt a feladatot, hogy élére áll a néptömegnek, hogy fegyverrel kivívja a jogainkat. Kenyeret és jogot akart szerezni testvéreinek a testvérektől.

Mély megrendülés szakgatta a szívét, mert érezte azt a tragikus feszültséget, amelybe ő maga is belekerülne, ha valóban vállalkozna valaha erre a munkára.

Mikor kisirta magát, megállott s újra olvasta a drámai jelenetet:

Anyám, te szent, dicső anya, te most
megtörted azt, mi bennem legvadabb.
Egy isten voltam én, fekete isten,
komor, miként komor az ezredek
órjási szobra, mely a tengerek
fölött komor pompában úgy uralg.
És most egyik felem leomlott mintha az
homokból épült sár vala csupán,
ám mit teend a másik fél szobor...
Anyám te most megölted hű fiad...

Az anya:

Fiam, te drága kedves kis fiam,
ne tünődj és ne értsd balul szavam.
Nem véltem én megrontani szived,
csupán tudásodra adom, hogy értsd,
nem csak komor bazalt vagy, a tetem
szilárd kövében van arany is ám.
Ez nem ronthatja meg szived vasát,
ez még acélosabbá kell hogy tégye azt.

A szíve dagadt az örömtől, hogy ilyen jól megtalálta a megoldást s csodálta Maya nagyszerű elméjét, hogy ilyen kitűnően ki tudja fejezni azt a finom gondolatot, amely őt eltölti. Csak a jámbusokat kell még csiszolni. A formával baj van, bár úgy érzi, a mondanivaló pontos és tökéletes.

Lehetetlen, hogy a darab meg ne kapja a kétezer koronás díjat.

Dagadt a szíve s az anyja arcára gondol, milyen ámulva és boldogan fogja a dicsőség hírét hallani. Anyja, a paplány, mindennél jobban tiszteli a költőket s az apja, ha este hazajön ökreivel a mezőről s anyja azt fogja rnondani neki, hogy a fiad kétezer koronát nyert az ország első színpadán a beadott pályaművével, akkor az öregnek a szeméből könnyek fognak szivárogni az örömtől, bár sohase látta sírni életében, de káromkodni annál többször.

Ott volt a szíve most az anyjánál, a szegény kis torz anya ölébe hajtotta a fejét és valami kimondhatatlan szeretetet érzett az édesanyja s az egész emberiség iránt.

Ebben a percben gyanus neszt hallott. Mintha a külső ajtót nyitnák. Hazajött a bátyja.

Hamarosan s rémültem rakta össze a papírjait s eldugta a fiókban s előhúzta az asztalról a kikészített iskolai könyveket és úgy rakta maga elé, mintha erősen bele volna temetkezve az iskolai penzumba.

Kis idő mulva a bátyja csakugyan benyitott.

Nagyon szép volt, ahogy benézett. Hosszas, kerekded arca csillogott, erős, barna szemei fényesek voltak s kedves mosoly volt az arcán.

- Te még fenn vagy?

- Igen, - mondta mosolyt erőltetve, de alig volt hangja.

A bátyja megállott felette s belehajolt a latin szövegbe, amely előtte ki volt terítve.

- Tacitus?

Nem felelt.

- Tacitus az egyetlen író, aki olyan finom és pontos, mint a matematika.

Szerette volna a szemeit megtörölni, mert érezte, hogy az előbbi könnycseppek maradéka rajta van, de nem merte, félt, hogy észreveszi a bátyja.

