Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám

BABITS MIHÁLY: AZ ELMARADT VENDÉG
(Mikes Lajosról)

Talán két héttel ezelőtt Budapesten töltöttem egy napot, és Mikes Lajossal ebédeltem.

Rég nem ültünk ilyen bizalmasan együtt. Mióta az év elején temperamentumos és hirtelen búcsút vett attól a nemes irodalmi ügytől melynek gondjait sokáig lelkesen osztotta meg intézőivel s köztük velem is: alig találkoztunk. Nem mintha, az első pillanat rossz érzésein túl, az eseménynek fulánkja vagy mérge maradt volna bennünk. Mikes nem tudott soká haragudni, s Mikesre lehetetlen volt haragudni. Véleményeink különbözhettek; de mentül makacsabbul ragaszkodott ő a magáéhoz, s mentül végletesebben vonta le annak formailag és a nyílvánosság előtt is minden konzekvenciáját: annál szeretetreméltóbbnak tűnt föl alakja; mert ez a hév, ez a makacsság sohasem a saját ügyéért volt, nem is hideg elméleti meggyőződésekért, hanem mindig másokért, emberekért akiknek dolgát fölkarolta s a legcsodálatosabb önzetlenséggel és végletességgel tette magáévá. Így történt, hogy míg mások hasonló szenvedélyes kitartása a saját véleményük mellett legfelebb bizonyos tiszteletet ébreszt bennem (amit sokszor még az állati csökönyösségtől sem birunk megtagadni): addig a Mikesé melegebb érzést, szeretet keltett.

Nem elméleti kérdésekről volt szó, hanem fiatal írók anyagi támogatásáról; s ez ép az a pont ahol Mikessel nem lehetett érvelni: vakon kitartott a saját jelöltje mellett, «mint oroszlán a kölyke mellett», megható fegyverekkel harcolt érdekében, ellenjelöltet nem volt hajlandó elismerni, s ha mégis legyőzték, elkeseredése a nyílt szakítástól s nyílvánosság előtti demonstrálástól sem riadt vissza. Pedig gyakran megtörtént hogy véleményével egyedül maradt. Irodalmi ízlése ösztönös volt és kitűnő; de egy-egy ifjú költő-jelenség előtt elhallgatott s helyét a kritikátlan rajongás vette át. Nem az oeuvre-ért rajongott, hanem a költőért: a regényes, lobogó, de elnyomott és szegény, lehetőleg tüdőbajos ifjú lázadó alakjáért, akit a saját fiatalkori álmai szineztek s talán ő volt utolsó melengetője szívében annak a pittoreszk költőideálnak, mely a romantikus és pesszimista iskolák utóhatásaként alakult ki az irodalmi köztudatban a múlt század derekán. A költő nyomorgó és beteg, az élet dolgaiban járatlan, mindig fölfelé és előre néző ideálista forradalmár, akit e földi világban támogatni és vezetni kell, hogy el ne pusztuljon az ellenséges és nyárspolgári környezetben, ahogy elpusztult annyi és annyi társa, idő előtt, ifjan, az emberi szellem pótolhatatlan veszteségére.

Abban az iskolában ahol Mikes irodalmi inaséveit töltötte, a Vajda János sötétragyogású égisze alatt, - talán visszahatásu is az Arany körül sereglők immár hivatalos és polgári irodalma ellen - a költő hivatásának ez a felfogása valósággal kötelező volt. S Mikesben korai élményei csak megerősíthették ezt az elképzelést. A szegény kispap aki hivatásának érzetétől elragadva otthagyja biztos és tisztelt pályáját, hogy a megvetett poétaságnak éljen, s hamar megismerve a sors mostohaságát a költővel szemben, heróikus küzdelemmel tartja el családját, s eltartja egyuttal egész sereg alig szegényebb költőtársát is akikért rajong: maga is félig-meddig romantikus alak. Sokszor panaszkodott nekem, mennyire kizsákmányolták ebben az időben a kiadók; pénz és siker nélkül, kénytelen hamarsággal leszállva ahhoz amit a francia menus travaux littéraires-nek nevez; fordítói vagy ujságírói munkához, egy egész könyvtárra valót lefordított s majd minden akkori szerkesztőségben ült, anélkül hogy helyzete javult volna: s mégsem csüggedt el, nem törött meg benső lelkessége és páratlan munkabírása. Fordításai mindig lelkiismeretesek; a leghajszoltabb munkában sem restellte a pontos értelem kivájásának fáradságát; magas és nehéz feladatokat vállalt s azokat kudarc nélkül győzte; s mindezt nyomorúságos díjazásért s oly korban mikor a «fordítói erkölcs» irodalmi robotosainknál hihetetlenül leromlott; az a tömeg jó könyv amit megbízható átültetésben adott a magyar közönség kezeibe, magában is elég eredményét jelezhetné egy emberéletnek.

