Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · KÖZGAZDASÁGI FIGYELŐ

Dr. Móricz Miklós : SZANÁLÁS A KÖZTISZTVISELŐKÖN ÁT

A személyi kiadások politikája két határ között mozog. Az egyik a Ford-féle elgondolás, amely szerint a gazdasági fejlődés csak a személyi fizetések javításán keresztül következhetik be, akár munkabér az, akár tisztviselői javadalmazás, mert csak ez a mód teremthet vásárló erőt. A másik pedig az az ösztönszerű eljárás, hogyha baj van, akkor igyekezzünk összehúzni magunkat. Ami gyakorlatilag rendesen azt jelenti: a magunk baját gyógyítsuk meg a mások fizetésének a megvonásával.

Elvileg nemcsak logikus, hanem világos is, hogy Fordnak van igaza. Tételében a gazdasági fejlődés eddigi tanulságai váltak tudatossá. Azonban az ösztön szava, amely nálunk még uralkodik, s amely homlokegyenest ellenkezik ezzel, olyan erős, hogy még komoly, jóhiszemű és felelősséget hordozó embereink is a Ford-féle elgondolás csődjéről beszélnek.

Az a magyar pénzpolitikai ötlet, hogy szállítsuk le a köztisztviselők fizetését, ennek az ösztönös gazdaságpolitikának a legrosszabb fajtájú megvalósítási kísérlete lett volna.

Alapjában véve téves, mert hiszen így nem lehetne komoly megtakarításokhoz jutni, tekintettel arra, hogy az állami és a közigazgatási szervek fizetése, beleértve ebbe a vasútat és a postát is, általában véve nagyon kicsiny. Ha pedig annak a száz, vagy nehányszáz tisztviselőnek a fizetését megnyirbáljuk, aki az ötödik fizetési osztályt elérte s akinek a fizetése olyan közfájdalmat okoz szerte az országban, ez még nem állítaná helyre semmiféle állam gazdasági egyensúlyát. Ami egyébként nálunk nincs is olyan bajban, mint azt a pénzügyminiszteri jelentések számadatai mögött gyanítgatják.

Ezenfelül ez az eszköz hatásaiban kiszámíthatatlanul káros lett volna, mert hivatalos jeladás arra, hogy induljon meg a személyi keresetek leszállításának akciója végig az egész vonalon, holott nálunk a munkabér és a tisztviselői fizetések a gazdasági élet hivatott embereinek megállapítása szerint is igen alacsonyak.

Tiszta taktikai szempontból pedig őszinte csodálkozással, vagy ha ellenzékiek vagyunk, őszinte hálával kell arra a kormánypolitikusra gondolni, aki ezt az ötletet, ha rövid időre is, a magáévá tette. Ezzel ugyanis az egész köztisztviselői kart nyílt ellenzékbe lehet kergetni. Ha pedig már a kormányzásnak az eszköze maga is a kormányzás ellen van, - hol van akkor a kormányzás lehetősége?

Úgylátszik, hogy az ötletből nem is lesz valóság s megelégszenek annyival, hogy felzaklatták a köztisztviselői kart és elhintették benne a nyugtalanságot és a bizalmatlanságot is. Ez részletkérdés és ennek az új helyzetnek az előnyei tisztán csak az ellenzékre tartoznak. Ellenben van ennek a kérdésnek egy másik oldala is, amely meg az országra nézve nem közömbös s amelyet kétszeresen is tárgyalnunk kell, ha már a köztisztviselői kérdést maga a kormány aktuálissá tette.

A magyar társadalmi szervezetnek igen komoly baja az, hogy a köztisztviselői réteget mind nagyobb szakadék választja el a társadalomtól, amely gondjaira van bízva. A magyar köztisztviselő nem szakember, legfeljebb a köztisztviselésben az, de egyébként a társadalom millió teendője közül szakszerűen körülbelül egyet sem ismer. Nem forgott meg az életben, mielőtt bekerült volna hivatalába, mert nagyon fiatalon kell elkezdenie a széken való csendes megmaradást, hogy végül, ha minden sikerül, kiülhesse magának az ötödik fizetési osztályt. Ez a kar egységesen szervezkedik a soron kívül való előléptetés ellen, holott az az érdem és a rátermettség némi érvényesülési lehetőségét jelentené, - a protekció s a személyes elfogultság még nagyobb érvényesülésének lehetőségeivel egyetemben, - és a kari szellem olyan erős, hogy most már a köztisztviselők utódaik számára is biztosítani akarják azt a szerény, de biztos pozíciót, amit a köztisztviselet jelent. A köztisztviselőnek gyermekéből is az lesz, ami az apja volt. Erre szolgálnak a különleges tanítási kedvezések és ennek a rendszernek a következése az, hogy amíg nálunk egy napszámosgyermek középiskolába kerül, addig hat kisbirtokosgyermek, tizenegy ipari és kereskedelmi munkásé, tizenkilenc iparosé, harminc kereskedőé, hetven közép- és nagybirokosé, ellenben kilencvenöt tisztviselői s értelmiségi szabad pályán dolgozó szülőé. Nincs rá mód, hogy ezt az utolsó kategóriát szételemezzük és megállapítsuk, mennyi hát ezek közül a köztisztviselő, de egy egész rendszer dolgozik rajta, hogy minél több legyen. S ez magában még talán nem is lenne végzetes, ha nem lenne mellette és benne az a szellem, hogy nálunk a középiskola a közhivatalra való igény bejelentését foglalja magában s nálunk csak az marad szabad pályán, akit az a balszerencse ért, hogy minden igyekezete ellenére sem juthatott közhivatalba.

