Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 16. szám

BOHUNICZKY SZEFI: VENDÉGSÉG

Vasárnap reggel volt. A puszta bozótosa mögül citera hallatszott, lánygyerekek állták körül a falat, kemény, kerek szoknyákban mindegyik, mint egy kinyílt bazsarózsa. Kis legények az út közepén ostort próbáltak, durrogott a szíjj, innen is, onnan is verte vissza a fal. Az úton vén asszonyok lépegettek, mint téli varjak, egyenként, gyászosan, ahogy ünnepen illik öregnek. A puszta végében eladó lányok gyültek össze, a temérdek szín úgy tetszett, mint egy csomó lábrakelt mézesszív.

Gábor kocsis megállt, pillantást vetett rájuk, de el is kapta menten a fejét. Abban most tiszta, erős gondolat volt, nem akarta nézéssel szennyezni. Az éjjel, hogy nem jött álma, jól elrendezte magában a dolgot: földet darabolnak a kádári szélen; jó föld, tisztatermő. Már pedig nagy szó, ha az ember azt mondja: le is út, fel is út, de az enyém szabad út! Őszére asszonyt hoz a házhoz, akkor aztán nekilátnak együtt a házacskát feltömni. De előbb szétnéz: biztos-e a boldogulás? A testvérnénje telepesnél van, igaz, hogy Újszilas majd félnap jártányi, de ez a dolog megéri a sétát. Legalább kap egy jó ebédet.

Letért a széles útról, gyalogúton ment. A levegő kék volt, csuda nyári kék. Zörgött a kukoricaszár, Gábor megállt, hallgatózott. Mintha lépések kísérnék, pedig csak egy nyúl szaladt ijedten és fürjek csaptak fel sebes szárnyakkal. A tábla hosszú volt és dombos és egyre-másra új tábla követte Mire kiért a dombok közül, a jegenyés mögött, a sík földön látszott Újszilas. Takaros házacskák szóródtak szét, az idősebbje se lehetett kétévesnél több. Májrózsaszín zsindelyek virítottak és kipingált ólak zöldeltek a keskeny udvarok végében. A nyakigláb, surján fácskákon látszott, hogy máról-holnapra teremtett világ ez. A gémeskutak vályui azon friss gyalultan fehéredtek, a természet aggságának: a mohának nyoma se volt. Hirtelen nézve olyannak látszott a telep, mint vadonatúj épületkockákkal teleszórt karácsonyasztal. Minden volt, amit kis emberi igyekezet áhíthat magának, de éppen ez a minden nyugtalanította az idegent. Látni lehetett: itt nincsen megállás, bármily hosszú a nap, rövid az idő. Lehet ünnep, de nincs üldögélnivaló idő s ha már a mezei munkát röstellik, csak annál mohóbban megy a ház körül adódó. Egyik kerítést ver, a másik kutat ás, a harmadik az óla falán kopácsol. Olyan nincs, aki pipával lépné körül a házát vagy kiülne, pedig szép, súrolt pad áll mindegyik ház végében. Nagy akarásokban nyüzsög, vakaródzik itt minden. Az ember azt hihetné, parányi gyártelep csak a nagy kémény hiányzik. Annál több apróból gomolyog a füst, de mintha el se érnék az eget: a kékség makulátlan. Az égbolt, mintha óriás szita szórná a fényt a nagy síkságra. Ahol öleli a földet, bokros akácok koszorúzzák körül. Merev, mozdulatlan koszorú ez most, mintha a hő gyilkosan taglózna mindent; a gyenge fűszálak is eltörtek derékbe... Nincs hang. A kutyák nyelve földet ér, a dolgozó emberekben a lihegés is csendes. Azt gondolhatnád: agyoncsapott világ, ha meg nem szólalna a harangláb. Csak, mint egy nagy kos csengője: giling, giling, giling...

Gábor akkor ért be.

A sógor reggel takarmánytökkel talicskázott haza, most nagy késsel vagdalta az udvaron. Úgy állt neki, mint disznóölés napján a szétbontott, nagy állatnak, éppen csak a ropogósra perzselt disznófül hiányzott a szájából. Déli harangszóra húzott magán, ezzel ünnepies lett, mint papok nagy szertartások előtt. S mert apróka, hegyesszemű ember volt, csak annál jobban megfeszítette magát.

