Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: KIÁLLÍTÁSOK

Az Ernst-Múzeum két fiatal művészt és egy csodagyermeket mutatott be. A csodagyermek, Peterdi Gábor, Peterdi Andor és Várnai Zseni tizenötéves fia, nem mindennapos jelenség, mert a képzőművészetben ritkák a fiatal virtuózok. Inkább a zenei világban szoktunk velük találkozni, de ott sem mint alkotókkal, hanem inkább mint reprodukáló tehetségekkel. Az alkotáshoz nem elég a felvevő- és utánzóképesség, mely néha már zsenge gyermekekben is szinte megdöbbentő mértékben jelentkezik, hanem egyéni kialakultság, egyéni világmegérzés kell hozzá, amely tizenötéves korban még nagyon fogyatékos szokott lenni, hiszen egy ilyen korú gyermek még éretlen ember.

Önálló alkotókészségről Peterdi Gábor esetében sem lehet szó. De gyakran meglepő érzékenységgel emlékszik arra, amit másoktól látott és ezt a gyermekvirtuózokra jellemző naivitással és tudattalanul mint sajátját alkalmazza. S ha ilyenkor aztán egy-egy olyan festménye sikerül, amely valamelyik mintaképére legtöbbnyire persze csupán külsőségesen emlékeztet, akkor környezete és korai tehetségének egyéb vak bámulói könnyen abba a hibába esnek, hogy a mások teremtette formák nem is mindig ügyes, hanem gyakran nagyon is bizonytalan megközelítésében páratlan egyéni genialitást lássanak.

Hogy e fiúcska felette érzékeny ismétlőképessége mögött rejlik-e későbbi komoly alkotótehetség, ezt ma még bajos volna megmondani, hiszen annyi csodagyermeket láttunk már eltünni. De az az út, amelyen ma jár, aligha vezethet egészséges kifejlődéshez. Nem volt indokolt ez a túlságosan korai kiállítása sem, hacsak balsikerének nem lesz az az eredménye, hogy szigorúan fegyelmezett tanulásra szorítja és jó egynéhány évig távoltartja attól a nagy nyilvánosságtól, amely elé ki nem forrott próbálkozásokkal lépve inkább csak pszichológiai megfigyelésekre, mint a zavartalan élvezetre adhat alkalmat.

Fenyő György már egy kialakult lelkiség kész eredményeivel járul elénk. Hosszú, szorgalmas tanulóévek után mutatkozik be. Művészi fogékonyságának ébredezése arra az időre esett, amidőn a naturalizmus és impresszionizmus tradíciói még elevenek voltak ugyan, de a fiatalságot már nem elégítették ki, mert olyan szűk sablonná váltak, melyben az újabb nemzedékek életérzése és formavágyai már nem fértek el. Fenyő az expresszionizmusnak Európaszerte magasra torlódó hullámai közé került, de nem sodródott annak egy végletéhez sem. Évekig tartózkodott Párizsban, majd Olaszországba ment festeni, ahonnét nemcsak számos művet hozott magával, hanem mai kifejezésmódjának kialakulását is.

Alapjában lágy, álmodozásokra hajló természet, inkább a finomságok, mint a robusztus hatások embere. Közvetlen és eleven érzékelése megóvja attól, hogy a legújabb festői törekvések gyakran testetlenné váló elvontságaiba temetkezzék, bár egy kissé hatásuk alatt áll. Akármilyen messzire távolodik is el néha a nyers optikai képtől, mindig összefüggésben marad azzal a gyönyörködéssel és azokkal az emlékekkel, melyek a természettel való közvetlen érintkezéséhez fűződnek. Sokszor transzponál, de nem halványuló és erősen átalakított emlékezésekből, hanem mindig közvetlen érintkezésben témáival. Ez különösen arcképein és alakos tanulmányain látszik meg, amelyek átstilizált naturalizmusa erős megfigyelő és kifejező tehetséget mutat. Közöttük egy feketeruhás parasztlány és egy vereshajú olasz lány képe az, mely legjellemzőbben mutatja azt a távolságot, mely kezdő párizsi korától (önarcképe) elválasztja.

