Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM
REGÉNY (14)
IV.

Reggelinél ültek s hallgattak.

Bethlen vett a sonkából, sokáig komolyan nézte. Nem tudta mért nem tetszik neki. Nagyon fekete-vörös volt s szálas, amint harapta, a fogaköze mind tele lett vele.

Zsuzsanna nem kérdezte az urát, tudta gondjait. Ő is hallgatott.

- Valahol ettem én egy sonkát, - mondta Bethlen s ebben a pillanatban már tudta, hogy hol s teletömte a száját, hogy elhallgattassa önmagát. - Kérdeztem a pácot, de nem mondták meg... Szászok, irígyek... Gondolom Segesvárott volt s aztán elfelejtettem... Az a sonka az olyan volt, mintha nem is sódor lett volna, hanem sült, vagy főtt. Egészen gyenge, rózsaszínű s omlós és semmit se szálas.

- Nem jó az úgy, - mondta Zsuzsanna, önkéntelen ellenmondással, mintha megérezte volna, hogy mért nem jó. - Azt kegyelmed hamar megunná, mert az olyan rothasztott.

- No, dehogy is, - mondta elevenen Bethlen. - Hogy mondhatsz ilyet, lelkecském. Nagyon nagyon jóízű sonka volt. Még mondtam, hogy ennek a módját meg kell tudni és úgy készíteni a sódort ezentúl. Akkor az erdélyi sódor híres lesz az egész világon.

- Tudom én, tudom én, hogy van az, - mondta Zsuzsanna. - Gyömbéres pácot csinálnak s én is csináltam azt úgy, de azelőtt kegyelmed megtiltotta s leparancsolta. Még azt is mondta, hogy ha mégegyszer olyan sápadt sódort lát az asztalon, kiveti az ablakon.

Bethlen hallgatott. Már emlékezett valamire s csodálkozott.

Lehet a, hogy nem a sódar tetszett neki, hanem más...

Inkább tehát hallgatott, abbahagyta a sonkaevést s pihent.

- Nem tudom, mit leszek tévő evvel az Lippával. Kapitánya oly alattvaló komisz gazember, mind csak azt izeni, hogy vegyem meg a várat, ha merem s tudom. Bizony szétrúgom őket, mint egy fecskefészket.

- A fecske kedves madár s ahol fészkel, ott boldogság van.

- De szemetel s te sem szívelnéd, hogy itt az asztal felett rakja meg a fészkit s idehullasson.

- De nincs az asztal felett, kívül van, egészen szélin a háznak.

Bethlen hallgatott s a mézes bögrét maga elé vette. A bögre mázatlan csupor volt. Megnézte kívül s belül. Mocskos öreg bögre volt. Olyan volt, mintha füstös volna, mert a méz már évek alatt átette magát rajta.

- Mily ormótlan cserép, - mondta. - Ezek a mi fazokasaink semmit se tudnak. Van itt valahol egy menekült hitbeli nemzet, németbeliek, csak nem tudom kik s hol vannak. Azok oly gyönyörűséges cserepeket tudnak csinálni s kívül, belül mázzal húzzák be, hogy nem szivárog át rajtuk sem a méz, sem a zsír. Ha utána tudnék járni, akkor azokat megtelepíteném az alvinci mezőn, ahol oly jó agyag van, égetésre való... Fekete mázas csuprokat s tányérokat csinálnak s tarka virágokat tudnak bele rakni. Nagyon szépek. Ha látnád, örvendene a szíved.

Zsuzsanna hallgatott. Ellenségesen s kedvetlenül.

- S a mézet is úgy lehet ám tartani, aki ért hozzá, hogy nem lesz ilyen kásás, hanem tiszta, sárgán folyó.

- Olyan, mikor pergetik. Aztán megalszik s az a jó.

- Nem, az is éppen ilyen jóízü, de sokkal gusztusravalóbb. Nem tudom, hogy csinálják.

- Ugyan, édes uram, nem tudtam, hogy kegyelmednek az a jó. Nem kell vele semmit se csinálni, csak forró vízbe tenni az edényt s abban megolvasztani. De azelőtt kegyelmed azt mondta hogy nem jó íze van úgy. Valami csípős íz lesz benne, ha felolvasztjuk s azt kegyelmed sose szerette, mert azt mondta, minden csak úgy jó igazán, ahogy az isten adja.

Bethlen hallgatott.