De Mikes csillaga magasabban lengett, s fiatal energiájának nagyobb ambiciók adták meg a kezdősebességet, melyet az életküzdelmek vígasztalan kátyúi sem tudtak elmorzsolni. Ezek az ambíciók már kissé elhomályosodtak mikor megismertem. Én már az öreg műfordítót láttam benne, akinek nevét még diákkori olvasmányaim borítékjáról tudtam, s aki, mikor először találkoztunk - ép akkor jelent meg az én Vihar-fordításom - bizonyos rezignációval beszélt arról hogy ő is Shakespeare-fordító. Mégis később, bizalmasan, megajándékozott fiatalkori verskötetének egy példányával s meghívott páholyába mikor egyetlen darabját játszották. A versekben Byron és Lenau ölelkeztek; a darab félelmes szatirának készült, de naiv szív dobogott át rajta. Ez a «félelmes» gúnyba takart naiv és lelkes szív lett lassankint Mikes minden emberi megnyilatkozásának főformája: ami mindig az el nem ért de meg nem tagadott ideálok önvédelme szokott lenni. Mikes magára öltötte a pesti zsurnáliszta cinikus beszédmódját mint egy romantikus köpenyt, mellyel fájdalmait és hiteit burkolta, ifjúkora sátánkodó költőinek receptje szerint. A sikertelenség gyakran tesz cinikussá; de Mikes cinizmusa csak arra volt hogy védelme alatt ideáljait új ambíciókbe mentse át, a lemondás vagy önzetlenség minden póza nélkül. Ekkor kezdett például cinikus túlzással beszélni a saját műveiről, mint korszakos remekekről melyeknek nagyságát nem érti a világ; ez csöppet sem hatott komolyabban, mint mikor emberi sorsokra tett elképesztő megjegyzéseket, vagy karakterekre, szembe és gorombán, s azzal a fölénnyel, melynek nem imponál sem élet sem halál, sem a szent szokások és kapcsolatok. Azt hihetted: egy impertinens kávéházi bölcs szól; de ha közelebb jutottál, s bizalmas együttlétbe, az impertinenciák könnyű lángja egyfúvásra eltűnt, s valami melankolikus szerénység hamuja maradt, csodálatosan meleg emberi érzés tömör parazsával.