Fenyő formatörekvéseit legtisztábban tájképein nyujtja, hiszen ez a témakör kevesebb gátlást tartalmaz, mint a portré. Összefoglalóbb és még leegyszerűsítettebb szemléltetéshez jut el. Világosan és áttetszően alkalmazott színeivel fiatalosan üde színmámor örömeit kínálja nekünk, de nem a távlatok levegősségével, hanem a színek amaz egy síkra kiterülő ragyogó világosságával, amelybe a verőfény foglalja a táj színtarkaságát; s így azt olyan erős világító képpé teszi, melyben egyetlen elemnek sincsen már önállóan kiemelkedő élete. Árnyékolása is átvilágított, lágyan és nagy ellentétek nélkül láttat. Inkább fínom, mint harsogó, néha egy kissé álmatag, nyara is inkább tavasz, mint nyár. Gyengéd és mindig inkább világos színeit kissé dekoratíven szereti használni, reájuk és nem a vonalra helyezi hangsúlyait. Egyéniségének lágy fínomsága legszebben színei összecsendülésében nyilvánul meg.

A harmadik kiállító, Kirchner Jenő a Cézanneban gyökerező modorban festett ügyes akvarellekkel szerepel. zamatos kék és bíbor színekből komponálja foltokká szétfolyó vízfestményeit, amelyek között néhány aktos képe figyelemreméltó kifejező készségről tanuskodik.

*

A Képzőművészeti Társulat kiállításának a megszokottnál jóval nagyobb jelentőséget ád az, hogy néhai Ipolyi Arnold gyűjteményének ama részét, mely jelenleg az Esztergomi Keresztény Múzeum kincsei közé tartozik, bemutatja annak emlékezetére, hogy Ipolyi ezelőtt ötven évvel foglalta el elnöki székét. A kegyelet e ténye a magyar újjáéledés egyik olyan kimagasló egyéniségére emlékeztet, aki nemcsak lelkesedéssel, hanem kíváló hozzáértéssel, sőt nagy áldozatkészséggel törekedett a magyar művészet ügyét szolgálni. Gyűjteményének budapesti bemutatása az eddiginél remélhetőleg nagyobb érdeklődést fog kelteni a nagyszerű esztergomi gyűjtemények iránt a közönségben, a műtörténeti tudományban és ami nem kevésbé kívánatos volna, birtokosaiban és gondozóiban is.

Ipolyi Arnold gyűjteménye régi művészeti kincsekben meglehetősen szegényes viszonyaink között valóban igen jelentős. Régi magyar, német és olasz mesterek kiváló képeit tartalmazza és régmúlt századok iparművészetének termékeiben is gazdag. Egynémely darabjával a legmagasabb európai színvonalig ér fel, így a Pisanellonak tulajdonító Szent Jusztinát ábrázoló képpel, mely bármely nagy európai múzeumnak első büszkeségei közé tartozhatnék. Van azonban ennek a kiváló gyüjteménynek egy jókora hiányossága, mely a magyar tudomány bűne: műtörténeti szempontból feldolgozatlan. Legtöbbnyire bizonytalan és téves meghatározásokkal pótolja a szakszerű stíluskritika pontos eredményeit, melyeket feltétlenül megérdemelne. Így például legkülönb darabja, az előbb említett Szent Jusztina, sem Antonio Pisano műve.

