Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám · / · FIGYELŐ · / · OLASZ IRODALOM

Révay József: BELTRAMELLI (1880-1930)

Az új olasz irodalomnak egyik komoly, bár külföldön alig ismert értéke halt meg ez év március 14-én, 50 éves korában: Antonio Beltramelli. Az olasz napi- és szépirodalmi sajtó magasztaló cikkekben búcsúztatta el a férfikora delén elköltözött írót, akadémikust és fasiszta konzult. Ha levonjuk ezekből az áradozó magasztalásokból azt, ami a fasiszta párt egyik megalapítóját, Mussolini barátját és panegiristáját, az új olasz Akadémia tagját illeti, ha lehántjuk róluk az olasz szótól és stílustól szinte elválaszthatatlan szónokiasságot és pátoszt: még mindig marad annyi érték, ami a korán elhunyt Beltramellinek helyet biztosítana bármely nagy nemzet irodalmában. Megérdemli, hogy a magyar közönség is megismerje, legalább halála után.

Beltramelli egyénisége, élete és sorsa végzetszerűen kapcsolódik az új olasz irodalom forrongó, erjedő és igen termékeny utolsó évtizedeibe. Az olasz irodalom válaszúton áll. A rinascimento egyelőre csak politikailag forrasztotta össze Olaszországot, megteremtette az egységes politikai nemzetet, de a máig eltelt 60 év alatt nem tudta közös nevezőre hozni az egyes, valamikor önálló államok sokszázados hagyományait. Toscana ma is más, mint Róma, Nápoly más, mint a Romagna s ezt maguk az olaszok is érzik s Papini például az Uomo finito-ban önérzetesen hangoztatja és tudatosan hangsúlyozza toscanai voltát. A mai olasz irodalom még mindig az egyes régiók talajából, szóval helyi gyökerekből táplálkozik, bár tagadhatatlan, hogy nagy erőfeszítéssel törekszik az egyesülésre: az irodalom egységére. Ebben a forrongásban mindinkább háttérbe szorul az «esprit de clocher».

Ennek a Sturm und Drang korszaknak tipikus hőse Beltramelli.

Forli-ban született, a dús és táncos-dalos, lobbanékony és lelkes Romagna földjén; ez a föld és e földnek népe örök és elpusztíthatatlan élménye maradt. Forli és Ravenna közt, Coccolia határában volt a kastélya, La Sisa, ahol rajongva szeretett nővére és japán felesége társaságában élete legnyugodtabb napjait töltötte.

Egyéniségének és írói művészetének gyökerei mélyen lenyúltak ebbe a talajba: egész életén át titkos vágyódás, lebírhatatlan nosztalgia vonzotta a földhöz, amelyből kiszakadt. Örökké érezte földjének érverését, népe szívének dobogását s a szülőföld otthagyta nyomát a stílusán is, amely minden finomsága és kulturáltsága mellett is mindig őserejű és ízes, mint a Romagna gyümölcsei. Egészen természetes tehát, hogy ilyen elemi erejű első hatás alatt regionalista irányban indul írói tevékenysége: csakhogy már első műveiben sem válik a régi rossz értelemben vett regionalistává; amit ad, az nem folklore, nem kuriózum, nem elfogult hazabeszélés, hanem a föld és a nép leglelke, hibáival, erényeivel, torz és szép vonásaival együtt, ami aztán az ő művészkezében friss és duzzadó életté, tiszta humanum-má, gyakorta pedig bűnökből és erényekből szőtt, de mindig költői és csillogó mítosszá szublimálódik.

Első könyve a század hajnalán, 1900-ban jelent meg (L'antica madre). Valami új művészet volt ez, más, mint D'Annunzio esztétizmusa, több, mint az akkoriban divatos regionalista regényírók verizmusa. Következő novelláskötetei és regénye után a közönség az olasz irodalom hivatott ujjáteremtőjét üdvözölte benne. Ennek az első, nem egészen tízéves alkotó munkájának kimagasló eseménye a Gli uomini rossi c. regénye, amelyben minden szülőföld-rajongása mellett is élesen bírálja a lokálpatriotizmust és az olasz demokrácia kinövéseit.

