Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Turóczi József: GUNDOLF-JUBILEUM

Friedrich Gundolf, a legnagyobb élő német irodalomtörténetíró most töltötte be ötvenedik esztendejét. Életrajzi adatai, könyvei, tanulmányai, előadásai, fordításai csak külső vonatkozásaiban, látható jegyeiben teszik megfoghatóvá, de nem merítik ki korszakos jelentőségét. Irodalomszemléletének új optikája és új műnyelve éppen csak hogy sejteti annak a lépésnek mélységes irracionalitását, amellyel az irodalomtörténetnek visszaadja önbizalmát s kivezeti filologizmustól, pszichologizmustól, filozófiától, szociológiától elhomályosított, meddő helyzetéből. Benne, vele az irodalomtudomány újra visszatalál az élő irodalomhoz, még pedig olyan teljesen és szervesen, hogy erre a romantika, a Schlegel-testvérek óta alig találni példát. Fellépése abba az időpontba esik, amikor a megcsontosodott pozitivizmus döntő harcát vívja a feltámadó idealizmussal. Az ő helye az idealizmus táborában van. Csakhogy filozófiája nem alkalmi tájékozódás, hanem világnézet, aktiv erő. Az intellektualizmus, a mechanizálódás elleni küzdelem formáját és eszközeit sem kell Windelband-Rickerttől elsajátítania, kézikönyvekből megtanulnia, mint kortársai jórészének. Mindezt készen hozza magával. Aztán ott van mögötte Stefan George költészete, amely formákhoz kötött, közvetlenül ható, legaktívabb tiltakozása a német idealizmus erőinek mindenfajta pozitivista irány ellen. Néha az az érzésünk, mintha csak objektiválná, tudomány rangjára emelné a George-kör ünnepélyes ideológiáját, kultúrhumanizmusát, meredek hősiségkultuszát. (Nem véletlen, hogy Georgeval foglalkozik legérzékenyebb, legszemélyibb s legszínesebb könyve.) Természetes, hogy Bergson intuicionizmusa teremtő visszhangra talál benne s hogy közvetve-közvetlenül tartja a rokonságot az intuitiv történetszemlélet, rekonstrukció és restauráció nagy mestereivel, Herderrel, Rankeval, Burckhardttal, a megértés utolsó klasszikusával, W. Dilthey-jel, de mindenekelőtt Mommsen égő divinációjával. Tőlük tudja, velük együtt vallja, hogy ami nem él belső tapasztalásként az emberben, arra semmiféle adat, külső egybevetés és tapasztalat rá nem vezetheti az embert. Tárgy-, ember-, eszmetörténet erők lecsapodásának a története. Az általános emberi csak egyéni szimbólumokban juthat kifejezésre. A történelem tárgya, anyaga az élet, melyet csak színes visszfényében foghatunk meg. A módszer eleven út, s értéktelen minden megismerés, amelyet nem ilyen megélt út közvetített. Nincs fogalmi rend, amely kimeríthetné az eleven költőt, nincs fogalmi és filológiai készség, amelynek segítségével jobban megközelíthetnők az alkotó művész lényegét, mint intuiciónk révén. Aki egy-egy költőről nem alkotott egységes képet magának, az a részletekben tehetetlenül küzködik a megértésével. Csak az értheti meg a művészt, aki maga is művész. A szemlélő beleéli magát a műalkotás centrumába: ez a pillanat a lényeg megértésének pillanata.

Amikor Gundolf felfedi azoknak az erőknek törvényszerűségét, amelyek Shakespeareben s Shakespeare német hatásában érvényesülnek, vagy e hatás eredményeiben még ma is élnek; amikor kimutatja Goethe életformájának és műveinek tökéletes törvényközösségét, Hölderlin német görögségének apriorisztikus értelmét, Kleist problematikájának s drámájának szerkezeti megfelelését, Georgeban a nagy emberfajta utolsó objektivációját; amikor nyomon követi a Caesar-mitosz alakváltozásait; amikor monumentalizálja Shakespearet; amikor visszavezet az igazi Paracelsushoz; amikor az idő mérlegére veti Opitz, Gryphius, Arndt, Hutten, Klopstock, Joh. v. Müller értékét; amikor romantikaellenes álláspontjáról igyekszik megérteni a romantikusokat -, ez nem a Dilthey-iskolának lépésről-lépésre haladó, elemző, leíró eljárása, hanem a megértés villámszerű pillanatában célba találó intiució útja. Dilthey eljárása jobban ellenőrizhető, látszatra empírikusabb, a Gundolfé merészebb, mellőzi a közbenső állomásokat, de valójában ő is az empiria szilárd talaján áll. célkitűzésük azonos: az ineffabile individuum megértése. De Dilthey képtelen feláldozni, míg Gundolf habozás nélkül áldozza fel az egészet, amelyből aztán önként adódik az atómok jelentése s jelentősége.

Az intuicionizmusnak van egy sebezhető pontja, ahonnan mindenestül ki lehet forgatni. Ha tudniillik az intuicionizmus következetes marad alapvető elvéhez, akkor intellektusellenessége intellektustagadássá, sőt teljes alogizmussá fokozódik. Eleve lemond arról, hogy általános érvényű fogalmakkal dolgozzék. Minthogy a szavak fogalmak szimbólumai s funkciójuk szerint fogalmasítják, megmerevítik, részeire bontják a közvetlen szemléletet, az intuicionizmus csak a problémák helyzetéből adódó s természetükkel változó szubjektiv értékű képekkel közelítheti meg az eleven, osztatlan életet. Ez a körülmény természetesen kérdésessé teszi minden intuitiv módszer érvényét. S éppen ez az a pont, ahol a Gundolf útja elválik a Bergsonétól. Minthogy súlyt vet intuitiv úton nyert eredményeinek tudományos érvényére, nem érheti be képies körülírásokkal, hanem azon van, hogy fogalmasítsa őket. E célból részben felfrissíti, részben új funkcióhoz juttatja a régi irodalomszemlélet megcsontosodott műnyelvét, részben új fogalmakat alkot, még pedig úgy, hogy intuitív felfedező útját az empíria ellenőrzése alá helyezi. (Utolsó műveiben egyre szembetünőbb, egyre szigorúbb ez az ellenőrzés).

De azért a Gundolf tudományos tárgyilagossága nem a személytelenség vagy érdektelenség formája. Nem közeledik korhoz, íróhoz, irányhoz, vagy alkotáshoz, úgy hogy legalább periferikus érintkezése ne lenne velük, mindegy, hogy ennek az érintkezésnek analógia, belső rokonság, vagy akár ellentét az alapja és feltétele. Ez a körülmény súlyos feladatot ró rá, hiszen minden új tárgy új problematika elé állítja, új módszeres eljárásra, új fogalmak alkotására kényszeríti. Viszont éppen ebben a soha meg nem merevedő, rugalmas lényegszemléletben rejlik Gundolf megállapításainak varázsa, itt gyökerezik műveinek utánozhatatlan, szabályokba nem foglalható egyszerisége.