A másik nagyon megszívlelendő tanulságot ez a kiállítás az esztergomi múzeum fenntartóinak szolgáltathatja. Aki valaha kint járt az esztergomi termek szomorú zsúfoltságában és lehetetlenül rossz világításban, meglepődve tapasztalja a Műcsarnokban, hogy itten a jó függesztés és világítás milyen élvezhetővé teszi a pompás gyűjteményt, mely odahaza szinte elkallódik. Milyen hatása volna az esztergomi múzeumnak, ha értékéhez méltó elhelyezésben lépne a szemlélő elé! A mai nehéz idő nyilván lehetetlenné teszi, hogy a gyűjtés Simor és Ipolyi stílusában folytatódjék, de talán megengedi az utódoknak azt, hogy a nagy elődök pompás művét megfelelő keretbe állítsák.

Az őszi tárlat a Képzőművészeti Társulat kötelékébe tartozó művészek közül hét tagnak gyűjteményét mutatja be. Ilyen kollektív kiállítás erős kiemelést jelent, de csak akkor van értelme, ha olyan egyéniségek szolgálatába áll, akiknek teljes ábrázolásához számos művük szükséges és akik valóban kiválóak. A Műcsarnok sajnálatos képzőművészeti politikája azonban, melynek következtében éppen legjelentősebb mai művészeink maradtak el, vagy hagyattak ki a tagok sorából, éppenséggel nem volt alkalmas ilyen kiválóságok megőrzésére. Így eshetik meg, hogy a társaság kiválasztottjai gyakran nem művészetünk választottjai is. A most szereplők közül mindenesetre erősen kimagaslik Pásztor János, a szobrász. Munkásságának majdnem összefoglaló gyűjteményével igazi örömmel találkoztunk, hiszen mai sablónos szobrászatunkban kétségtelenül ama kivételeknek egyike, akiket igazi alkotó művészeknek érezünk. Pásztor már kora fiatalságában mentes volt az akkori neobarokizálás üres gensztusaitól, nem pózolt, hanem őszintén érezett. Lelkesen tudott gyönyörködni az emberi test hajlékony formáiban és térbeni elhelyezkedésének szépségeiben és mert szobrászilag látott, mindig kerülte a festői mintázás divatos eszközeit abban a korban, midőn Rodin legüresebb utánozgatása is már félig-meddig sikert jelentett. Lelkes natúralista maradt, aki fínom érzéki megfigyelésre és a felületek hű mintázására koncentrálta elsősorban erejét és mert mindig őszinte volt, nem esett bele kora másik hibájába, köztérszobrászatunk álmonumentalitásába sem. Merészebb és általánosabb érvényű, belsőbb lényegre törő elvonások nem ragadták ugyan magukkal, néha a szobrászi statikára sem volt elég gondja, de mégis mindig értékes volt, mint a testi megjelenés élesszemű, ízléses, meleg érzékiségű ünneplője. S ha nem jutott is el monumentális kompozíciókhoz, bizonyos, hogy egyszerű és őszinte, de mindig meleg naturalizmusának keretein belül maradandót alkotott. Különösen női akt-szobraival, melyek újabb szobrászatunk legjavához tartozónak, mert egy őszintén és közvetlenül alkotó lélek szép vallomásai mély életöröméről.

*

A Magyar arcképfestők társaságának első kiállításához készült tárgymutatóban Balló Ede elnök azt hangoztatja, hogy az egyesület megalapításának egyik célja a dilettáns és művészi portré közötti különbség hangsúlyozása volt. Hozzátehette volna, hogy védekezés a kifestett fénykép ellen, amely ma olcsón és silányul pótolja gyakran még legjómódúbb rétegeinkben is a művészfestette arcképet. Viszont azonban nem ártott volna e kiállítás anyagának szigorúbb megrostálása sem, mert sajnos, akad itt olyan portré is, melynek nem sok köze van a művészethez.

Az arckép egyik legizgatóbb feladata a művésznek. Erős megkötöttsége, a tárgyi hasonlatosság azonban nemhogy elriasztotta, sőtt ellenkezően inspirálta még a legnagyobbakat is, akik közül csupán Michelangelo kerülte, mert földöntúli szárnyalásában semmi egyéni korlátot sem tűrt. De volt viszont éppen a legnagyobbak között egy, aki csodálatos nagyságát majdnem csak a portréban élte ki, Velasquez, akit földi obejtíválódásában érdekelt minden.

