Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
Az utolsó ötven év legnagyobb hatású publicista pályájának értelmét és ebből folyólag értékmérőjét az adja meg, hogy a legjelentékenyebb és legsikeresebb kísérlet volt a magyar közvéleménynek egy egységesen koncipiált eszmekörben való koncentrálására s ezen az alapon egy nemzeti egységben való egyesítésére Rákosi, akiben igen nagy mértékben megvolt a született ujságíró kontaktus-érzése a közönséggel, vagy hogy, mondhatni, maga is csak egyik, lendületes írni tudással és erőteljes temperamentummal kitüntetett tagja volt a közönségnek, - a közvélemény adottságaiból indult ki ebben az egységesítő munkájában. A 67 és 48 között megoszlott nemzetet a közjogi politika jelszavaival nem lehetett egyesíteni, e fölé a kupola fölé kellett új tetőzetet építenie. A tetőzet anyagát Rákosi a 67 után nagyra erősödő nemzeti optimizmusban találta meg. A kiegyezés után következő soha nem remélt prosperitás erősen hajlamossá tette a közvéleményt a legnagyobb illúziók táplálására. A prosperitásból folyó erőfölösleg tudata tért keresett az expanzióra, - ebből keletkezett a magyarosítás politikája, melynek Rákosi volt a legpregnánsabb publicisztikai kifejezője. Ez a politika abból az illúzióból indult ki, hogy kormányzati intézkedésekkel és társadalmi nyomással lehetséges lesz a nemzetiségi tömegeket magyarrá tenni. Rákosi a maga optimizmusával a saját személyes élményét tekintette bizonyító példának arra, hogy ez az illúzió megvalósulhat minden történelmi példa, tapasztalat és szociológiai törvény ellenére. Ez volt a magyarázata annak az évtizedekig tartó publicisztikai izgatásnak, mely a
Bírálatába ennek a politikának nem bocsátkozom; nagyon messze vezetne. Csak azt akarom ezzel a fejtegetéssel megmutatni, hogy aki Rákosinak, vagy bármely publicistának pályájáról ír, annak meg kell találni a magyarázó szempontokat e pálya értékelésére. Ezt nem találtam meg