Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám · / · FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Túróczi József: AZ IRODALOMTUDOMÁNY FILOZOFIÁJA
Philosophie der Literaturwissenschaft. Herausgegeben von Emil Ermatinger. Berlin, 1930.

Amióta az irodalomtörténet önálló szellemi tudomány rangjára emelkedett, szakadatlan, konok harcot folytat a maga autonómiájáért, de majdnem mindig azzal az eredménnyel, hogy esetről-esetre siet alárendelni magát a korok vezető diszciplinájának vagy uralkodó irányának. Innen van, hogy - legalább a germanisztika irodalomtörténeti részének - jó sokáig nincsen önálló, a maga külön problémáihoz szabott módszere, hogy eljárásának szempontjai nem az irodalmi élet struktúrai összefüggéséből, formáival adódnak, hanem kívülről kerülnek hozzá, hogy önállótlansága tudatában érzékenyebben reagál minden megrázkódtatásra és fordulatra, mint bármely más szellemtörténeti rokona. Első teljesítményei mögött, igaz, ott érezni még a romantikus kultúrtudat összefoglaló erejét s legjelentéktelenebb képviselőinek is jut valami a német idealizmus nagy rendszereinek fényéből. Az idealizmus kilobbanásával azonban ez az erő és fény csakhamar kifakul belőle.

Amikor a német idealizmus utolsó nagy objektivációja, Hegel rendszere darabokra hull s a pozitívizmus lép az örökébe, a filozófiától cserbenhagyott szellemi tudományok között alig akad olyan, amelyet meg ne hódítana az új történetfilozófiai koncepció és világkép elszánt optimizmusa: az irodalomtörténet bevallottan természettudományi fogalomképzésre, exaktságra törekszik s az irodalmi fejlődés empirikus törvényeit kutatja. Amikor a pozitívizmus bukásával Kant, Fichte, Schelling. Hegel nevében, Bergson hatására, Windelband, Rickert vezetése mellett megindul az egyetemes szemlélet dezintellektualizálása, illetőleg reidealizálása, az irodalomtörténet is felébred tehetetlenségéből s kénytelen-kelletlen újra felveti a lét-nemlét kérdését. Ahelyett azonban hogy sietne félreérthetlen tisztaságában kifejteni a maga lényegét s alapelveit, újra csak a filozófiához, új lélektanhoz folyamodik útbaigazításért. Ma nincs filozófiai, szociológiai irány vagy elmélet, amelynek ne lenne meg a maga irodalomtörténeti udvara vagy uszálya. Van Diltheyhez, új-hegelianizmushoz, új-skolasztikához, Husserlhez, Sprangerhez igazodó, Freudot, Jungot, Max Webert, K. Breysigot, H. Wölfflint, W. Worringert követő iskola, stílus-, formaelemzésre, műfaj- és ízléstörténetre korlátozott kutatás. Ez az önállótlan sokoldalúság és alkalmazkodókészség vagy képesség ereje s egyben gyöngéje az «irodalomtudomány»-nak: egyfelől lehetővé teszi a számára, hogy felfrissüljön, megőrizze rugalmasságát, lépést tartson az eleven fejlődéssel, másfelől azonban kiszolgáltatja minden erősebb szomszédjának, megfosztja minden kezdeményezés lehetőségétől. Persze semmi sem csak elméleti alapvetésen, módszertanon múlik, ebből több van a kelleténél (Walzel, Merker, Petersen, Schulze-Jahde, Unger, Cysarz, Jos. Nadler), hanem mindenekelőtt az irodalomtörténész alkotóerején. Hegel, a pozitívizmus elmúlt, de Hettner, Taine, Scherer ma is él. Gundolf művei mögött csak határozott szellemi tartás van, de semmi közelebbről megfogható elmélet. Jos. Nadler a legelfogultabb, legmerevebb faj- és törzselmélet alapján áll, de ez nem akadályozta meg abban, hogy meg ne írja az utolsó évek leghatalmasabb német irodalomtörténetét (Literaturgeschichte der deutschen Stämme und Landschaften I-IV.). A szellemtörténeti irány viszont még ma is csak a programmoknál, kísérleteknél tart.

Ermatinger két filozófust (Fritz Medicus, Max Wundt), egy ismert pszichológust (C. G. Jung) s néhány irodalomtörténészt - (köztük van Jos. Nadler, Fr. Strich, Herbert Cysarz) - szólaltat meg azzal a kifejezett céllal, hogy megvilágítsa a német irodalomtörténet mai helyzetét, irányait, problematikáját, szellemi-történeti előzményeit és feltételeit, hogy mintegy rendszeres filozófiai emeletet húzzon rája. Az eredmény megfelel a mi vázlatunknak. A cikkek egyrésze kitűnően tájékoztat néhány alapvető kérdésről és fogalomról, az irodalomtörténeti módszer világnézeti-filozófiai fejlődéséről, az irodalomtörténeti korfelosztás elvi alapjairól, az irodalmi nemzedékekről, a lélektan s költészet viszonyáról, az irodalomtörténeti fogalomalkotás határairól, a stílustörténet problémájáról, világirodalomról s összehasonlító irodalomtörténetről -, de szempontjaikkal, hátterükkel olyan elszigetelten állnak egymás mellett, hogy rendszerré csak a szerkesztő elképzelése és programmja forraszthatja őket...