Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · LENGYEL IRODALOM · / · Mohácsi Jenő: ÚJ LENGYEL ELBESZÉLŐK

Mohácsi Jenő: ÚJ LENGYEL ELBESZÉLŐK
Ferdynand Goetel két elbeszélése: Emberiség - Horen-Verlag, Berlin-Grunewald

Ferdynand Goetel, a lengyel Pen Club jelenlegi elnöke, két elbeszélésében olyan irodalmat művel, aminek a német fordításon keresztül nem érzem semmiféle nemzeti jellegzetességét (csak sejtem, hogy az a stílusban rejlik): ami megráz benne, az inkább a krónikus elbeszélő hang mögött, realisztikus részletekben fölhangzó és az egyes taktusokból összedübörgő szimfónia: az emberiesség szimfóniája.

Már a novellában is, mely a kötet címét adta. Stozek doktor, a bölcsészet egyetemi tanára, és Gruda kapitány, régi iskolatársak, együtt kerültek a háborúba és ázsiai hadifogságba, együtt szöktek meg és most együtt sínylődnek valami perzsa hatalmaskodó helyi hatóság szörnyű börtönében. A tanár kilábol bajából és egyedül nekivág a sivatagnak. Koldusabb a koldusnál, minden filozófiája lehull róla mint legelnyűttebb rongya, ősi ösztönök, dűh, alattomosság, lopási vágy vesznek erőt rajta. Íme, az emberiség emberiessége, megnevelt, elgondolt hipotézis. Szóval ki nem mondott, de mégis harsogó tendenciája az elbeszélésnek: a primitív ember emberies, a kultúrember, ha a szintje alá nyomják (az pedig, ami főként szintje alatt van: a háború): elállatiasodik.

Az elsőnél sokkal jobb még az egyetlen lehetséges formájában megöntött «Schmerzenreich» című elbeszélés. Schmerzenreich a neve a lengyel eredetiben is annak a sivatagi ebnek, aki a Sir-Daria partján elterülő fogolytábor életét fölkavarja és nő, egyre nő, mint a pokol kutyája és halált oszt a bűnösöknek és igazságot szolgáltat a hadifoglyoknak.

Valami nagy, egyszerű elbeszélő művészet van ebben a kis remekműven, ami talán a legnagyobb írói komplikáltságból ered. Hallatlan plaszticitással állnak elénk a tábor lakói: Szabó, a magyar szakács, Wukinczicz, a lengyel paraszt, Niklas és Sebastian apó, akikről csak azt érezzük, hogy emberek: megkínzott hadifoglyok. Az orosz népség, aki beletörli haszonleső szennyes ellenségességét a védtelen hadifoglyok életébe, végül Schmerzenreich, aki fájdalmasan groteszk embernevét a legendás meghajszolt Genovéva fia után nyerte, egy sakálszerű kutya a kirgizi sivatagban: megdöbbentően háromdimenziójúak, pedig az író csak egy-két szóval jellemzi őket.

Lehet, hogy a lengyel írók állandóan félnek attól a lágyságtól, melyet nemzeti vonásként Chopin muzsikájából ösmerünk. Lehet, hogy ezért fejlesztik ki magukban a maiak a precizitást, az egyszerüséget, az egyszerűség precizitását. Azok, akiknek műveit elolvastam: mesterek.

*