Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · ÁDÁM GÁBOR: VÁLPURGISZ-ÉJ

ÁDÁM GÁBOR: VÁLPURGISZ-ÉJ
III.

Azt álmodta, hogy rimaszombati Giza nénje csomagot küldött neki. Nagy mohó ínnyel felnyitja, Topa is széles szájjal nézi. Hát uramisten, a rengeteg mákospogácsa mind porráomlott a fene utazás alatt. Odaállnak a ládikó két végéhez és kanállal felfalják az elporhanyósodott mákospogácsát.

Fölébred. Kirántja homlokát a drótszegekből. Mélyebbre húzza hósapkáját sebeire.

A feszület eltünt szeme elől. Jégfátyol takarja vagy az is csak látomás volt?

És dühös szomorúságában sírva fakad. Meddig még? Szüzanya!!

Az ölébe akartam hajtani fejem s drótsövény szöge vájt homlokomba.

Ó hát isten se szeret? - S felemelte daccal feléledt fejét s nekifutott, amerre nem drótsáncos a világ. Aztán meg lesüllyesztette fejét s mint vad barom lihegett neki a fejebúbján kopogó elemeknek.

Oly könnyedén sikámlott, miután sírt. Most már talán eljut mégis Stryj felé. Talán! Nagy jó. Az imént még talánja se volt.

S íme egy folyó jégtükrére hullnak előre lábai. A jég szilárd, de a közepén végig föl van hasítva. Nézi. Vissza nincs út. A szél is már oldalról üti, nem szembe. Fogja fegyverét, átlendíti a túlsó jégre, hogy az messze elkorcsolyázik. Aztán behúnyt szemmel nekilendül, élet vagy halál és repül-repül, ki tudja mióta, csak azt érzi, hogy odahaza tornavizsga van s az ugrórekordért megveregetik a vállát.

S már át is van. A térdéről leszakadt a gamásni. A homloka véres, a csuklója véres, a térde véres. S a lélekzete, az is... az is nehéz... igen.

De kell! mi és miért, nem fontos. Kell a valami! - Fújtatja a szegény szív.

Kóbor kutyák elől fut, hátha farkasok. S immár pajták, faházikók vannak körülötte. Egy kis tábla a póznán. «Károly király körút.» Mosolyog a szíve, itt már magyar bakák tréfálóznak.

S mintha már alkonyodnék. Igaz is, hiszen tél van. Január. Csak tudná, hányadika lehet.

Senki se él ebben a faluban?

A vihar elült. Messzi ágyuk dörögnek. Csak egy kémény füstöl álmatag, mintha az is már szunnyadni térne a nappali álomból éjjeli álomba.

Nincsen lámpa sehol. Kerítés sincs. Belép arra az udvarra, ahol a kémény füstöl. Égő zöld szemét körülhordja még egyszer a néma utcán.

Milyen rég volt tegnap. A tegnapi éj hídi réme, a tegnapi éj agyagsivatagja, ahol verset ír diványpárnás lányhoz. Ami utána volt, az is mily rég volt. Végiggörgött a hó-szaharán s aztán egy szentképet látott, nem is tudja, hogy a szentszűz volt-e vagy fia. Csak tudja, hogy a kép elsüppedt és homlokába, a lehullóba egy drótsövény harapott.

Most este ismét s morognak az ágyuk köröskörül. A láthatáron már fénycsíkok hasítják szét a jégboltú setétet.

Mosolyog. Miért? Az élet oly mély és gördül. Belép a házba. Gyerekhangot hall ki balról a szobából a pitvarba. Bekopog szelíden, hogy meg ne ijedjenek ottbenn. Nem felel senki, de ő belép és elmondja a rutén köszöntést.

