Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Tudomány és kritika

Turóczi József: A MAGYAR ROMANTIKA
Farkas Gyula könyve - M. T. Akadémia

Aki magyar kutató eddig irodalmunk «nagy» stíluskorszakaival, szellemi életünk főirányaival és áramlataival foglalkozott, elemző-magyarázó vagy összefogó munkájához rendszerint idegenből kapta vagy hozta magával az alapvető fogalmakat. Ennek az eljárásnak megvoltak a maga jó oldalai: kiemeltek elszigeteltségünkből, nyugati nézőponthoz, kultúrfegyelemhez, magasabbrendű terminológiához szoktattak bennünket. Az eredmény más és más volt, aszerint, hogy német vagy francia norma állott a kutató előtt. (Ami nem véletlen, tekintve, hogy irodalomszemléletünk európaizálói elsősorban a germanisták és romanisták közül kerültek ki). De az is tagadhatatlan, hogy az európai módszer súlyos veszedelmet jelenthet felelőtlen emberek kezében, akik félreértik, visszaélnek vele, akik csak azt látják meg a magyar irodalomból, ami benne európai közhely, analógia, viszont elhomályosítják eredendő egyéni vonásait; kirekesztenek belőle mindent, ami nem illik bele elméletük kategóriáiba. Igy történt ez a magyar középkor, humanizmus, barokk, felvilágosodás, romantika esetében. Farkas Gyula könyve középütt áll e két módszeres eljárás között. Elméleti tájékozottsága modern, teljes és kifogástalan, de inkább csak ellenőrző irodalomfilozófiai hátterül, konstruktív hibák megelőzésére szolgál: szempontjainak forrása, kategóriáinak alapja, egyetlen mértéke a magyar irodalom. Lépésről-lépésre, pillanatról-pillanatra halad előre kutató és felfedező útján, de úgy, hogy állandóan maga előtt látja az egész irodalom fejlődő folyamatát s benne azt a páratlanul gazdag félszázadot, amely Bessenyeiék fellépése s Vörösmarty történeti érvényesülése közé esik. Tudja, hogy az irodalom életét nem vak, önálló atomok alkotják, hogy sem az elemzés, sem a szintézis nem öncél, hanem mind a ketten csak szerény eszközei a magasabbrendű megértésnek.

Kiinduló pontja, szemléletének gerince a régi kálvinista-katolikus ellentét gondolata. De amikor ezt a gondolatot az irodalomtörténeti megértés szolgálatába állítja, nem éri be azzal, hogy visszaadja egykori tartalmát, hanem teljesen új funkcióval ruházza fel: aktív szellemi tényező rangjára emeli. A régi ellentétet gyökereiben, feszültségében, formájában, felekezeti-teológiai, világnézeti dolgok determinálják; s mind a protestantizmus mind a katolicizmus nagy kultúrteljesítményei talán szükségszerű, de rendszerint csak türt velejárói ennek az ellentétnek. A XVIII. században a felekezetiség megmarad felekezetiségnek, sőt determináló világnézeti szerepét is megtartja, de legértékesebb erőivel s elemeivel beleolvad az új kultúrmunkába. Ehhez járul, hogy a két felekezeten belül is mélyreható struktúrális változások s szociológiai átcsoportosulások mennek végbe. Az alkotó protestáns hagyomány képviselői - predikátorok, tanárok, versírók, - funkcióképtelenekké válnak, elközömbösödnek minden iránt, ami szellem, konok és terméketlen konzervativizmusba merülnek. Örököseik - de nem folytatóik, - az új protestánsok, már nemesi környezetből kerülnek ki, szakítanak a hagyománnyal s egy új hagyománynak vetik meg az alapját; kezdőfokon a testőrírók, magasabb fokon Kármán, legmagasabb fokon Kazinczy és hívei Európához, egy új nemzetfölötti esztétikai klasszicisztikus kultúrához igazodnak, a francia vagy német felvilágosodásnak vagy mind a kettőnek a lekötelezettjei. Az irodalmi katolikusság viszont éppen most ébred nemzeti küldetésének tudatára - jobbágyok vagy kispolgárok fiai, magyarosok-népiesek s klasszicisták egyaránt, ott folytatják, ahol a tevékeny protestantizmus abbahagyta, megmagyarosítják a barokkot, multbanéző, hagyományhű ellenségei a felvilágosodásnak. Két világ, két part, két véglet, - topográfiai elhelyezkedésük szerint is az: katolikus Dunántúl, kálvinista Tisza-vidék -, s mégis találkozniok kell egy közös kultúrakarat erején, egy új irodalom eszméjében, egy új nemzeti érzésben. E találkozás és kiegyenlítődés irodalmi formája a magyar romantika. Előbb azonban a végleteknek ki kell merülniök, az előkészítő, kereső, utánzó, fordító, kétarcú átmeneti nemzedéknek helyet kell cserélnie egy szintetikussal, újjal.