Ez a melegérzés, ez a jószív az amiről itt az irodalom nevében is külön kell szólani. Mert Mikes, ahogy mondtam, nemcsak a családjáról gondoskodott a legnehezebb körülmények közt is mintaszerüen, ezer családi baj közt is igazi családfaként és apaként (noha a familiabeli viszonyokról is szeretett cinikus hangon beszélni) -, hanem boszorkányosan elvont fillérekből támogatta sorsának osztályosait, a szegény költőket is. S ez a különös szenvedély egyre nagyobb helyet foglalt el életében. Mintha, amit a sors ellene vétett, azt másokra nézve akarta volna helyrehozni, átsegítve őket kicsi zavaraikon, növelve önbizalmukat, hitüket, elintézve apró ügyeiket melyek mégis oly nyomasztón nehezedtek a szárnyalni vágyó lelkekre. Cinikus modora lehetővé tette hogy segítsen a jótékonykodás látszata nélkül - anélkül hogy a hálára kötelezetteket feszélyezze. S tudott akarni a csüggedtek helyett, rajongani az ismeretlenekért, hű lenni azokhoz, akikhez hűtlen lett a remény. Ezidőben a maga dolga jobbra fordult. Mióta az Esthez került, méltóbb helyen volt; nem kellett immár robotmunkát végeznie. Írói ambicióihoz nem tért többé vissza; de legalább maga választhatta meg amit fordított; nagy lelkesedéssel vetette magát Strindbergre, s egy teljes magyar Schopenhauert tervezett. A pesszimisták és világgyűlölők vonták; de ő maga éppen ekkor kezdett ebben a világban elhelyezkedni, mintegy a saját sorsának ballasztja nélkül, életét egyre jobban a másokénak istápolására rendezve be. A mindig vesztes, gyámoltalannak látszó Mikes most egyszerre különös praktikus érzékről tett tanuságot, praktikus, sőt üzleti érzékről, mely, ahogy ilyenkor történni szokott, azonnal működésbe lépett mihelyt nem a saját érdekéről vólt szó, hanem például az ujságéról, melynél mindnagyobb munkateret kapott, vagy a környezetébe jutott költőkéről, kiknek életében már-már a Gondviselés szerepét játszotta.

S mikor az ujság egy intenzívebb irodalmi rovat önálló szerkesztésével bízta meg: akkor ez a Gondviselés egyszerre kiterjedt szinte az egész fiatal magyar irodalomra is. Az a szokatlan dolog történt hogy egy ideálista ábrándjai váratlan teret kaptak a reális érvényesülésre. Válságos időben - nem sokkal a forradalmak után, mikor a fiatal magyar írónak úgyszólván semmi lehetősége sem volt hogy munkájával pénzt keressen s még műveit is alig tudta elhelyezni - Mikesnek hatalom jutott hogy íróknak teret és komoly keresetet adjon s ezáltal egész kis írógárdát szervezzen meg, egy új Mohács utáni irodalom csiracsapatát. Ő érezte a feladat felelősségét. Hosszú listával jelent meg a kávéházban ahol akkortájt találkozni szoktunk, s mindannyiunkkal megtanácskozta, kit vonjon be a dologba, s kit ne? Ha akkor valaki megkérdez, alkalmasnak tartom-e Mikest a munkára, melyre vállalkozott, talán nemmel kellett volna válaszolnom. Mikes nem ismerte a legújabb irodalmat, s ízlése még a kilencvenes évek bélyegét viselte. A modern vers különösen távol volt tőle. Ifjú kora bálványaihoz maradt hű, a byron- s lenau-szabású poézishez; romantikus hajlamainak valami szatanikus szentimentálizmus felelt volna meg legjobban. Apró előítéletek is megnehezítették számára hogy az új nemzedék törekvéseit megértse és elősegítse. A szabadverset perhorreskálta s tizenkét szótagnál hosszabb sort nem akart megtűrni. De leginkább attól lehetett félni hogy a költők megjelenésének s életkörülményeinek romantikus külsőségei vesztegetik meg ítéletét. Ez a félelem eleinte nagyon is igazoltnak látszott. Ifjú írók közt fantasztikus anekdotákat meséltek a Mikes jószívéről s arról a módról ahogy vissza is éltek vele. Végső nyomorról kellett beszélni tüdőbajról, öreg szülőkről, szabad nézetek miatt elvesztett állásról hogy Mikes már a jövő nagy költőjét lássa a jelentkezőkben s megvegye verseiket, vagy, versek híjján is, hitelt nyittasson számukra saját szabójánál, vagy mint új Szent Márton, levegye válláról felöltőjét, s a szűkölködőre borítsa. S legendák keringtek egy elnyűtt nadrágról, melyet egymásnak adtak át a Mikeshez indulók, s melynek látása elég volt hogy részvétét kinyerjék.