A kemence parázsának fénye körül fekete szakállú ember ül. Fehér, sovány arcú ember ölében mocskos, elnyűtt biblia széttárva; komor, kövér betűfigurák a sárgás lapon s az egyik figurán egy piciny ujj. Maszatos, kerekarcú, félő gyermek ujja; szeme a katonára bámul. Másik kezével kisöccsét védi meg, aki mellette ül az alacsony lócán és fél, mint a kitett kutyakölyök.

Ezek zsidók.

A szakállas azonban nem néz a katonára. Most a kandallóba nézve szól: Katona vagy, ugye, uram? Ott az ágy alatt van egy fazék főtt krumpli, ez minden.

- Köszönöm - mondja a katona - előbb csak megmelegszem. S leteszi fegyverét, köpenyét.

Azok meg duruzsolva imádkoznak a gyűrött könyvből. Varázslatot duruzsol a vak ember az unokáinak; vagy talán nem is unokái, hiszen még nincs ősz hajszála egy sem, tanítójuk vagy rokonuk nékik, tudja isten.

A katona lehever az ágyra, lehámoz egy kékes kihült krumplit és hever és nézi a hármat a kemence szentélye körül s azt mondja, igen, most megpihentem.

S oly mély álomba süpped. A folyó jege alatt van s úszik, ficánkol, de lékre nem lel.

A kisebbik fiú a lábát rángatja, hogy már keljen fel. Késő este van. Az öregebbek nem mertek hozzáérni a katonához.

Három napig szeretett volna pedig itt pihenni.

Az ágyuk közelebbről bömbölnek. A föld meg-megremeg.

A vak ember megszólal: - Mondd, uram, te katona vagy, úgy-e? Még nincs béke?

- Majd lesz nemsokára - feleli a katona a német szót válogatva.

- Ezeknek a gyerekeknek elvitték a szüleit, én maradtam velük, a vak tanító. Uram, mondd, nem hallottál semmit még a békéről?

- A béke, majd lesz nemsokára. - S szeretett volna most nagyon beteg lenni, hogy a betegség és ezek itt, akik ápolnák, megőriznék őt a békéig.

S ki vinné a parancsot Stryj felé? hová is? valahová Rozwadowba.

A szobában egy ágy volt, alatta a krumplisfazék. A sarokban egy halom nyerskrumpli.

- Hát maguk, tanító, mért nem menekültek innen?

- Itt feledtek. Mostan imádkozunk. Majd csak hallunk valamit a békéről.

Ez bolond. De hát én nem vagyok-e még annál is rosszabb?

Fölkapta a pöttömnyi hajtincses fiút, mély barna szemébe nézett. Mosolyogni akart, játszani akart, kedves lenni ehhez a kicsiny furcsa jószághoz. Le akarta törülni a taknyos képét.

Ám nem ment. Nem tudott a katona mosolyogni, ráfagyott a szájára a mosoly.

Sírógörcs fogta el, kifutott a pitvarba, hogy sírjon ott a szennyszagban egymagán. S rádőlt a kilincstelen deszkaajtóra, ám sírni sem tudott.

Csak nézett a deszkaajtó repedésén át, hogy kaszabolják az ágyúk az éjhomályt.

S azok odabenn duruzsolva imádkoztak. - S én nem tudok verset. Én előlem elbútt a Szűzanya... Én nekem most itt ezeket ki kell innen mentenem.

Hangosan mondta ezt, mint a félbolond. Érezte, hogy valami rejtelmes tűzabroncs szorul egyre szűkebbre körüle.

Ezt a három embert megmentem én innen. Akkor tiszt leszek, hazamegyek, megnősülök s olyan jó, olyan tiszta ember leszek, olyan...

Idáig mondta hangosan. Ekkor a levegőn végigsikoltott egy érckúp s aztán földobta a permetező égbe a vacak ki házikót, jól megkavarta a fejek s lábak főzetjét a robbanó gáz forró levesében és a piros szívek édes békében hulltak bele mindnégyen a hófátyolos éjszaka nászába.

Az imakönyv szürke pernyéi lassan hulltak széjjel a környező fehér mezőkön.