Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · KÖZGAZDASÁGI FIGYELŐ · / · Móricz Miklós

Móricz Miklós
A KÉTFÉLE RUBEL

Az oroszok új pénzrendszeren dolgoznak. A szovjet tűrhetetlennek találja, hogy a rubelnek mindenki ugyanannyi hasznát veszi s olyan pénzt akar a mai helyett teremteni, amely a proletár számára a pénzegységnek nagyobb értékét biztosítja, mint a burzsuj számára. A rubelnek nagyobb vásárlóerőt akar biztosítani, ha azt a proletár adja ki s kisebbet, ha burzsuj.

Az a távirat, amely ennek az új elméleti és egyben nagyon is gyakorlati célkitűzésnek hírét hozta, nem jelöli meg, milyen úton próbálják meg a szovjet vezetői céljuk megközelítését. Megoldás helyett majdnem azt sejteti, hogy a szovjet e probléma miatt ki akarja küszöbölni a pénzrendszert és fokozatosan a közvetlen csererendszert lépteti újra életbe.

Abban hogy a pénz vásárlóerejének változékony voltát felfedezik s hogy ezt a változékonyságot szabályozni akarják, voltaképen nincs meglepetés. A pénzegységet csak nagyon egyszerű és nagyon dogmatikus gondolkozás veheti olyannak, mint ami szilárd és mindig megbízható eszköze a gazdasági értékelésnek. A pénz - más funkciói között - mérőeszköz is, de nem hasonlít a méterhez, amelynek nagysága bármikor kiszámítható és amelynél a hőmérséklet változása folytán beálló hosszabbodás, vagy megrövidülés is kiegyenlíthető, egyszerű és biztos szabályok alapján. A pénz értékének az aranyhoz való elméleti lehorgonyzása már magában is az arany értékének változásait terjeszti vissza az egész pénzrendszerre, de a gyakorlat nemcsak ennyi változásnak veti alá a pénzegység vásárlóerejét.

A pénz nemhogy nem szilárd mérőeszköz, de voltaképen üres forma, amelyet mindenki és minden egyes esetben új meg új értéktartalommal lát el, a saját egyéniségének szubjektív megnyilvánulásai szerint. Ezek pedig nemcsak egyénenként mások és mások, de az egyénnél is szakadatlanul változnak. S a pénz zsenialitása abban van, az évezredes csiszolás, fejlesztés, szakadatlanul folyó új meg új formálás és fogalmazás eredménye ott nyilvánul meg, hogy a pénz tökéletes hűséggel szolgálja mindezeket a változásokat és sohasem igyekszik azokat megmásítani.

A pénz értéke nyilvánvalóan más akkor, amidőn megszerezzük és más, amikor kiadjuk. A pénz pillanatnyi gazdájára nyilvánvalóan ez a két tény szabja meg elsősorban a pénz értékét és nem az arannyal való távoli viszonylat. Az «ebül gyűlt» pénzt törvénye sokkalta általánosabb és sokkalta mélyebbérvényű, mint gondolnók. A pénz pedig alkalmas rá, hogy minden változatot kifejezzen, amellyel forgásának ideje alatt a vele gazdálkodó emberek egyéniségében szembetalálkozik. Nem állja útját a tékozlásnak és nem köteles a takarékosságra; aranyalakja éppen olyan könnyen olvadhat szét, mint amilyen szívós más ember kezében a papiros-szimbolum. Hibás felfogás, mintha a háború alatt megbukott volna s tévedés az, mintha az infláció a pénzt detronizálta volna; háborúban és infláció alatt mindig híven fejezte ki azt, amit ki kellett fejeznie: az emberi indulatokat, a kapzsiságot, amely mindig másokat akart megrövidíteni, a társadalmi szerkezet tökéletes, vagy majdnem tökéletes szétziláltságát. Mindig híven mérte annak a buzgó törekvésnek az előrehaladását, amelynek az volt a lényege, hogy az áru tulajdonosa megrövidítse a pénz tulajdonosát és éppen a pénz e hűséges kifejező erejének köszönhetjük, ha végül ráeszméltünk, hogy ez a buzgóság az egész társadalom bukására vezethet. Amit természetesen nem azért fedeztünk fel, mintha ez ellenkeznék nemes ember-voltunkkal, hanem azért, mert a pénz megmutatta, hogy az árútulajdonosból pénztulajdonos lesz és amit eltulajdonított attól, aki ebben a minőségében elődje volt, az most teljes egészében az ő vagyonából hiányzik.

A pénz érétke nem állandó és nem is egységes. A legjobb esetben is annak az átlagnak kell vennünk, amely a megszerzése és a kiadása tényében megmutatkozó értéke között van. S mivel ezt az értéket a velünk született és a belénk nevelt tulajdonságok egyformán befolyásolják, a pénz valóban többet is ér a «burzsuj» kezében, mint a proletáréban. A modern társadalmi életnek túlságos gazdasági színezettsége azt is jelenti, hogy a tanításnak majdnem legelsősorban éppen a pénzzel való bánásra, de legalább is a pénz megszerzésére való tanítás a célja és mi, polgári osztályok éppen ebben járunk a tanulatlan, ősi kultúrájukban élő nagy tömegek előtt. S nem a léleknek nemességében, amely a gyengébbek védelmére ösztönözne bennünket.

Mindez így van és mindez együtt a pénz új problémáira figyelmeztet bennünket. Ezeknek a problémáknak egyik megoldási kísérlete indul most meg a szovjetállamokban, ha a hír igaz. De ezt a kísérletet előre sikertelenségre ítéli az, ami az egész szovjetrendszer csődjét is magában foglalja: hogy a megoldás lehetőségét a pénzben keresi s nem az emberben. Azt hiszi, hogy a világot meg lehet váltani az intézmények megváltoztatásával, holott az intézmény csak azoknak az embereknek egyetértése és ítéletének egyformasága, akik az intézményben részt vesznek.

Minden intézmény lényege és valósága saját gondolatunk, amely intézménnyé tárgyiasult formában önmagában való valóságnak tünik fel előttünk. A pénz is az. És a pénznek ebben az elkülönült formájában csak egy bűne van: a pénz miatt hisszük azt, hogy mások tartanak el bennünket.