Gábor szembe nevette:

- Itt a tolvaj, hé!

- Szerbuc!

- Szerbuc!

Nevetés húzta az arcukat, de a sógor sovány, gyanakvós arcán látszott a kérdés, hogy: - mi járatban vagy pont délidőben?

Gábor elröstelte magát: éhes volt, egész úton örült az ebédnek, de a kis sógor láttán elment az étvágya.

- Csak erre jártam, hát benéztem, - mondta, s hogy füllentésen ne kapják, lehúnyta két szemét.

A sógor kedveskedve a hátára vágott, amikor az asszony megjelent a küszöbön. Felemelt karokkal visszaesett a csodálkozástól:

- Ni, a Gábor! Jé, Gábor!

Szíveskedett a hangja, de éle volt, csípte a bőrt, mint a botütés. Pedig az arca is kedveskedett, csak a két szeme volt homályos. Gábor megérezte itt is a gyanut, hogy pont harangozásra kellett érkezned? Megzavarodva lépett előre, kerülte a nénjét, csak a kezét nyujtotta: szerbuc! Várta a tessékelést, akkor a sógor lökött egyet a hátán. Ahogy a konyhába lépett, azon pillanatban meglátta a nagy tál rétest; púpozva állt a kemencepadkán. Jó szag volt; kiderült, hogy csibeleves készült a tál rétessel. Gábor már megint a torkában nyeldeste a hasát. De azok állni hagyták a szoba közepén, hadd bámulja kicsinyt a módot. Nyujtogatta is a nyakát jobbra-balra, egy-egy pillantásához bólintott. Az biztos, hogy az ő nénje érti a rendezkedést, nem hiába volt városi cseléd, nincs is büdös paraszt szag; olyan edényeket aggatott a falra, olyan divány áll a szobában: elfogadhatná bármily úr. Ez érti! Igaz, hogy egyebet is tanulhatott, látszik a formáján: nincs szép gömbölyű elője, a csontjai lazultak, mintha rossz rugókra járnának, a bőre meg a halántéknál mint az ázott szűrposztó: nem segíthet azon már semmi. De megtanult ez egyebet is! Tudja, hogy lehet egy köményt kettébe szelni, egy tojást két napra osztani. Látszik a kis sógoron: ösztövér, mint a silány mezőn legelő kecske és nénjén a hús, mint a lefölözött tej, erőtlen.

Valahogy akármilyen szép itt a rend a vendég nem talál helyet a vackukban. Gábor éhesen, nyugtalanul támolygott. Száján volt a kiáltás: adjatok enni, különben megyek! Hogy elfojtsa ajtófának dőlt és konok elszántsággal a gerendáról lógó légyfogót nézte. Azok szemmel kísérték. Előbb nagy ragyogásban voltak, de most ijedten néztek össze. A kis sógor újra vágott egyet a hátára és tolta az ablak felé. A szép zöldre pingált ólakra mutatott:

- Újak - mondta: - hat koca elfér az egyikben és akár harminc tyúk is a másikban. Nem mondom, hogy ennyi van, de lesz!

Lábújjhegyen állt, kidülledt mellkasát jobban kiemelte a ráfeszült kabátból. Gábor nem állhatott egy behúzott, jóízű nevetést; arra gondolt, hogy kisiskolás vethette le ezt a kabátot, rövidek az ujjak, keskeny a hajlása, a zsebek szinte a nyakában vannak, nyilván ezt is a nénje hozta a városból. Lopta; látszik szemein a csillegetés; ilyen mohó nézése csak városban szolgált nőnek van.

- Ne fáraszd felesleggel az öcsémet, - szólt akkor az asszony, - ráérünk evés után...

Zsupsz! Gábor a díványra esett és ringott, mint gyerek a bölcsőben. Fölnevettek; a sógor, mint jó vicchez, füttyentett.

- Ez hát dívány, én mondom! - kiáltott fel - nem vásári darab, bármely úri család megköszönné. Hát iszen, ha az asszony nem szógál, nem is kerül hozzánk. De ennek már akkor vót esze, megtakarítani a kidobott dógot, aztán tíz pengőér rendbegyütt. Hogy először ráűtem, aszondom: má ez az érzés megér tíz pengőt. Hát még a többi! Mos má aszondom, nyilván egy tehén áráva fölér!

