Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza
Géza bácsi arra született, hogy mások uralkodjanak fölötte. Hogy egyszerűen birtokba vegyék, kisajátítsák és bekebelezzék. Hogy megsemmisítsék minden egyéni akaratnyilvánulását. Gyámja lesz mindenki, aki a közelébe kerül. Háromezer holdján a jószágigazgató az úr. Maga a búzát se tudja megkülönböztetni a rozstól. őt csak a gépek érdeklik. A gépecskék, a titokzatos szerkezetek, amelyek már kisgyerek korában izgatták fantáziáját. Akkoriban órás akart lenni, amiért csúnyán kinevették. Azután technikusnak készült, de abbahagyta a fejtörő tanulmányt. Hazament Berettyó-Tamásiba «kisérletezni», oxigént meg hidrogént fejleszteni, mikroszkóppal vizsgálódni, acetilen-lámpát szerkeszteni, puska-závárzatokat tisztogatni s más efféle életrevaló dolgokat mívelni. Itt akadt össze végzetével: Piroska nénivel, a jószágigazgató feleségének vénleány-hugával, aki rövidesen elvette férjéül. Géza bácsinak ugyan inkább Zseni néni, a szép özvegy tetszett, de hát az ő tetszésére akkor már vajmi kevés volt bízva. Piroska néni döntött és Géza bácsi engedelmeskedett. Ettől kezdve két félelmes hatalom intézte sorsát. Egyik mint hűséges feleség, másik mint aggódó sógornő. ők rendelkeztek vele. Gyengéden, de hajthatatlanul. Vigyáztak rá éjjel-nappal és leszoktatták minden veszedelmes szenvedélyről. Nem engedték soha robbanó-szerekkel kísérletezni, lovagolni, vadászni, mert mindebből csak baj lehet. S ahogy multak az évek, úgy süllyedt egyre reménytelenebb szolgaságba Géza bácsi. Már kedvenc óráinak ketyegésében se gyönyörködhetett, mert Piroska néni idegessége elnémulásra ítélte a drágamívű, finom, régi jószágokat. Halott órák közt teltek Géza bácsi sivár, értetlen, szomorú napjai. Az ötvenéves öregúr mindenbe belenyugodott, szótlanul, fejbólintva, angyali szelidséggel és birka-türelemmel. Csak néha mozdult meg lefojtott érzései alján valami sóvárgó vágy - az önmaga igazi élete után.
Ekkor került oda a házhoz egy szép, fiatal, árva rokonleány, Mariska. És Mariskával együtt a deres őszön átragyogó tavasz. Meleg, cirógató sugarak hullottak Géza bácsi vénülő szívébe. Az elszalasztott ifjúság visszaidézett fényei, bolond bizsergései, ártatlan, édes örömei kísértettek benne. Végre rátalált valakire, aki megérti, aki hozzásímul, akit érdekel minden, ami Piroska néni szemében csak lenézett haszontalanság. Akiért érdemes újra előszedni a beporosodott fotografáló-masinát, hetenkint megnyíratni a szürkülő szakállt, kivasaltatni a gyűrött ruhát. aki a boldogság és szabadság szivárványát színezi a borús tegnapok fölé, mint biztató igéretet. És Géza bácsi fellázad. Hogy Mariskának kedvét töltse, egy délelőtt megindítja az elnémított órákat. Zengő, csengő muzsika veri fel a ház csendjét. Az órák ütni kezdenek és Géza bácsit mámorosan csókolja szájon Mariskát... Hanem ezzel aztán vége is a kurta boldogságnak. Piroska néni és Zseni néni együttes rohama pillanatok alatt leveri a lázadást. Az órák újra elhallgatnak, Mariska kiröpül a házból, öreg Géza bácsi elkínzott szívébe pedig karmolva hasít bele a tehetetlenség megalázó bizonyossága: Soha már... soha, soha többé...
Ezt az érzelmes, itt-ott szinte túlérzelmes történetet Csathó Kálmán a mosolygó irónia kellemes zománcával vonja be. Vidám, anekdotikus könnyedséggel, a gyakorlott csevegő közvetlenségével modulálja tréfásra előadásának hangját. Érezhetően maga is mulat hősén és hősének furcsa szituációin, azzal a komázó szubjektívitással, amely legfőbb akadálya szokott lenni a téma elmélyítésének. Mégis, a szórakoztatáson túl, sikerült helyenkint irodalmi jelentőséget adni neki. Különösen a két «jóságos» kínzó, Piroska néni és Zseni néni friss, eleven, szuggesztív rajzával. Mariska figurája már sokkal elmosódottabb. Géza bácsi alakján pedig - némi patronirozás mellett - szembetünő a «kész» beállítás merevsége.
Nagyobb baj, hogy a regény konstrukciója szervi hasadást mutat. Két részre tagolódik, két részarányos