Az arckép nem könnyen születő alkotás. Egy egyéniség hű képére törekszik, tehát nemcsak az ember külső testiségét, hanem lelkét is ábrázolnia kellene, azt a lelket, mely a testben tükröződik. De a modell egyéniségéhez még egy másiké, a festőé is járul. Ha ez gyönge és vak, ha megalkuvó és hízelgő, ha érzés helyett csupán rutínos modorosság játékait űzi és üres pózokba burkolódzik, ha csak lélektelen sablónjai vannak, még a legpompásabb modell is elsikkad kezén. Ha ellenben kitünő művész, a legjelentéktelenebbnek látszó arcon is igaz művészetet tud teremteni, hiszen nincsen téma, amelyen az élet mélysége és az alkotás ereje meg ne nyilatkozhatnék.

De még a kiváló festőnek is nehéz a dolga a végtelen emberi hiúság mai vásárán, ahol senki sem ismeri a maga valódi arcát, sem a testit, sem a lelkit, és másnak akar látszani, mint a mi valóban. Egyéni jellegzetességeit, ha természetileg nem szépek, útálja és szép típust keres vonásai mögött a nő; uralkodó, vagy valami másképen kiváló szeretne lenni a férfi. Az emberi hiúságnak, a festői sietségnek és felületes modorosságnak terméke aztán a legtöbb mai arckép, melyet nem a művészet alakított, hanem a véle és szabadságával szöges ellentétben álló idegen tényezők. De múlnak az idők, halnak az emberek és lassanként eltűnnek velök hazug képmásaik is. Az utókor megbecsülésében csak kevés portré él tovább, mert ennek közömbösek az egykori hiúságok és feltételezettségek, sőt közömbös már az egykori úgynevezett hasonlóság is, hiszen a mi később frappáns hasonlóságnak látszik, az nem egyéb, mint a művész alkotóereje.

S ha ezzel a legvégső mértékkel jártuk végig a Nemzeti Szalonban ezt a kiállítást, nem sok marad belőle: csupán Glatz Oszkár, Kunwald Cézár, Szüle Péter, Zádor István egy-egy képére emlékezünk vissza.

*

Az Önarcképkiállitás a Tamásgalériában érdekesen egészíti ki a portréfestőkét, ahol legnagyobbrészt konzervatívebb festőink sorakoztak fel, itt pedig a mai magyar festőfiatalság. Még érdekesebb témakörrel, hiszen a művésznek önmagafestette arcképe mindig a legmélyebb emberi vallomások közé tartozik. A lélekbetekintésnek és megilletődésnek csodálatos emlékeivel rendelkezünk ezen a téren, mélyebb, emberibb és művészibb alkotásokat az öregedő Rembrandt önarcképeinél senki sem alkotott. Ez a «ki vagyok is én tulajdonképen» formában felvetett kérdés a legnagyszerűbb művészi feladatok közé számít. A mai fiatal művészgárda tagjai persze nagyon gyakran teljes önmaguk helyett inkább művészi programjuk realizálását festik meg önarcképeiken, a saját lelkükbe való elmélyedés helyett inkább formai törekvéseiket hangsúlyozzák. Valóság helyett vágyakat adnak, megfigyelés helyett elképzeléseket. De éppen ez nagyon frissé és közvetlenné teszi ábrázolásaikat, melyektől minden kételkedés és tartózkodás távol áll.

A kiállítás színvonala igen jó és ezen a színvonalon felül egynéhány meglepően erős alkotást találhatunk. Ezek: Aba-Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Szőnyi István, Egry József, Nemes-Lampérth József és Uitz Béla portréi. Külön szenzáció Hollósy Simonnak remek önarcképe.