- Tacitus a legnagyobb író. Nem is nagy író, hanem nagy elme. Mert a legnehezebb az élet tényeit oly logikusan s világosan látni, mint egy matematikai képletet. S Tacitus ezt teszi... Persze, te már nem vagy képes Tacitust olvasni, nyelvtani elemzéssel pedig nem lehet eljutni az írói gondolat élvezéséhez. Rosszul tanítják ma a latint. Még az én időmben, pedig az se volt olyan régen s már mi igen messze estünk attól a régi latinizáló kortól, mikor latinul beszéltek a kollégiumokban, de azért én s mi páran az osztályban, eltudtunk jutni oda, hogy egyfolytában olvastuk a klasszikusokat. Tacitust is azért persze nem gimnazista koromban értettem meg, hanem volt egy idő, amikor nagyon rávetettem magamat a latinra, az egyetemen, valahogy egy kicsit heccből, akkor fedeztem fel magamnak. A tanulásnak az az egy értelme van, ha az ember annyi hasznát veszi, hogy rájön nagy dolgoknak a megértésére... Azért én nem vagyok a latin tanítás híve, mert ma már az életben nincs szükség a latinra, mint nagyapáinknál... már az apáink sem vették sok hasznát... De azt nagyon sajnálnám, ha a latin klasszikusokat meg nem ismertem volna, sokkal szegényebbnek érezném magamat... Különösen éppen Tacitust sajnálnám, ha nem találkoztam volna vele... Igen, azt akartam róla mondani, hogy Tacitus oly világosan tud megfogalmazni egy karaktert, egy életsorsot, egy embernek az egész életjelentőségét, hogy az mind egy tökéletes, egyszerű alapigazság hatásával van közölve. S ez a legnehezebb, mert az emberek élete rendkívül sokrétű. Ebből a szempontból Tacitus hibás is, hiányos is, mert ő leegyszerűsíti az egyéniségek rajzát. Nem foglalkozik egyébbel belőle, csak amire szüksége van, például hogy mi szerepe van Britannicusnak az államélet fejlődése szempontjából. Ha egy író ennyire csak egyes szempontokat vesz tekintetbe, persze könnyebb a helyzete, mert elmellőzheti a fölöslegeseket. Letisztítja a csatlakozó mozzanatokat s egy arany szálat von ki csak abból az életből, amelyet bonckése alá vesz. Mert a jellemek és az életek különböző fajsúlyú anyagokból vannak megteremtve. Van bennök kő, homok, sár, s van a nemesebb lelkekben arany. Tacitus mindenkiben megtalálja azt a kis aranyat, ami benne van. Még a sötét és zordon figurák is arannyal verettek nála. Vagy tömör, sziklaszerű jelenségnek építi fel... Mindenesetre a legjobb elmeképző stílus az övé... Na, de hát most már menjünk aludni, éjfél elmult.

A szivarja is éppen véget ért, körülnézett, hogy hova törje, aztán meggondolta, nem akart az öccse szobájában bagót hagyni.

- Mi az, te sírtál? - nézett meghatva az öccse arcára.

- Nem, Pali bátyám...

Az igazgató hosszan nézte az öccsét.

- No, nem kell odaengedni magadat ilyen gyáva érzéseknek. Neked nem lehet semmi bajod s a többinek sem. Nem fogjuk olyan tragikusan felfogni a dolgot. Már megvan a garanciám, hogy senki sem kívánja a fiúk szigorú megbüntetését... De erről ne szólj senkinek.

Megsimította a Laci fejét, amitől annak megint s még hevesebben elkezdett ömleni a könnye, mert az volt az érzése, hogy így kellene a testvéreknek, a rokonoknak, a magyaroknak s az egész emberiségnek szeretni egymást.

- No, te csacsi, - mosolygott rajta a bátyja. - Hát miért sírsz?

- Nem azért...

- Hát miért?...

- Én nem tudom...

- Na feküdj le szépen s ne maradj fenn ilyen sokáig, reggel korán kell kelni.

- Igen.

- Hát jóészakát, fiacskám.

- Jóéjszakát, Pali bátyám.

Az igazgató elment s behúzta maga után az ajtót, ő pedig nagyon gyorsan levetkezett, lefeküdt s egy perc mulva már aludt is.