Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Tudomány és kritika

Schöpflin Aladár: RÁKOSI JENŐ MINT PUBLICISTA
Sikabonyi Antal tanulmánya

Az utolsó ötven év legnagyobb hatású publicista pályájának értelmét és ebből folyólag értékmérőjét az adja meg, hogy a legjelentékenyebb és legsikeresebb kísérlet volt a magyar közvéleménynek egy egységesen koncipiált eszmekörben való koncentrálására s ezen az alapon egy nemzeti egységben való egyesítésére Rákosi, akiben igen nagy mértékben megvolt a született ujságíró kontaktus-érzése a közönséggel, vagy hogy, mondhatni, maga is csak egyik, lendületes írni tudással és erőteljes temperamentummal kitüntetett tagja volt a közönségnek, - a közvélemény adottságaiból indult ki ebben az egységesítő munkájában. A 67 és 48 között megoszlott nemzetet a közjogi politika jelszavaival nem lehetett egyesíteni, e fölé a kupola fölé kellett új tetőzetet építenie. A tetőzet anyagát Rákosi a 67 után nagyra erősödő nemzeti optimizmusban találta meg. A kiegyezés után következő soha nem remélt prosperitás erősen hajlamossá tette a közvéleményt a legnagyobb illúziók táplálására. A prosperitásból folyó erőfölösleg tudata tért keresett az expanzióra, - ebből keletkezett a magyarosítás politikája, melynek Rákosi volt a legpregnánsabb publicisztikai kifejezője. Ez a politika abból az illúzióból indult ki, hogy kormányzati intézkedésekkel és társadalmi nyomással lehetséges lesz a nemzetiségi tömegeket magyarrá tenni. Rákosi a maga optimizmusával a saját személyes élményét tekintette bizonyító példának arra, hogy ez az illúzió megvalósulhat minden történelmi példa, tapasztalat és szociológiai törvény ellenére. Ez volt a magyarázata annak az évtizedekig tartó publicisztikai izgatásnak, mely a harmincmillió magyar tetszetős jelszavában csúcsosodott ki. Ez a program annakidején annyira megfelelt a milleneumtáji magyar közvélemény hangulatának, hogy valósággal kötelezővé általánosodott s azonosnak tűnt fel a magyar intelligencia szemében a hazafiassággal. Rákosi ekkor nem érte be ennek a belső expanziónak hirdetésével s felkapta a magyar imperializmus Kállay Bénitől származó gondolatát, amely a Balkán felé irányuló hatalmi és kulturális terjeszkedés délibábját ragyogtatta meg az optimizmussal eltöltött közvélemény előtt. E körül az expanzív gondolat körül forog Rákosi egész publicisztikája. Minden részletkérdésben való állásfoglalása erre néz vissza, még ha irodalomról vagy művészetről szól is. Harcai ennek érdekében folytak, akár Tisza Kálmán ellen és Apponyi mellett, akár Tisza István mellett és a választójog ellen, akár Apponyi ellen és az irodalmi konzervatívizmus mellett.

Bírálatába ennek a politikának nem bocsátkozom; nagyon messze vezetne. Csak azt akarom ezzel a fejtegetéssel megmutatni, hogy aki Rákosinak, vagy bármely publicistának pályájáról ír, annak meg kell találni a magyarázó szempontokat e pálya értékelésére. Ezt nem találtam meg Sikabonyi Antal Rákosi publicisztikájáról szóló, egyébként teljes jóakarattal és figyelemreméltó íráskészséggel írt tanulmányában. Sikabonyi - ezt már Komjáthy Jenőről írt könyvéből is láttuk - a panegyrista kritikusok közé tartozik, mindig valaki iránti lelkesedés ösztökéli írásra. Az ő részéről hódolat illeti meg hőseit, nem bírálat. Rákosi-tanulmánya esetében ezt még az is tetézi, hogy szemmelláthatólag nincs politikai koncepciója, holott politikai kérdésekről kell szólnia. Az ilyen abszolut magasztalásnak az a következménye, hogy Rákosi publicisztikai alakja a körvonalak nélkül szétfoszlik, mint a túlzott fénybe állított tárgy. Néhány ötletet, adalékot mégis ad Rákosi pályájához s temperamentumos előadásmódjával vonzó olvasmányt nyujt a közönségnek.