Mindez Mikest legfelebb egy érdekes és színes genre-alakjává tenné újabb irodalmi életünknek; azonban több volt ennél. A szív éleslátása volt meg benne; hamar megismerte embereit, s a jót bizonyos atyai gúnnyal s öngúnnyal gyakorolta, mely jól illett egész stílusának álcinizmusához. Szemet húnyt az apró emberi álságokon, de megérzett minden emberi értéket, s ezeken át megsejtette az írói értékeket is. Már öngúny volt abban is ahogy régi előítéleteihez való öreges ragaszkodást mímelt; igazában senki sem tudott úgy kételkedni a saját ítéleteiben, s tanulni másoktól, fiatalabbaktól. Régi bálványaihoz hű maradt, aminthogy általában maga volt a hűség és megbízhatóság. De nem restellte megtanulni új dolgok értékét s hinni azoknak, akiktől már koránál fogva is könnyen elzárkózhatott volna. Bölcs józanság volt ez, s örökifjú nyíltság. Eleinte én is éles kritikával néztem szerkesztői működését, s ebből nem csináltam előtte sem titkot; sohsem felejtem el, hogyan hallgatta szavaimat, a kályhához dőlve s keserű mosollyal; fájtak, de hamar meggyőződtem , hogy nem maradtak hatástalan. Olykor hevesen s önmagát túlozva mondott ellen a hallott véleménynek; de pár nap mulva már mások előtt ismételte azt mintha a saját véleménye volna, s már az is volt.

Nehéz dolog a szerkesztés, s más mint a kritika. A kritikus lehet szubjektív, s harcosan képviselhet egy erősen egyéni ízlésárnyalatot az irodalmi koncertben; a szerkesztőnek meg kell tagadnia, vagy inkább meg kell sokszoroznia magát, hogy a kormányozhatatlan irodalmi fejlődésnek szabad utat nyisson; több ember szemével kell néznie egyszerre, hogy. mint a jó portás, minden kaput szem előtt tarthasson. Osvátot hatalmas irodalmi iskolázottság s önfegyelmezés képesítette erre; Mikest természetes emberi szerénysége, s az a meleg apai fölény, az a józanság és nyíltság; amiről beszéltem. Múltjából hozott konzervatívizmusa pedig szerencsésen találkozott újabb irodalmunk benső szükségével, mely dekadens túlkomplikáltságok s kalandos kísérletek után egészséges és biztos stílusbeli reakciót kívánt. Így történt hogy jórészt csakugyan a Mikes táborában rekrutálódott és választódott ki az a «legújabb nemzedék», melyben ma már bízunk mindannyian akik figyeljük a magyar szellem sorsát.

De ez a kiválasztódás talán megtörtént volna nélküle is; amihez ő kellett, az a nevelés volt, nem tudással vagy doktrinával, hanem jósággal, emberséggel, energiával, szuggerált hittel és frissitő szarkazmussal. Az acélozó gondviselés amit a fiatal írónak jelentett; szinte szellemi támasz volt méginkább mint anyagi. Intim nevelőapaként ismerte minden ügyét-baját s magára vette minden gondját, nemcsak a matériális gondokat, hanem a lelki konfliktusakat is, egy apa józanságával s megmentő humorával. Egy Boswell kellett volna, megörökíteni napról-napra edző cinizmusát, energikus temperamentumának s romantikus józanságának rakétázásait; s bizonnyal vannak is ifjú Boswellek akik a szívükbe írták ezt. Móricz Zsigmond lejegyezte egy szerkesztőségi délutánját. Mikes doktor úr, mint doktor Johnson, írás nélkül is emlékezetes alakja lehetne az irodalomnak.