Az asszonynak nevetett a két szeme, hogy szinte összeértek a belső sarkok. Csúnya volt így; a szája köré húzódott minden ránc és homloka is megtellett; egy pillantásra látszott, hogy milyen lesz vén korára. Gáborban kölletlen lett a rokoni érzés: - ollan a nő, amillen a nevetése, - gondolta, - ez egy cudar... Most már ellenségesen fogta a nénje minden szavát, pedig az pöndörögve, víg csípőrázással beszélt:

- Vót nekem eszem, addig nem adtam szatlerhó, míg jól át nem vizsgátam. Igaz, tüzelt a kezem, mert beeresztettem a résekné végig a rugókig. Tudod-e, mi minden gyütt elő? Először is két pengő, aztán mennyi krajcár, aztán három zsebkendő, de még ez a bross is. Idenézz: ott talátam a jobb sarok résibe...

Kis korall brosstű volt; ki volt tűzve az asszony mellén. Ahogy most kapzsi örömmel lenézett rájuk, összefutott homlokán a két szemöldök; szakasztott boszorkaarc volt, ahogy azt gyereknek mesélik. Gábornak eszébe jutott, de csak egy pillantásra s már másra gondolt. - Húzzák az evés idejét, - gondolta és megint a plafónra nézett.

Az asszony egyre beszélt:

- Nézd ezt a kis stelázsit! Kemény fa, csak uraknál látni ilyet. A doktoréknál is volt egy tele csecsebecsével, ott kezdtem én is gyűjteni az ilyet. Azt a két kis pólás babát egyszer szemtelenségből kaptam, most meg milyen jól néz ott ki! Olyan vótam én! Mer énbelülem bolondot nem tehetett senki; ajándékot, azt adhatott...

A kis sógor pillogott a szóra és kimutatta sárga fogait. A szája egyszeribe a két füléig szaladt:

- Hihi, bizony, ez kemény nő vót! De szemes is! Ha valahol félredobnivalót látott, azt jól megjegyezte, oszt, hogy idehoztam, levelezni kezdett. Van is itt minden! Te! Még hasmelegítő is van!

Egy lapos bádogedényt vett elő, nekifeszítette a hasát és keresztbe tette rajta. Gábor éktelenül fölnevetett. Soká nevetgéltek mind a hárman.

- Értenek az urak mindenhő: idenézz? - A sógor most nagy faferslágot húzott elő az ágy alól és sorra szedte ki a lomokat. Volt ott minden, csak minden csorbult állapotban.

Gábor szórakozottan nézett le a dicsekvésükre, majd hirtelen gondolatra felkapta a fejét, fujt egyet és azt kérdezte:

- Hány telepesből áll Újszilas?

Összenéztek. Az asszony szemöldöke között egyszerre két ránc mélyült, a sógor csóvált egyet a fején:

- Jó lesz avval a levessel gyünni: ez éhes...

Gábor elgondolkozva szólt megint:

- Hát nem mondod? Hányan vattok?

Az asszony megsértve, gyorsan berugta a ferslógot. A virágos láda tetejét csapta föl és tiszta abroszt dobott az asztalra. Csak fél arca látszott, de ott volt rajta a lenézés, hogy a rokon csak zabálni tud, ez se gyütt egyébért, lássuk hát el gyorsan.

Gábor egy helyben állt, nyugodtan várta: felel-e valamelyik?

A sógor valami csípő szón törte a fejét. Egérszemű emberke volt, a nézése is, mint apró, ügyes csontjai, fürgén siklottak ide-oda; látszott, arra termett, hogy a kis dolgokat mind meglássa és megkaparintsa, de a nagy dolgokhoz nem volt nagy szaglása. Most szokatlan nagy lesujtás villámlott belőle:

- Hát csak aszondom: aki dógozik hajnaltú estig, nem igen ér rá számúni...

Egyet nyelt:

- Mer, aki nem akar nyomorút cselédsorba sinlődni - tedd ide, tedd oda - annál bizony fontos az igyekezet. Más az eszem-iszom ember!... Csak úgy mondtam. Különben nézzé körül a telepen: nyilván vagyunk hatvanan.

Gábor az előbeszédet nem látszott hallani, de az utolsó szókra fölkapta a fejét:

- Aztán meg lehet itt élni?