Gyors ütemben következnek ez után azok az élmények, amelyek egyéniségére és művészetére döntő hatással voltak. Lobbanékony és nyughatatlan természete élmények után hajszolta: 1911-ben Tripoliszban jár, izgatja a hódító háború. Utána hosszabb európai útra indul, amelynek érett és értékes emléke az Il diario di un viandante (1913). Fordulópont ez az utazás: ennek révén válik érdeklődése, ember- és probléma-látása egyetemesebbé.

Ezt a feszültséget csak fokozza életének legnagyobb élménye, a háború, amelyből töretlen energiával kerül ki. Nyoma sincs benne a Rubč-k csüggeteg összeomlásának; új lázak feszítik: lelkesen, harcosan, fegyverrel és szóval maradéktalanul beleveti magát a fasizmus heroikus küzdelmeibe.

Most a termékeny alkotás szakadatlan évei következnek: a regény-évek, a L'ombra del mandorlo igéző költészete, az Il cavalier Mostardo kíméletlen szatírája, amely új állomását jelzi fejlődésének. Ennek a könyvének az alcíme (Il Carnevale della democrazia) mutatja, hogy harcos és kegyetlen könyvnek szánta. Csakugyan az: színes és duzzadó rajza a vidéki életnek, kemény és korbácsos szatírája a romagnai szájaskodó demokráciának. Íme az egyetemes szemléletre emelkedés: a Romagna rajongójából a Romagna kritikusa válik. Ebben a hangulatában születik meg egyik legérdekesebb regénye: az Ahi, Giacometta! la tua ghirlandella (1921), a nemzetközi szállók nagyvilági életének, démoni nőinek, perzselő szenvedélyeinek ez a diszharmónikus szimfóniája.

Most, mikor a humanum tisztán kicsendül belőle, nyilván feltetszik emberi és írói egyéniségének kettőssége. Lelke gyökeréig a Romagna fia, minden idegszálával olasz: ezekben az években írja könyvét Mussoliniról (L'uomo nuovo, 1922), amelyben ott lobog az ifjú és újjászületett Olaszország lázban égő lelke, hősies epopeába tornyosuló roppant szenvedélye. Lelke gyökeréig a Romagna fia, egyre visszasírja szülőföldjét, de most már nemcsak a Romagna, hanem egész Olaszország, az egész emberiség minden érzése, minden szépsége, minden fájdalma és minden tragikuma is az övé. Most már nemcsak a Romagnát adja műveiben, hanem egész önmagát, a maga tisztult és magasrendű életszemléletét. Ez a kettősség: a menekülés önmagától és az örök visszahajlás önmagához, Beltramelli oeuvre-jének character indelebilise.

Utolsó éveiben szinte évente jelentek meg regényei, köztük egyik legjelentékenyebb műve: az Il passo dell' Ignota, amely az Ahi, Giacommetta-val együtt bizonyára a magyar olvasóközönség széles rétegeit is meghódítaná. De nemcsak a regényben és novellában élte ki magát: 1925-ben Pirandellonak segít a Teatro Odesalchi megalapításában s maga is kitűnően sikerült kísérletet tesz a drámában Le vie del Signore c. komédiájával. Egyetemes érdeklődése nem elégszik meg ezekkel a műfajokkal sem: mint a Popolo d'Italia munkatársa ír politikát, szatírát, kritikát, s végül: a modern olasz irodalom neki köszönheti a legszebb és legnagyobb hatású ifjúsági könyveket.

Sokoldalú és termékeny író. Harmincéves írói pályáját körülbelül negyven kötet termés koronázza, köztük őserejű, forró ritmusú versek gyüjteményei (I canti di Faunus, Solicchio). Nincs műveiben semmi mondvacsinált, semmi erőltetett, semmi klisé. Romantikus és egyúttal verista, de egyik költői irányhoz sem sorolható maradéktalanul. Roppant temperamentum, tűz, nyugtalanság és rohanás az egész élete és alkotása s emiatt nem egyszer egyenetlen; de ilyenkor is őszinte, meggyőző és magával ragadó. Erős szatírikus véna, de szatíráját is a szeretet, az embertestvériség s a mindent megértés és mindent megbocsátás szelleme szelidíti. A stílusa pedig kifejező, költői, cizellált és acélos.

«Kevés ilyen igaz költője volt Itáliának». - mondja róla Puccini nekrológjában.