- Már alig várom, - mondta, - hogy innen ezektől a szászoktól elköltözhessünk. Majd meglátod, lelkecském, ha Fejérvárán új házat rakatok, az olyan lesz, mint valami madárkalicka. Nem lesznek ilyen nagy füstös falak, ilyen nehéz fekete bútorok, hanem hozatunk Velencéből gyantáros bútorféléket, vagyis olyan mestereket, akik azt csinálni tudják. A falakat is meg fogjuk festetni új módon sárgára s világosra, s az ablakokba se rakatok ám vastag ólomüvegeket, hanem olyan símákat, akin átjön a nap fénye s ki lehet látni szemmel rajtuk keresztül. Egészen más a lakás, ha a nap sugara be tud jönni s a reggelinél bekopogtat az asztalra, mint a kis madár. Úgy fogom rakatni a házat, hogy az ablakok a reggeliző házból arra feküdjenek Orientre, hogy az első napkelte megörvendeztesse a szívünket.

- Az szép lesz, - mondta Zsuzsanna kedvetlenül.

- Mátyás király olasz földről hozatta a mestereket, mert ezek a mi míveseink bizony keveset tudnak. Már irattam is értek s meghagytam Rákóczy Pálnak is, hogy keressen nekem Gréciában olyan mestert, aki eljönne házat építeni. Neki ott közel van Velence is, üveget s porcolánt akarok véle szereztetni. Pál tudom, szívesen fogja ezt csinálni, mert fösvény bátyja úgyis elfelejtette s nem küld neki semmi élésre valót, hát boldog lesz, ha nekünk tehet szívességet.

- Csak sok pénzt fog az is elemészteni.

- Telik, - mondta mosolyogva Bethlen.

- Honnan? Még mindig a Báthory-ládákból?

Bethlen összehúzta a szemöldökét és elhallgatott. Nem akart és nem akart pörlekedni, inkább megint másra térítette a szót.

- Milyen külömbség van a szászok lakóházai s a mi nemes uraimék viskói között. Voltam valahol, olyan volt a ház ma is, mint Lázár apáméknál. Csaknem rájuk szakad, fagerendákkal van feltámasztva a tető belőlről s gazdagságuk, minden olyan, mintha feneketlen nyomor volna körülöttük.

- Hát Ágotán mi ujság? - kérdezte váratlanul Zsuzsanna.

Bethlenben megállott s meghűlt a vér. Nem nézett fel s uralkodott az arcán, hogy a felesége egy izmának rendülését se lássa.

- Hol?

- Szent Ágotán.

- Aha... Szent Ágotán... Mért kérdezed, lelkecském?

- Csak... Kíváncsi vagyok...

- Honnan tudod, hogy ott voltam?

- Mondták. A verebek.

Bethlen erőltetve nevetett.

- Nagy szájuk van azoknak a verebeknek.

- Nagy. És sokat tudnak csiripelni.

- S maga csak aztot hallgatja, a verébcsipogást.

- Nem hallgatom, de fülemet nem dughatom bé.

Hallgattak.

Akkor azt mondja Bethlen:

- Tudod, lelkecském, ha ember felgondolja, milyen hitvány és semmirekellő életet tud élni némely asszonyi állat.

- Úgy-e, lám.

- Hát hiába, aki lotyónak született, az lotyó lesz. Aki szentnek s angyalnak született, az szent lesz és angyal.

- Asszonyból az lesz, amit a férfiak csinálnak belőle.

- Az igaz. Lehet-é hát valami abból, akit Jósika uram tesz asszonyává.

- Jósika uram derék ember tudott volna lenni, derék asszony mellett.

- De most mondtad, hogy asszonyból az lesz, amit a férfia csinál.

- Most meg azt mondom, a legderekabb férfit is el tudja rontani egy dühödt asszony, aki csak a boszorkányságnak adja magát.

- Igazad van benne.

- És mért kellett kegyelmednek, édes lelkem, abba a boszorkányfészekbe menni?

- Muszály volt. Írást kellett vennem tőle, hogy a ládákat az ország használatára átadta s...

- No és?

- Mit és?

- Hát csak azt kérdem, édes lelkem, hogy átadta-é?

- Muszály volt neki.

- S mit adott kegyelmed neki érte?

- Mit adtam. Örüljön, ha nem veszi el tőle a fiskus azokat a birodalmakat, amiket a bátyja neki adott.

- Jézus Mária s kegyelmed azt mind meghagyta neki?