Gyanakvással néztek össze, rideg oldalpillantásuk volt s most nem is kendőzték kedvességgel. Gábor érezte az igazi családi levegőt: ezek hát félnek tőle, gyanakszanak, hogy nem segítségért jött-e s már fagyasztják az ablakot. Mosolygott egyet s rögtön rávágta magát a díványra. A közepére ült; már húzta a leveses tálat, amikor a dívány nyekkent. A kis sógor felijedt:

- Üjjél magasabbra, nem jó alacsonyrú enni. Asszony! Egy széket!

Csak eztán tért vissza az előbbi kérdésre. Ravasz, summogó mosolygása volt, látszott, furfangos embernek tartja magát, minden szónál rándult a bajusza és egyre kajánabb nevetés ült a száján:

- Hogy meglehet-e élni? Ügyes veréb jegen is talál...

- Szóval, azér hiányzik a konvenció?

- Még nem panaszkodtam, de, ha elém mérnék, elvenném.

Jót nevetett. Gábor nézte, úgy nézte, mint akin mindig mulatnivalót látni.

A leves jószagú gőze, mint áldás koszorúzta körül őket. Mind a hárman szürcsöltek. Gábor meg-megállt, látszott, valamin eltöpreng; rosszalva billentett a fején. Már előbb fölmérte, hogy a szép sárgát gyöngyöző lében csak csibehátdarabkák uszkálnak. Rögtön szólni kívánt, hogy: hát a mellek, hát a combok? Meg arra gondolt, föl kellene kapni a tányért és kiloccsantani az ablakon. De egyiket se tette. Azok a tányér fölött pislogva lestek rá. Sunyi oldalpillantások, mint nyáron a légycsípés, Gábort megviszkettették. Csak lopva nézett szét; látta, hogy a sógor tányérján is csak szárnyacska úszik, a nénje meg tiszta lét szürcsöl...

- Nálatok hátukon másznak a madarak? - mondta fölrándult szemöldökkel - ezeknek se mellük, se combjuk...

- Megettük tennap - felelt az asszony kurtán.

A kis sógort megzavarta. Hogy zavarát rejtse, az előbbi beszélgetésen rágódott:

- Megélni - meglehet. Meg. Vót nehéz időnk; de mos má igazán nem panaszkodunk.

Hirtelen elhallgatott. Megütődve bámult a felesége savanyúságán. Egyszerre megértette; erre a tányérra billent a nézése. Jól látszott az asszonyon a gondolat: ez még most se tudja, hogyan köll rokonnal beszélni; buta, de minden férfi az. Ahelyett, hogy panaszkodna, hogy szánatná magát, dicsekszik. Még utóbb idegyün majd a rokonság a nyakukra, ismeri ő jól az anyját: ahol az valamit szagol, gyün is menten sipákolva, pedig most éppen ő szándékszik menni hozzá. Keserűen mérte végig az urát, aztán az öccsére nézett hidegen:

- Csak erre ne hallgass, mert dicsekedni, azt tud! De bezzeg jár a szája, ha éhezni köll. Persze csak velem! Errül beszélhetnék!

A kis sógornak megfényesedett az orra, szinte belemártotta a levesbe, igen nekihajolt a tányérnak. Az asszony végigmérte s gyűlölködve szólt:

- Most is apadóba van a tehenünk, aztán csak ne legyen neki kávé, tudom: lesz hűhó... A ti tehenetekke' mi van?

Gábor balszemében nevetés volt:

- Borgyat vár.

- C, szóval szűken ád? Pedig haza akartam lépni tejfölér...

- Gyühetsz - mondta Gábor -, ha ides anyám ád, ráduplázok.

Teli szívből nevetett. Azok fölháborodottan nézték, mégis vele nevettek a végén.

- Azám, még meg se kérdeztük az öreget - mondta az asszony.

- Jó a kereplője - felelte Gábor.

A sógor hunyorított:

- Azt gondulom, be kék annak varrni a koporsóban is.