Nekem most nem célom ilyféle följegyzés, noha úgy vágynék róla beszélni, mintha én is a «fiai» közé tartoznék. Nemcsak a fiataloknak volt apja ő: egy kicsit mindannyian fiatalok voltunk előtte akik közel jutottunk hozzá: mindannyiunk fölött gyámságot vállalt. Én aki pláne mindig kissé nehézkes voltam e világban való dolgaim elintézésében, könnyen és észrevétlen lettem ennek az univerzális atyáskodásnak hálás médiuma. Esztendők voltak hogy szinte mozdulni sem tudtam nélküle. Milyen szomorú elgondolni hogy sohsem tér már vissza az idő, amikor akármilyen nehézség volt, akármilyen megoldhatatlannak látszó bonyodalom ebben a bolondos világban, csak le kellett akasztani a telefonkagylót és Mikes doktor urat kérni. Mindig ezerféle ügy-baj között verte föl a csengő; mégis megjelent, pontosan, esteli hazatérte előtt, s mihelyt távozott a szerkesztőségből, akármilyen későn is: ő volt az akire mindig bizonyossággal számítani lehetett. Jött s nyitott kabátban, lobogó aktatáskával kezében, mosolygó arccal állt az ajtó előtt, kissé elfulladva a lépcsőtől; ahogy megjelent, egyszerre eltűnt minden nehézség, minden bonyodalom: ő mindent vállalt, mindent elintézett, mindenben tanácsot tudott adni; és soha, egyetlen esetben sem történt hogy ne bírta volna beváltani amit megígért. A feleségem azt mondja: úgy jött Mikes bácsi, mint egy varázsló aki rendet csinál a zürzavarban. Rendet teremtett a külső zürzavarban, és a belsőben is: szavai eloszlatták a csüggedést, föllélekzést adtak a gondoktól, hitet a munkára; hányszor és hányszor, míg a Halálfiai elkészült. Aztán beszélt a maga dolgairól; azaz élő és holt költőkéről, mert ezeket tette magáévá; legújabb felfedezéseivel büszkélkedett el, szenzációs kéziratokkal, amiket egy fiatalember aznap hozott be a szerkesztőségbe, vagy amiket nemrég vásárolt egy réghalott öregúr hagyatékából. Mert a holt költőkkel is úgy törődött, mint az elevenekkel; az ő ügyeiket is elintézte, ha azok netán zavarosan maradtak volna, s Petőfi özvegyének rehabilitálásáért úgy küzdött, lelkesen és fáradságot nem kímélve, mint egy középkori lovag. S aztán, férjnek is lovagias, fölhívta a feleségét, hogy megnyugtassa, hol marad ily sokáig? s aztán megnézte a kislányomat, gyengéden hajolva az ágyacska fölé, mint egy nagyapó; s már sietett haza, mert még egy Strindberg-fejezetet akart lefordítani, görögül tanulni, vén fejjel, s egy ifjú költő hosszú kéziratát elolvasni, mind azon az éjjel...

De most már egy féléve nem volt ez s szomorúan éreztem hiányát. Azóta aligis találkoztunk. Egyszer kért egy elhúnyt költőbarátunk özvegye érdekében hogy kísérjem el valakihez aki tehetett az özvegyért valamit. Majd egy irodalmi terv ügyében keresett föl. Több hosszú levelet írt a nyár folyamán, egyre hosszabbat, egyre melegebbet, míg most ötödikén Pesten jártamban fölhívtam telefonon hogy személyesen tárgyalhassunk, s ő is szalmaözvegy lévén, együtt ebédeltünk. Soha meghittebb nem volt, soha melegebb. Jó színben volt, lelkesen beszélt a szóbanlévő tervről, s engem is kikérdezett munkámról, családomról, különösen kis hegyi viskómról faggatott, melynek valamikor első vendége volt s melyet most már sokéve nem látott, mert rossz szíve nem bírta a hegymászást. Most kijelentette hogy okvetlen ki akar már jönni, látni ami újat építettem, és fölírni a nevét a falra; s meg is állapodtunk hogy amint hazahozza családját a nyaralásból, lehetőleg már a legközelebbi vasárnapon meglátogat. Istenem! ez a legközelebbi vasárnap ép ma van, ép ma amikor írom ezeket; reggel tíz órakor, mikor érkeznie kellett volna, megszólalt a csengő, s én szinte izgatottan és babonásan mentem a messze kertkapuhoz. De nem jött senki, s csak a kutyám ugrált a csengőre.