- Dehogy is hagytam, az majd a fiskus dolga lesz, hogy megítélje, mit és mennyit hagy meg neki.

Az asszony gondolkozott. Kis homlokán ráncok voltak s barna szeme égett s erősen nézte az ura arcát. Bethlen azonban lehajtotta a fejét s erősen nézte maga előtt a tányért.

- Az a kérdés, hogy kegyelmed milyen írást adott neki.

- No, az nagyon csendes írás. Azt lehet magyarázni így is, meg úgy is.

- Itt van kegyelmednél az írás?

- Nálam? Mért őrizném én azt magamnál?

- Hát hol őrzi, édes lelkem?

- Péchy uram dolga a kancellária.

Az asszony újra elhallgatott.

Bethlen felállott.

- Elmegy, édes lelkem?

- Bizony, - mondta nagyot nyujtózkodva Bethlen. - Nekem ma éktelen sok dolgom van.

- Ebéd hány órakor lesz?

- Tizenkettőkor. Mért kérdi, lelkecském?

- Csak kérdem.

Bethlen megcsókolta a felesége homlokát és sietve elment. Sietett, hogy valami kérdéssel meg ne állíthassa az asszony.

Mikor átment a tanácsházba, ott már együtt volt az egész kancellária.

Sorra kérdezte a napi dolgokat s intézkedett s dolgozott, de valami folyton fúrta az oldalát.

Nagyon izgatta a felesége kérdezősködése. Vajjon mit hallott és kitől hallott Báthory Annánál való vizitelésiről.

- Péchy uram! - szólította meg egyszer csak Péchyt.

- Tessék velem parancsolni Nagyságodnak.

- Hogy találtatok meg engem, mikor senkinek meg nem mondtam, hova s merre megyek?

- Nagyságos uram, a Thurzó Szaniszló uram levelével muszály volt nagyságodat rögtön felkeresni. Elküldtem hát lovas legényeket arra, amerre nagyságod elment.

- S ki jött vissza a legények közül?

- Ágotáról visszajött egy, Segesvárából a másik. A többi ment utána nagyságodnak.

Bethlen értette. Hát innen tudta meg az asszony.

Soká nézett maga elé. Kár volt, hogy nem vette el a levelet a nőtől, amelyben megerősítette volna, hogy a ládákat...

- Híjja csak be kegyelmed Zólyomi Dávidot.

- Igenis, nagyságos uram.

Kinyitotta az ajtót s Zólyomi Dávid belépett.

Bethlen soká nézte a fiatal embert. Az zavartan s belepirosodva állott a fejedelem előtt. Bethlen nézte, milyen karcsú, magas, jóarcú és csinosan öltözött a legény. Akkor valami elfacsarodott a szívében. Ha ő most ezt elküldi Annához... Mert arra gondol, hogy egy árkus papírt küld neki, hogy azt írja alá. Tiszta papírt. Avval az izenettel, hogy a fejedelem gondoskodni akar arról, amit igért, hogy az adománylevelet aláírja, hogy a fiskus semmit se tehessen s tegyen ellene, hogy megerősítse, elfogadja a Gábor fejedelem adományit... Valahogy úgy gondolta, hogy Anna írjon alá egy tiszta papírt, amelyre ő majd ráiratja, hogy a ládák átvételébe teljes mértékben belenyugszik. Nem az ország miatt, hanem mert attól tartott, hogy a felesége megkéri s elő akarja majd hozatni Péchyvel a levelet... S akkor mit mond, mit tesz. De ahogy nézte a szép fiatal embert, a szíve rettenetesen elszorult. Nem bízott benne, hogy Anna... Nem hitte, hogy Anna nem fogja ezt a fiút... Attól tartott, hogy Anna ennek fog fizetni az adományért... Eh.

- Jól van, - mondta, - elmehetsz.

Zólyomi Dávid, aki már el volt készülve a legjobbra s legrosszabbra, mert eszébe volt, hogy a tanácsurak sorába ültette a fejedelem, mikor Beke Bóldisár meghalt az estebéden s ennek a folytatását remélte s várta azóta. Most aztán lehajtott fejjel s megszégyenülve ment ki.

Péchy kíváncsian s értetlenül nézte a fejedelem dolgát.

A fejedelem nem szólott tovább semmit, hanem egyre csak az ország dolgairól tárgyalt, mintha semmi se történt volna.

Dél felé azonban megint elszorult a szíve. Közeledett az ebéd ideje s erről eszébe jutott az Anna levele.