Mind a ketten a vendéget figyelték aztán, mert selmaság volt annak az arcán, Már a tányér fenekén kocogott s látszott: rosszfélén törheti a fejét. Fölemelte a tányért, az utolsó csöppeket csöppintgette kanálba. Megnyalta a száját utána s várt. Az asszonyt nézte s ebben a pillanatban ráismert az ő igazi testvérnénjére. Ilyen volt az mindig, otthon is eldugott a szájuk elől mindent; nem nézhette, hogy valaki teli szívből zabáljon; mert a nő már szopós korában megmutatja, milyen lesz. Hát ez fukar volt mindig; igaz, nem sokat ért vele, csak annál jobban kifosztották.

Aztán szólt:

- Van-e még?

- Kis levet még adhatok, - felelt szomorkásan az asszony s nyult volna a merőkanálért, de Gábor elfogta a karját s ő maga markolta meg a kanalat:

- Haggyad, majd én...

Lehajolt, mert a levesfazék már félre volt állítva a földön Jól megkeverte s a fenekéről merített. A selma mosoly most már lefutott az állára, aztán nevetett, egyre jobban, szívéből. Maga elé tette a teli tányért, hátrafeszült a széken s nézte a csibecombokat, melleket. Csettintett s úgy nézett rájuk:

- E hát jól néz ki: most kezdődik az ebéd!

Az asszony összecsípett szája elfehéredett, orra körül kiütköztek a szeplők, mintha kukoricadarával hintették volna el és sápadt volt a haja tövéig. De a kis sógorból kárörvendő nevetés csapott föl:

- Jól tetted: tanulhat belülle. Mindig a silányát eteti előbb, oszt má megesett, hogy a java e'romlott Asszonyi hutaság!

- Vacsorára szántam, - mondta elszégyelt, ízetlen nevetéssel az asszony, - gondútam: itt maradó, Gábor?

Az kimelegedetten falta a húst, aztán eldőlt a széken. Nagy önelégültsége volt. Most már felülről nézte őket s bátran, szemérem nélkül vett sorra mindent a szobában. Lenézéssel állapította meg, hogy dirib-darabban gyűlt össze. Az asztalkendőjükön akadt meg: nem középen varrt, böcsületes szőttes az, hanem virágos, rojtos cifraság. Nyilván lopták. S mindenük ilyen: különb, mint egy paraszté, de nem illik hozzájuk Ez a szoba valóságos zsíbbolt!

Idáig gondolta, akkor hirtelen megháborodott a két szeme. A rétestál került az asztalra, de kívül maradt a púpja: a sikérjén volt néhány darab. Elnézte kicsinyt s gondolt egyet. Azok ijedten lesték és megkönnyebbültek, hogy csak egy darabot szúrt villára. Akkor lopott pillantással mindegyik kettőt-kettőt vett magának. Maradt a tálon három.

- A főzéshő értesz, - mondta Gábor, - ropog a tészta és vékony.

Nem sietett az evéssel, mintha jobban ízlene így, egy-egy darabot soká elforgatva a nyelven. Csak arra vigyázott, az utolsó falatot előbb bekapja, mint azok az övékét. Ekkor lassú tempóval nyújtotta karját ki. Emelkedett egyet, a nyaka elérte a tálat, mintha nézné, melyik a legjobban sült falat; de amint lekoccant a villa, mind a három darab elakadt a hegyén. Széles kamasz vigyorgással tartotta maga előtt s mint egyetlen falat, úgy pottyant mind a három a tányérra. A sógor az utolsó falatot tömte, szólni nem tudott, csak apró szemeit dobta kiljebb a rémület. Önkéntelen utána nyúlt, de elröstelte s éktelen dühében gondolt valamit. Szinte megnőtt, ahogy most ellökte maga alól a széket, csak egy pillantást vetett a nőre, látszott, veri, rúgja, gyilkolja a gondolatával. Az felállt, de menten visszahanyatlott; karbatett kezekkel elszántan várta: mi lesz? A sógor hosszabb lépést mért, mint amekkora egész hosszában volt, úgy rúgta ki a konyhaajtót, zuppant, mint a kődobás s csak alig volt kint, már fordult is, két kézzel szorítva a félretett rétestálat. Nézte egy darabig, sárga bőrét vörösség öntötte el, de szó nem jött a száján. Nagy nyelések után állt meg a tállal:

- Most megkeserülöd, most az egyszer elbánok veled! Elég vót a koplalásbú! Hogy az a mindentlátó isten nem üt agyon illen nőt, azt nem értem! Mer ennek a fukarsága öl meg bennem minden gerjedelmet, mit törődik az illen avval, hogy férfiember ember, csak ide-oda dobni a dologba s ha butul, mint az állat, örül neki; a fő, hogy számolhassa a garast. Illen ez! S ha még kőne neki a gyerek, de arra fintorog, hogy: még ráérgyünk. Hát kérdem: ki fiáért koplalok én? Hanem most az egyszer megjárod, aszondom! Jó, hogy gyütté, Gábor, ehettem vóna a rétest szombatig.