Ez a mi köztisztviselői szervezetünknek a belső hibája és ezen a hibán csak a rendszer átformálásával lehet segíteni. A társadalomnak szüksége van arra, hogy közhivatali, adminisztratív szolgálatát olyan réteg lássa el, amely nem érez maga között és mindenki más között áthidalhatatlan űrt. Amelyben megvan az azonosság érzése; amely a sors közösségét a társadalom többi rétegeivel mindenben átéli. csak a mai, kitenyésztett köztisztviselői réteggel képzelhető el a túlbecsülésnek az a páratlan foka, amelyben mi általában a köztisztviselőt részesítjük és ami nincs arányban annak a munkának a jóságával, amelyet általában a magyar köztisztviselő végez.

Ennek a helyzetnek megváltoztatására helyes fizetési politikával kellene hatni. Azzal kellene ezt megoldani, hogy a köztisztviselőket olyan fizetési rendszerbe illesztjük be, amely jobban megfelel az általános fizetési és kereseti lehetőségeknek. A köztisztviselet gazdasági előnye abban van, hogy itt nem a képesség a fizetés alapja, hanem a szolgálat időtartama. A fizetési rendszert tehát úgy kellene átalakítani, hogy a fizetés a maximumot gyors növekedéssel akkor érje el, amikor az egyéni teljesítmény értéke is a legnagyobb; a férfikor delén, amikor a köztisztviselőre mint szülőre is a gyermeknevelés legnagyobb gondja is nehezedik; innen kezdve azonban fokozatosan csökkenjen a fizetés arra a mértékre, amely megfelel az öregkorban magára maradó emberpár szerény igényeinek. Ez a rendszer biztosítaná azt, hogy a köztisztviselőnek érdemes lenne képességei maximumát kifejteni addig, amíg valóban munkabíró és érdemes lenne egyúttal arra is törekednie, hogy amikor köztisztviselői pályája már lefelé hajlik, képességei ellenben érzése szerint nem csökkennek, a társadalom más pontján, más funkcióban igyekezzék elhelyezkedni. S mivel erre a lehetőségre már előre gondolnia kellene, erre idejekorán készülne is. Igyekeznék olyan képzettségre szert tenni, amely nemcsak egyféle funkcióra képesíti s nem éppen arra, amelyik a legsablonosabb, a legtöbb szabállyal és hagyománnyal megkötözött funkció, mint a köztisztviselés. Gyermekénél is erre gondolna; a tanítás ennélfogva egyszerre sokkalta frissebb lenne; gazdagabb és többirányú képzést adna, mert a mai köztisztviselő, aki a tantervet megszabja, annak összeállítása közben, nem a leendő köztisztviselőt tartaná szeme előtt, aki véletlenül egyúttal éppen az ő gyermeke is.

A nyugdíjnak pedig a köztisztviselőknél nagyon alacsonynak kell lennie. Olyan alacsonynak, amilyen bárkié másé, aki szintén egész életet töltött el a társadalom szolgálatában. A köztisztviselői nyugdíj színvonalát az OTIU-nak kell megszabnia s ahogy a dolgozó emberek között nem szabad megengedni a mai túlnagy elkülönültséget, még kevésbé szabad a nyugalombavonult öregek között, akiknek valóban az a legszebb rangjuk, hogy emberek és valamennyien egyformán megoldoztak érte, hogy pihenhessenek, ha már életük munkáját valamennyien egyformán elvégezték.

A köztisztviselői kérdésnek megvan ez a szélesebb problémája is és ehhez is hozzá kell egyszer nyúlni. Ennek a kérdésnek az elintézése rendezést jelentene, - a köztisztviselői fizetéseknek takarékossági alapon való megbontása ellenben mindössze újabb nyugtalanságot hozna a sok meglevő izgalomhoz. S gyakorlatilag újra csak a fogyasztók körének megszűkítését jelentené, - holott éppen az a baj, hogy nincsenek fogyasztóink.