Fogott tehát egy tollat s azt írta egy levélre: hogy Annát arra inti és kéri, hogy azt a tiszta árkus papírt írja alá, amit ide küld s legyen megnyugodva, hogy javára lészen.

Akkor behívta magához az egyik öreg s kopasz embert, a kis Jósa Ignátzot s ketten voltak a szobában.

- Ignátz; ügyes ember vagy-e te. S tudsz-e hallgatni ebadta.

Az emberke hunyorgott.

- Neked most egy nagy dolgod kell megcselekedni. Vállalkozol-e rá, de mondom neked, Ignátz, hogy főbenjáró, Ha bajt csinálsz nekem, a gomboddal számolj.

Jósa Ignátz meghajtotta a fejét.

- Ha jól végzed s hallgatsz, mint a sír, nem bánod meg. Ha rosszul végzed, számolhatsz vele, hogy holnap reggel a napvilág nem perzseli a tar koponyádot.

- Parancsoljon nagyságod, nagyságos uram.

- Ide ügyelj... Elmégy evvel a levéllel Ágotára... Megértettél?... Senkinek se szabad megtudni, hogy hova mentél... Hogy fogod csinálni?

Jósa uram legyintett.

- Átal megyek Rosz Csürnek, onnan átal Nagy Csürnek, Kakasfalva, Veresmart, Dolemány, akkor osztán benne vagyok az útba.

- Jól van Ignátz. Látom helyén van az eszed... Hát elmégy, s meg sem állasz Ágotáig. Viszel magadnak vezeték lovat. Akkor megkeresed az asszonyt, Jósikáné asszonyomat, érted-e.

Az ember ravaszul intett.

- Itt van ez levél, ezt odaadod neki. S akkor megkéred, hogy az asszony írja ide a nevét erre a helyre-e, ezen a tiszta papiroson. Érted-e? Itt, ahol körmömmel megjeleltem.

- Igenis nagyságos uram.

- Nem kell ráírnia nekie semmit, csak pusztán a nevit. Megértetted? Jósa uram csak bólintott s a szeme úgy égett, mint a vizsláé.

- Jól van. Megállj. Ha rendben elvégezed, akkor visszajösz, de rögtön, reggelre itt kell lenned... Megállj... ha módját tudod tenni s ezt az én levelemet vissza tudod lopni, akkor kapsz száz aranyat... Megértetted?

- Egy betűig nagyságos uram.

- De időt nem szabad sokat vesztened, mert reggelre ennek a tiszta papirnak aláírva itt kell lennie. Inkább az a levél ott maradhat, ha semmiteképen módja nem lehet. Az a fontos, hogy ez a tiszta árkus kezembe legyen reggel.

- Itt a kancelláriában.

- Itt.

- Itt lesz nagyságos uram.

De ha egyetlen ember megsajdítja, hol jártál s mit végeztél, él az isten, hogy Boronkay uram mellett akad még kvártély.

- Nem lészen semmi hiba, nagyságos uram.

- Mit fogsz tehát csinálni?

Jósa Ignátz elmondta rendesen. Látszott rajta, hogy mindent ért, s még többet is, mint kellene.

- Nesze Ignátz, itt van három arany.

Ignátz az aranyakat zsebébe csusztatta boldogan s lelkesen.

Mikor elment, Bethlen visszaült a karosszékében s a magasba nézett. Most egyszerre megint el kezdett a teste égni. Már egy idő óta, mióta Ábellel kibeszélte magát, nem érezte ezt a furcsa, keserves tüzet. Most azonban oly nagyon elhatalmasodott rajta, hogy kezét sem, lábát sem birta mozdítani, csak égett, égett, mintha a tűzbe volna bevetve, valami pokolbeli tűzbe. Már látta, ahogy Jósa Ignátz lovat kér s ahogy elmegy, már látta, hogy kocog ellenkező irányban ki a városból, már látta, ahogy megkerüli a hegyeket s elkanyarodik a szentágotai útra s ahogy megérkezik. S már látta, ahogy helyette őrá mosolyog Anna s átveszi levelét. Felbontja, elolvassa s lángszínű lesz az arca, hogy megismeri a fejedelem saját kezeírását. Már látta a kis írószekrényt, amelynek gombnyomással kinyitja fedelét s nevét ráírja a papirosra... Remegett: ha látni fogja a betűit... Sohase látta, vajjon milyenek... S vajjon, hogy fogja a gazlélek az ő levelét visszalopni, mert az kell, az nagyon kell, hogy ne maradjon nála az írás... mert az az írás köt. Odaköt Annak nem szabad oda maradni... De a nélkül ez a beste vén el nem intézheti... Zólyomi, az igen: de mily árat fizetne érte... Ah... Nem is meri végig gondolni.