Hirtelen asztalra lökte a tálat. Nagymérgesen áttett a tányérjára két darabot. Megmosolyogta, de még ez is dühös mosolygás volt, aztán mégegyszer leszúrt s Gábor tányérjára dobott át kettőt. Mohón faltak, szó nélkül. Ahogy fogyott a rétes, a sógor résen volt: szúrt a villával kettőt ide, kettőt oda. Csak a szuszogásuk hallatszott, néha rövid ziha, amint verejtéket töröltek. Gábor kevesebbet fogyasztott, meg is állt, felnézett és elöntötte a nevetés: ez dühből eszik - gondolta. Nem is volt ez más: asszonypukkasztás. Néha összeviccsant a nézésük, asszony felé csípett a szemük, ebből megértették egymást: ha tálon marad egy falat, az férfiszégyen.

Az asszony jó előbb elhúzta magát az asztaltól, lépéstávolságba ült, karbatett kezekkel. A nézése hályogos lett, a szája icipici szütyőformát kapott, de csak minél jobban csucsorgott, annál inkább látszott, hogy viszket benne a sok visszafogott szó. Haraggal teli lenézés ült rajta, mintha mondaná: ez a férfi, zabáló állat! Megennék a tulajdon csontjukat, ha kapnának helyébe, de hogy egyszer kis örömöt adnának az asszonynak? Soha! Még egy kendőt nem kapott ettől, mert a csinostól sajnálja a pénzt, irígy, mint az ördög, csak a zabálás, ez kőne neki. Ilyenek mind, arra szórnák a pénzt, aminek semmi látszatja és még ilyennek kőne gyerek; hohó, elébb legyen rendes tehén, meg ölég disznó. Persze a gyerek könnyebb fabrika; ezzel hetvenkednék mind; az ő anyjának is volt nyolc, még szerencse, hogy ma több esze van a nőnek. Egy szent igaz: ahol szerzés van, az asszony-okosság.

Nézte őket gyűlölettel. Azok versenyt ettek és cinkosan sandítgattak. Gáborban már elült a kedv, szívesen rágyújtott volna, de a tálon volt még pár darab, már pedig a kis sógort nem hagyhatja cserben, hát megosztoztak szépen: még kettőt-kettőt a végére. Pihenésre volt már szükség, vártak kicsinyt. Ez az az idő, amikor az agyonfalt ember évődni szeret az ellenségével.

Gábor tarkóra szorított kezekkel feszült a széken, szemrefogta a nénjét, pedig az, mint este szúnyogok elől, kapkodta a fejét. Gábor csak azért is:

- Neked érdemes vót városba tanúni: ilyen rétest nem ettem még. Ides anyám furkóibú negyede se csúszik...

A sógor is elkészült; felállt:

- Ide nézzetek, - kiáltott, - feszül a bendő, de hogyan feszül!

Diadallal verte a hasát, látszott, szeretne kirohanni és megmutatni az egész telepnek.

Régi közmondás: nem jó apró emberbe ördögöt engedni. Egy-kettőt nyújtózott, nyögött és nevetgélt.

- Megtömtem magamat, ez hát megtörtént, - mondta s hogy az asszony gyűlölködő villogását látta, elöntötte megint a düh s nagyot kiáltott:

- Majd megtanítalak én ezután! Hozd be a dinnyét

Aztán Gáborhoz fordult:

- Tudod, sógor, öt nagy dinnyénk termett a homokba: görögök. Aszondi, eladi mind. Mondom, nem bánom négyet, de egyet kóstolunk. Tudod-e, mit csinát? Hát juszt se! Kosárba kötötte, hogy viszi piacra hónap, pedig mit kap érte? Pár hatost! De az én hasamnak minden drága; ez is drága... Hanem most aszondom: adod-e ki a kosarat, hozod-e be? Tanácsulom, mer ha én indulok, megtudod, ki vagyok!...

