Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM
REGÉNY (18)
VII.

Károlyi Zsuzsanna egész napi munkájától fáradtan vonult vissza késő éjjel kisded szobácskájába, ahol az építkezések alatt meghúzta magát.

Kétkarú gyertyatartó volt előtte s ahogy leült az asztal mellé, amelyen kézimunkái voltak s papírok és számadások, csak leült magának, kezeit ölbe tette s csüggedten nézett maga elé.

Már mindenki kifáradt mellette halálig s a népek alig várták, hogy a fejedelemasszony visszamenjen szobájába, úgy siettek alvóhelyükre még a kemény férfiak is, mint a kihajszolt állatok. Mert körülötte mindenki kifáradt, csak ő szerette volna eggyé tenni az éjszakát a nappallal. Ott állott felettük, míg a nagy fákat vontatták s köveket hordták, mert a szekerek megkéstek s ő úgy gondolta, hogy éjszakára mindent rendbe kell tenni, a szekereket s lovakat s bivalyokat felszabadítani, hogy reggel korán újra lehessen nekik kezdeni a dolgot. Nem hagyta azért, hogy a rakott szekerek ott álljanak az éjszakán át s hogy másnap egész délelőttöt ellopjanak azzal, hogy mindent lerakosgassanak: még éjszaka elvégeztette.

Hogy neki ezt kell csinálnia, míg az ura isten tudja micsoda szörnyűséges munkát végez, amit elmondani s elgondolni sem lehet.

Hozták a hírt, hogy a fejedelem milyen komolyan veszi az ostromot s hogy a várbeliek nem adják meg magukat, hanem olyan vitézséggel harcolnak, hogy az isten csodája.

És a szíve a harcolók mellett van s nem ura mellett. Óh, hogy neki kell bírájának lenni a maga urának s fejedelmének, akinek eddig minden lépése s minden gondolata szent volt előtte. De most nem tud s nem tud vele érezni. Most először életében.

- Jaj istenem, istenem, én teremtő egy istenem, - kiáltott fel, mert meg kellett szabadulni egy hanggal a nagy magánosságban a feszítő és nyomasztó rettenetes fáradtságtól és bánattól. - Legyen úgy, ahogy te akarod s ne úgy, ahogy én.

Nem lehet ezt véges emberi ésszel felérni, mit akar ez az ember... Ilyen nagy költség és fáradság s ilyen vérontás és ilyen veszedelem. Még a végén ott veszíti magát, mert mondják a szószólók, hogy ő van mindenütt a legelső helyen, hogy úgy jár a vár alatt, hogy bármelyik percben utolérheti egy golyó s akkor ő itt marad magában, ebben a rettenetes világban... Ez az ő sorsa s ez az ő vége...

Már úgy szégyellte magát uráért, mintha rabló és gyilkos lett volna s a haza egyetlen árulója, mert nem mert már embernek szemébe sem nézni, mert mindenkinek a pillantásából azt olvasta ki, hogy őt is felelőssé teszi, hiszen az asszony egy az urával, hogy ő is olyan hazaáruló, mint Bethlen, aki arra vetemedett, hogy maga várát ostromolja; hogy a pogánynak adja... Jaj, erre jutni s erre süllyedni, rettenetes.

Okolicsányi volt az egyetlen, aki urát mind csak védelmezi előtte s azt magyarázza hogy jól van s annak úgy is kell lenni. De mit tud ez a szegény kis Okolicsányi, aki csak jó és kedves és szorgalmas. Fáradhatatlan az építkezéseknél s vele versenyt senki nem dolgozik, csak ez egymaga. De egyebet nem tud mondani, csak azt, hogy: bízzék nagyságod, kegyelmes asszonyom, bízzék, mert Bethlen Gábor csak egy van s ha eddig mindent jól tett s jól akart, most is meg fogja hozni isten ennek a jó végét.

Mit ér ennek az egy embernek a vigasztaló szava ahhoz képest, hogy itt mindenki, mint a láncos ebek vicsorognak. Ha egy szekeres az állatot ostorával veri, már úgy érzi, neki szól, ha a fáradtságtól a nagy szálfák cipelésében káromkodást hall, már azt hiszi, ellene szájal.

Soká ült így, kezet összekulcsolva s megmerevedve annyira, hogy a végén dereka s minden csontja fájt s arra eszmélt, hogy egyet mozduljon.

Vénasszonya bejött s minden szó nélkül elszántan hozzáfogott őt vetkeztetni.

Legyintett s hagyta.

S egyszer csak ott feküdt az ágyban.

Egy pillanatra el is aludt, akkor felijedt.

Rettegő félelem fogta el az idegen helyen. Hogy került ő ide s mi keresnivalója van neki itt és ebben az egész világban.