Nem bírt a szobában maradni, ki kellett menni a szabad ég alá.

Kiment azért s végig az udvaron, ki az utcára.

Mikó Ferencet látta, ahogy nagy loholva jött a ház felé.

- Ferenc, lovakat. Lovamat hozd s te egy legénnyel velem.

Nemsokára a lovak előállottak s kivágtattak a városból, ki a mezőre. Ő elől s után elmaradozva a két kísérő.

Egyszer csak kondította a toronyban a harang a délidőt, eszébe jutott a felesége s a legényt lóhalálában visszaküldte, hogy jelentse a fejedelemasszonynak, hogy a fejedelem őnagysága mustrát tart s csak estére fog megjönni.

Rosz Csürnek lovagolt s úttalan úton átvágott Nagy Csür felé. Követte a Jósa uram lovát. Meg is kérdeztette Mikóval, láttak-e erre fejedelmi lovast. Láttak.

A kakasfalvi dombokon elnézett Szász Újfalu felé, de tovább nem ment.

Maga sem tudta, hogy telt az idő estig. Csak setétedéskor indult haza.

Fáradtan s törődötten érkezett meg estve. Így nem lehet országolni, mondta magában. Legjobb volna, ha elmulnék az a beste teremtés, mert ha ez így megy tovább s ő nem bír magával, mi lesz.

A vacsoránál csönd volt s némaság.

- Sok bajom van, - mondta feleségének. - Ebben az országban semmi sehol nincs rendben. Egy katonám s egy emberem nincs, akibe bízni lehessen.

- Hol volt mustrája édes jó uram, - mondta aggódva, részvéttel s bánatosan az asszony. - Kegyelmed elemészti magát... Csak isten adja, hogy egéssége maradjon... Majd elintéződnek a dolgok, nem kell, hogy kegyelmed megszakassza magát...

- Nagyon bánatos vagyok Zsuzsanna... Nemsokára hosszú időre el kell mennem. Fejérváron sem történik semmi, ha magam utána nem nézek. Ma se jött semmi izenet. Még talán a fákat is nekem kellene kivágni s a köveket magamnak faragni, hogy minden idejében elkészüljön...

Egy ideig szótalan ültek az asztal mellett, aztán elmentek lefeküdni.

Bethlen úgy tett, mintha abban a percben elaludt volna, ahogy a fejét letette. Még bibliát sem olvasott, pedig azt minden este s minden elalúvás előtt szokott. De Segesvár óta félt a bibliától, mert mindig s minden soron Dávid király volt előtte.

A felesége is már régen aludt, mikor ő még mindig ébren hányódott lelkében. Mi lesz ebből Úristen.

Aztán belefúrta fejét a párnába s az Anna bőrének símaságát és hidegségét érezte. Vajjon azóta aláírta-e már betűit annak a papírnak, amit ő küldött... Ahányszor erre gondolt, mindig roppant szédülést érzett. Az ágy s a szoba mintha füstté vált volna, oly könnyen emelkedett a magasba s repült vele. El-el szundított, aztán megint felriadt s erővel tartotta vissza magát, hogy ki ne ugorjon az ágyból s el ne rohanjon a házból, ahol felesége egyenletes lélekzését hallotta. Aztán megint csak elaludt.

Reggelre törődötten ébredt, mintha meggyötörték volna a szívét, a lelkét a boszorkányok. Mintha lovagoltak volna rajta.

Felesége már fenn volt s várta őt a reggeliző asztalnál.

- Rosszul aludt én édes lelkem, - mondta Zsuzsanna.

- Nem, jól aludtam, - mondta tünődve Bethlen.

- Óh talán egy percet sem. Nyögött álmában s beszélt.

Bethlen rémülten nézett maga elé s nem tudta mit evett. Ha az isten elvenné eszét s egyszer álmában kimondaná, a nevet, ami kínozta.

Sietett, hogy szólania ne kelljen; elmenni a kancelláriába.

Péchy már ott volt s a többiek is.

- Mi újság Péchy uram?

- Semmi nagyságos uram.