Nézte az asszonyt, mintha késsel lenne mind a két szeme tele. És vágott, döfött, ahol ért. Az ment kifelé leesett vállakkal. Csak elmenőben oldalból vetett Gáborra egy pillantást. Könnyű volt megérteni: te vagy az oka, minden bajt rokon hoz a nyakunkra: Isten verjen benneteket!

A dinnye lehetett nyolc kiló. A kis ember felkiáltott: ez hát a török koponya! S látszott rajta a gyilkos szándék. Félkarral ölelve belédöfte a nagy disznóölőkést és ropogtatva hasította ketté. Megállt szótlan gyönyörűségében. Remek példány volt, vörös húsában, mint sűrű bogarak, feketén álltak a magvak; jó szaggal lett tele a szoba.

- Van eszük az uraknak, - mondotta s mialatt lenyisszantott egy gerezdet, édes kéjjel nevetgélt. Nagy munka volt, ebbe belé kellett szelídülni. Az első gerezdet vendégének nyújtotta, késhegyen, viccel:

- Vigyázz, kikél a magva a hasba...

Aztán maga elé állított egy csuromlé gerezdet. Nézéssel ízlelte előbb, csak aztán nyalta körül az egyik oldalát. Az első falat előtt habozott, sűrű pillogások mögül leste az asszonyt. Imént mérges arcán már béke volt; ha most szólna az asszony, hacsak egyetlen szót is szólna, odatolná néki ezt a gyönyörü gerezdet: - ne, egyed s ne fintorogj! De az ült karbavetett kezekkel, konokan, két vörösbegyulladt folttal az arcán. A kis ember billentett a nyakán s rosszalva, mozdított a fején... Értette: nyilván bőgött, míg a pincéből hozta s eldörzsölte magát. De, hogy ő szóljon előbb neki? Inkább fut a világba, de soha! Ettű bokrosodna csak a nő...

Hogy ne lássék a szelídülés, ráncolt a homlokán, de elnevette magát és cuppantott Gábornak: - jó-e, mi? Egyed, van bőven: ebbül itt nem marad!

Fölrándult a szemöldöke és csípett balszemével az asszony felé.

Az ült egyformán, most már két lépést húzódva el az asztaltól. A megvetés, a férfilenézés mint késő fagy a gyenge leveleket, megölte minden női kedvességét. Mintha elapadt volna egész testében, a bőre meglazult, a szája, mint túrós zacskók nyílása, sűrű ráncok közé süppedt. Gábor elakadt az evésben; fájt a teli gyomra, amint szorongatta a nyakáig. Valami kis szégyen és megbánás volt benne:

- Lépni se tudok, azért bolond dolog ennyit zabálni.

A nénjét nézte. Most szánalom fogta el: - azért ez sokat próbált, sokfelé rugdalták - gondolta s már csak lassú töprengések között, kedvetlenül dobott magába egy-egy falatot. A sógor is csak így. Ételtől eltelve, férfiharagjukban kielégülve, látszott, hogy nincs már egy cseppnyi, asszony ellen lázadt dühükből. Most már csak buta truccból pazalják a dinnyét. Az asszony jól látta a dolgot. Fölállt, fölényes, gúnyos nevetés volt a száján, de nagy indulata csak a keze reszketésén látszott. Indult a szobából. A sógor hirtelen nyújtott magán és elcsípte a szoknyáját:

- Innen ki nem mész, egyé legalább egy falatot: mézédes... Fogta erősen a szoknyát, másik kezével meg a késhegyre szúrt dinnyeszeletet. A hangjában férfikodott, de nézésében már kutyaszelíd volt. Az asszony egy pillantást sújtott rá, aztán tépte, szakgatta magát. A nézésében ott volt: hozzám ne érjen férfi, csak faljátok magatokat holttá.

- Má pedig innen ki nem mész, míg ez héjjáig benned nincs!... Tera, no...

Az asszony erre elhanyatlott a széken, két karjával asztalnak dőlt, arcát tenyerei közé fogta és zokogott keservesen:

- Tudom, hogy az én híremmel eztán tele lesz a vidék. Hogy a Tera így, hogy a Tera úgy; jaj, jaj, jaj nekem...