Hangosan zokogni kezdett s a zokogásnak nem akart vége szakadni. Oly csukló és keserves sírással verte magát, hogy megszakadt volna a szíve, ha valaki látja. S ezt nem látja az ő ura, az ő társa. Nem tudja, hogy ki ő s hogy mit szenved...

Addig sírt, míg újra el nem aludt. Akkor iszonyú álmot látott. Azt látta, hogy ura fényes és ragyogó fejedelmi palotában lakik s a trónuson ül. Riadtan s rettegve nézte, ki ül mellette és ime nem ő ült ott, hanem egy idegen nő. Roppant fényességben és ragyogó ruhákban s ékszeresen és gyöngyösen s kipirosított arccal s az nem ő volt, hanem egy soha nem látott idegen asszonyi teremtés.

Sikoltani akart, hogy ez az én helyem, de nem bírt sikoltani és nem bírt üvölteni s nem bírt megmozdulni, mert akkor látta, hogy ő halott és koporsóban fekszik. S a koporsónak üvegfedele van és nem lehetett többet megmozdulnia.

Oly szörnyű akarat volt azonban benne, hogy felszakította a koporsó fedelét és ordítás szakadt fel a torkából.

Felébredt.

A gyertya égett mellette s a kis szobát találta, ahogy este lefeküdt.

Iszonyodva nézett körül az idegen bútorokon s halálos fájás volt a szíve táján...

Hát még a halál sem fogja megmenteni attól, hogy lássa a maga szenvedését.

S akkor a teste elkezdett remegni. Nem is tudta, mi ez a remegés, csak a fogai összeverődtek s a testének legkisebb porcikája is úgy volt, mintha valami rettenetes rázás reszkettetné.

És akkor elkezdett látni. Látta a nőt. Látta annak a keskeny arcát és a vidám szemét. Báthory Annát látta oly tisztán behúnyt szemeivel, mintha itt volna előtte s olyan új ijedtsége volt, hogy felnyitotta a szemét s akkor semmit sem látott, csak megint ezt az idegen szobát, ahova nem tudta hogyan került.

Hideg verejték lepte el az egész testét.

Valakitől, egy kancellistától, akivel levelet küldött ura, hideg, tiszteletteljes, formás levelet, nem neki szólót, hanem a fejedelemasszonynak írottat. Rendelkezést, hogy a harmincadosok dolgában mit kell neki végeznie... Attól a gonosz kancellistától azt kérdezte, hogy igaz-e, hogy a fejedelem oly fáradhatatlan és annyi rengeteget dolgozik. S a gonosz, gonosz ember azt mondta. Igen, de napszállatakor a fejedelem eltűnik s csak a napkelte után jön meg.

Akkor értette, tudta ura szokását, hogy mindig levelet ír s meg volt nyugodva, hogy legalább addig nem éri veszedelem.

De most valami más ütött a szívébe: lóháton Ágota nincs oly igen messze... Az nem lehet...

Nem lehet s mégis már ebben a szörnyű éjjeli harcban, ahogy a sátánnal és a gonosszal viaskodik, látta, hogy napszálltakor Bethlen Gábor lóra ül s meg sem áll... Jaj, nem igaz, nem igaz...

S megint új borzalom, megint új tűz, mintha a pokol tüze égetné... Hátha igaz... Hátha minden éjszaka Ágotára lovagol... A hegyeken keresztül... S látta urát, ahogy az ő Dévájuk alatt ellovagol, suhanva, mint a szél... Az alatt a Déva alatt, amelyiket ő oltalmazott neki sok ezer katona ellen, akik lent a völgyben tanyáztak és ágyúval lőtték feje felett a fedelet... Jaj, hogy el tud menni ez alatt a Déva alatt és vágtat a buja szerelem miatt és már ő sírni sem tud, csak fekszik merevedetten s lélektelenül és érzi, hogy vége a világnak, a boszorkány viszi, vonja, eltépi tőle az egyetlen szerelmesét.

- Gábor... Gábor... - verődik ki a hang a foga közt... - Boszorkány az... egyetlenem...

Most hirtelen felül.

Fogait összeszorítja s elszántan arra gondol, hogy felkelni, azonnal felkelni. Felverni a darabontokat s menni Ágotára és fegyverrel ostromolni meg azt a gonosz boszorkánybarlangot s ott fogni s megölni a kettőt.

Lábait leereszti az ágyról s ettől a mozdulattól megjózanodik.

Körülnéz kiapadt tekintettel. Ah, az nem lehet, hogy ő világ szájára adja urát.

Megrázza magát s visszafekszik, mereven, mint egy halott. A verejték egyre erősebben hull homlokáról s azt hiszi, mindjárt meg kell őrülni.

Csak már reggel lenne. Csak már érezné a napsugarat. Hogy megszabadulna a rémektől.

Megnézi az órát. Éjfél.

Hát csak egy órája, hogy ebben az idegen ágyban vergődik. Mikor lesz még reggel.