A XVIII. század első felét Farkas az irodalomtörténeti gyakorlatnak megfelelően a hanyatlás korának nevezi. Ez a régi fogalom ma már revizióra szorul. Nehány évvel ezelőtt így láttam a kor problémáját: «Részben lassú megmerevedéstől, részben bővülésről, szinte észrevehetetlen belső gazdagodásról van itt szó, még pedig a XVII. századtól örökölt színvonalon. Ez a kor fejleszti tovább s juttatja befejezéshez a XVII. század bizonytalan barokktendenciáit, tartja elevenen, óvja meg a rozsdától, szuvasodástól Pázmány, Zrinyi, Gyöngyösi nyelvi hagyományát. E kor alkonyodó égboltja alatt szabadul fel új hatásokra, lehetőségekre a magyar líra, kerül európai síkba az elbeszélő próza, teregeti szét látványosságait a nemzetközi iskoladráma s jelentkezik esetlenül ugyan, de a kései barokk apparátusával teljesen az első magyar történeti regény Gerő György jezsuitának latinból átdolgozott Keresztény Herkules-e 1768. Ez a kor minden ízében barokk képet mutat, elidegeníthetetlen része az európai barokknak, csakhogy inkább etosza, akarata, nyelve, nem pedig pátosza, önkívületes áhítata, vágya révén tartja vele a vérrokonságot... Reformátusok, katolikusok nyelvi teljesítménye, feldolgozott anyaga végül is közös folyóba torkollik. A belső nyelvalak azonossága, halvány pietista nyomok az innenső, gyenge misztikus velejárók a túlsó parton előkészítik, megkönnyítik az egyesülést» (Mesenyomok a XVIII. sz. magyar irodalmában. A racionalizmus és irracionalizmus küzdelméhez. Budapest, 1927). Látnivaló, hogy itt csírájában elő van készítve a későbbi fejlődés s a század első fele bátran hosszú ütemelőzője lehetne a másodiknak (Reinmann német irodalomtörténész hirhedt nyilatkozatát a magyar kultúrbarbarizmusról sem volna szabad perdöntő bizonyítékul felhozni e kor ellen, annál kevésbé, mivel ez a nyilatkozat csak önállótlan visszhangja egy rosszhiszeműségből s tájékozatlanságból magyarellenes hagyománynak, amely mellett van egy másik is: megértő, magyarbarát...)

Mindez természetesen nem érinti Farkas felfedező útjának s eredményének jelentőségét: a magyar szellemi élet bipoláris jellege ellenőrizhető, megfogható valóság. Farkas nyomon követi sorsát és alakváltozásait. Kimutatja rejtett, vagy nyílt munkáját az irodalomban; hogyan él a kortársak tudatában, milyen befolyással van elhatározásaikra, állásfoglalásaikra, hogyan tükröződik a világpolgárság és nemzeti érzés ellentétében, a nyelvújításban, nyelvhelyesség kérdésében, az ortológusok s neulógusok vitáiban, a folyóiratok munkatársainak kiválogatásában, a kritikában, hogyan készíti elő a történeti mult evokációját, hogyan kényszerít színvallásra írót és közönséget, hogyan teszi időnkint problématikussá a legjelentékenyebbek helyzetét és alakját; hogyan mutatkozik vonzó, hogyan taszító hatásában, de minden úton végső célja, a szintézis felé. Lassanként a magyar szellemi élet minden jelensége és része belekerül az elemi ellentét problémakörébe: a hazai németség kultúrközvetítő munkája, a falu és város helycseréje, az új természetszemlélet és érzék kialakulása, Bécs szerepe a külföldi áramlatok beszivároggatása körül, a magyar írók személyi, a magyar irodalom egyénfeletti kapcsolatai a német klasszicizmussal és romantikával, népiesség és népköltészet, romantikus irodalomelmélet és gyakorlat s végül a teremtő összefoglalás, a szintézis tiszta kifejezői: egyfelől Kölcsey, másfelől Vörösmarty. Az eredmény egy méreteiben imponáló, anyagában részben teljesen új, de mindenesetre újszerűen megvilágított, egy pillanatra meg nem merevedő, elevenen lüktető kép, amelynek persze igen kevés, legjobb esetben periferikus, sőt gyakran még csak ennyi köze sincsen az európai romantikák bármelyikével. Egyáltalán, beszélhetünk-e még ezek után az európai romantika magyar tartományairól? Úgy, amint Farkas látja s láttatja, alig. De az is kétségtelen, hogy akad példa bőven a felszín tárgyi romantikájára drámában, novellában, balladában, a politikai utópia, az életforma és tartás lírai romantikájára, egy sereg motivális helyzetre és szerkezeti vonásra, amelyeknek révén a magyar romantika egy-két ponton veszedelmesen Európa-közelbe kerül. Sőt, ha a germán romantikát úgy értelmezzük, hogy ez a felszabaduló, felelőtlen irracionális erők utolsó védekezése az egyetemes európai racionalizmus ellen, hogy a végtelenség tiltakozik benne a végesség, az időtlenség az időbeli megkötöttség ellen, akkor itt van Vörösmarty, aki a maga külön emberi s egyben magyar formájában éli végig, örökíti meg ezt a folyamatot, a romantikus távolság, heroizáló emlékezet és magány pátoszát. Másfelől a meggyőző különbségek számát is megszerezhetjük egy újjal: a német romantikában egy minden régi kultúreszményéből kiábránduló, racionális-irracionális kétlakiságának következményeitől visszadöbbenő új nemzedék keres magának metafizikai otthont, menekül utópisztikus múltba, jövőbe, misztikába, keletre, iróniába, zenébe, katolicizmusba, politikai reakcióba. A magyar romantika nagy nemzedéke ezzel szemben - minden végletes múlttisztelete, minden kultúrpesszimusmusa mellett, - át meg át van itatva egy új, pozitív, nemzeti kultúra megváltó tudatával. Egy bizonyos: Farkas könyve új fejezetet jelent a magyar romantika szellemtörténeti megértésében. Értékét emeli félreérthetetlen s éppen a romantikakutatás körében szokatlan terminológiai határozottsága.