Hüppögött, nyögött, most már áradt a szava:

- De azt egyik se mondja, mennyit dógozik szegény, nem vóna egy fűszál, nem vóna egy csibe nélküle. Jajjaj, nehéz a szegény sorsa, tulajdon vérei se értik, tulajdon társa se! Tudom én: holtomat kívánják, holtomat szeretné mind. Teremtő atyaisten, miért vagyok én ezen a világon?

Nagy bánattal szipogott, de, ahogy megérezte a két férfi szégyenét, kemény lett. Még könny pergett az arcán, de két szeme villám-szilajon nézett szembe:

- Istentelen bitangjai! Én? Én el vótam leánykoromban, becsűtek a dógom után, ottmaradhattam vóna hóttomig. Csak itt nincs köszönet! De megbánik! Megbánik! Megyek, ahunnan gyüttem: van énnekem böcsületem. Merhogy énmellettem főzabájjanak mindent, azt nem! Az én bűnöm, hogy annyi se gyün itt a házhó, mint egy konvenciós béreshő? Ölöget bíztattam: vállajjon aratást, vállajjon fanyesést. Akkor vót nagy hangja, hogy ű nem más szógája, így-úgy! Persze, korán ke'ni, dógzani pontosan, ahhó nincs étvágy! De rétes, az kőne! No megájj, várhatod! Az teccene, hogy én járjak mosni, vasa'ni, mindenféle malacságra faluzni, annak örű, ha kerű a munkám után nullás liszt, cukor, frank... Meri mondani, hogy kértem a pénzibű egyszer?... Most hallgat, most nincs szája, mert ahány férfi, mind arcátlan!

A két férfi buggadtan nézte az abroszt. Kicsi falatokra vagdosták a dinnyét, még szopogattak belőle, de csak annál elteltebben lökték aztán félre a tányért.

- Állhatna már a kereplőd, - mondta a kis ember és Gáborra nézett, szólna valami bölcset most. Az hallgatott. A sógor dühösen nézett rá, mintha mondaná: a réteshez volt szád, most lenne!

Gábort, mint fulladt embert a víz, úgy tömte el a nagy falás. Sok fészkelődés után szedett össze annyit, hogy:

- Legalább most e'montátok egymásnak a magatokét...

Az asszony egyre szipogott; nagy melege volt, a rékli ráragadt és vízben állt homlokán a haj. Önkéntelenül a hideg dinnye után nyúlt. Először tette magát, mintha kóstolná, el is lökte rögtön. Kis ideig bírta, de akkor ragadott egy szeletet, nagy falatot szúrt késhegyre s mint olvadó jeget szorította fogai közé.

Gábor felállt, nyújtózkodással nevetett:

- Ez a házas élet, - mondta. - Minden kigyün az emberbű, hadd gyűjjön a szó is. Errevaló a házasság.

- Hát te mikor szánod e' magadat? - kérdezte a sógor.

- Úgy látszik, e'szánom .

Erre a szóra ledobta az üres dinnyehajat az asszony, fölnézett öccsére s csudálta, mint templomban a papot.

- Van valakid?

- Akad.

- Aztán ki?

- Akit választottam.

- S milyen?

- Amilyent szeretek.

Minden szónál nőtt a mosolygásuk. Aztán összenevettek mind a hármán. Látszott, rendben van a béke.

Az asszony látta, hogy több szót ki nem szed belőlük, az asztalt szedegette, konyhába hordta és kint maradt jó ideig.

A nagy falás után álmosság lepte el őket. A pipa szájukban lógott, de a szemük lecsukódott.

A szobában csend volt. Egy-egy légy repült be, a zsongásra felnéztek és addig kísérték, míg el nem akadt az enyves papiron. S tovább szuszogtak.

Eljárt az idő.

Gábor készülődött.

A kapuban eléje állt a sógor és hunyorogva fogta vissza:

- Mégis, mi járatba vótá?

- Vendégségbe, - mondta Gábor és kezeltek.

Már kiért az útra, pár lépéssel elhagyta a házat, akkor gondolt egyet és visszafordult:

- El is feledtem mondani, hogy a vendégséget majd visszaadjuk Újkádáron...

Kurjantva lépett tovább.

Ki kellett lépni. Az ég alján egyre kisebb csík parázslott, a jegenyék nőttek és megkésett madarak suhogtak sebes szárnyakkal.