Egyszer csak iratokkal bejött hozzá Jósa Ignátz.

- Letett elébe egynehány árkus papírost, amit azért hozott be, mert a fejedelem minden írást újra olvasott, amit a kancellária csinált, s akkor hogy magukban voltak, nagy ravaszdin csak kivett zsebéből egy fehér árkust s oda csúsztatta a fejedelem elé.

Kinyitotta s a szíve verése elállott. Ott volt, ahol ő körömmel megjelölte volt a helyet, az írás, hogy «Báthory Anna.»

Csak nézte merevülten, mintha nem is tudná mi az.

Jósa Ignátz halkan, nyögő duruzsolással szólt:

- Az levelet ellopni nem lehetett ám, nagyságos uram, mert Jósikáné asszonyom azt mindjárt kebelébe rejtette volt.

Bethlen nem nézett fel, azt mondta:

- Jól van.

Jósa Ignátz látva a fejedelem szórakozottságát s hogy semmit se kérdez, az írásokat otthagyta az asztalon s kiment.

Bethlen csak most rázkódott össze. Kebelébe rejtette volt? kebelébe, kebelébe? - duruzsolt benne a rekedt szó s az lassan átalakult szírének hangjává: kebelébe, kebelébe... s látta az Anna mozdulatát, ahogy az ő levelét szemérem nélkül s azonnal kebelébe tette...

A mai napjának megint vége. Nem is tudta, mit tett s mit nem. Hallotta is, nem is, ha valaki bejött hozzá. Mindig csak a maga roppant aljassága, alacsonysága járt eszében. A lopás és a gonoszság, amit csinált.

Már délfelé járt az idő, amikor kalamust vett s megírta egy nehány sorban az Anna írása fölött, hogy: ezennel igéretet tesz, hogy amennyiben a fiskus mindent jóvá hagy, akkor a Báthory Anna adományát, akiket vött bátyjától Báthory Gábortól, megerősíti s jóváhagyja...

De mikor készen volt az írással, látta, hogy még sok tiszta papír maradt odáig, ahol az Anna aláírása volt.

Erre s most jutott eszébe, odaírta, hogy: Én Báthory Anna, értésemre s tudomásomra veszem, hogy amaz ládákat, kiket atyáimtól s Somlyai Báthory István bátyámtól nyertem parafernumul, azokat az ország javára mind által adom s hogy ez így van, megerősítem.

Nagyot lélekzett. A papíros tele volt. De a szíve is s a feje, agya s minden porcikája.

Most úgy érezte, hogy evvel az írással örök frigyre lépett Báthory Annával. Csak nézte a két írást egymás mellett. A maga fűszálas betűit, ahogy ott égtek s lobogtak az Anna betűi felett, mintha kigyult volna Annának nehány betűje, azok az édes piciny egyenletes kis betűk s felettük a lobogó lengedező elrepülő sorok...

Ebédnél csöndes volt és szórakozott. S mikor megették a levest megették a húst, mindig csak az írás szorította ott balfelől a szívét s folyton várta, mikor fogja az írást elővenni s ő maga volt legjobban meglepve, mikor egészen természetesen s csöndesen, azt valóban elővette s mosolyogva felesége elé tette.

Az ám, nem is mutattam még neked, hogy a bestye személy levele itt van e.

Az asszony felvette, megnézte, elolvasta, mint valami bíró s akkor elvetette.

- Már megint nagyon könnyelmű volt kegyelmed. Igen sokat ígért.

Bethlen lehajtotta fejét.

- Ígértem?... Mit sem ígértem... Annyit ígértem, hogy ha a fiskus jóváhagyja, megerősítem. De mit hagy jóvá a fiskus? Amit én.

- Igen s maga jóvá hagy mindeneket.

- Nem értem. Már ennél szűkebben nem foghattam.

- Egy ilyen szó a fejedelem szájából s tollából, - mondta az asszony, - mindent jelent. Mert csak nem fogja ezekután kegyelmed megmásítani szavát! Ez azt jelenti, hogy a fejedelem mindenkinek elrabolja minden javát, de ennek a személynek salvus conductust ád mindenre, amit akar.

- Amit te akarsz.

- Én?... Mit akarok én s hogy jönnék én abba, hogy beleszóljak az ország dolgába s egy ilyen cafrának a vagyonába. Felőlem kegyelmed tehet, amit kíván. Soha nem szólottam bele cselekedetibe.

- Soha.

- