Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Vers

Fenyő László: CSUKLÓDON KIBUGGYAN A VÉR
Zelk Zoltán versei

Fiatal, újonnan jelentkezett költő értékelésénél nem utolsó szempont: milyen mértékben sikerült magát függetlenítenie azoktól a hamisan korszerű igényektől, amelyek, mintegy a levegőben úszva, lerontják-mérgezik a mindenre fogékony, ki nem alakult egyéniséget. Jaj annak, aki bevette a maszlagot: «A költészet csak eszköze az agitációnak», vagy «a költő korát fejezi ki», «a költőnek az élettel legyen kapcsolata» stb. - Minden költészet maga agitáció: önmagáért agitál, az érzéstartalom, a forma szuggesztiója, a kifejezés erején; az «Álmodik a nyomor» épp úgy, mintha a kedvesem szeméről írok és kifejezheti korát anélkül, hogy egyetlen tárgyi adattal szolgálna a korról és valóban: a költőnek legyen az élettel kapcsolata, de elsősorban a tulajdon életével: azt fejezze ki - nincs hitele olyan költőnek, aki közösségek nevében szól, holott még önnön-életéről nem adott számot.

Zelk húsz versében egyetlen korszerű bombasztot nem találunk. Ő is ír a «Fiatal munkáshoz» s ez versnek a gyöngébbek egyike, de bárhol üssük fel füzetét, itt is, ott is akadt néhány megkapó sor, frissen látott kép, egy célbataláló jelző s összbenyomásként mindenesetre: versideálja az abszolút líra, sorokba lehelni «embersége meleg tartalmát».

Egy csavargó lírája ez, de nem a természetben ujjongva felolvadó, vagy sorsa ellen fenekedve lázadó csavargóé, hanem a puha szemlélődőé, akinek csavargása csak afféle szelíd bolyongás és aki - kertész szeretne lenni. Olykor megül «öreg ablakok mögött» s lámpája sugarait s falain a mélyrehajló árnyat ápolja, mint hajdan Tóth Árpád. S úgy tekinthetjük, mint Tóth Árpád kései és szabadverselő tanítványát, aki magyar bánatok helyett «pogromok pernyéi» közt, «kiköpve ősi álmok mézét», «botorkál űzött embersége felé».

Tónusuk van ezeknek a verseknek: nemesen szürke tónusuk, csöndesen hullámzásukból ki-kicsap a lélek panasza; sok bensőségesség, átérzett melegség, finom érzék a részletek iránt - csak éppen átütő ereje nincs ennek a költészetnek, mint egésznek.

Egyénileg legjobb néhány portrészerű verse, mint a «Férfi», «Alvó öreg», «Reggeli köszöntés», mely utolsó zsánerképnek is felfogható, a Catullust idéző «Közöttük éltem egykor», a rímbe kívánkozó «Tűnődés» és két gyöngyszem, törés nélkül: «Lány, akit szerettem», «Kertész vagyok».

Füst Milán és Illyés Gyula letagadhatatlan nyomai kísértenek a versek közt, más, jobban felszívódott, hatások mellett, de nagyobb hiba, hogy helyenként fáradt részletek, meggyőződéstelen képek, hasonlatok alakjában költészet helyett csak bizonyos költői formalizmus érvényesül.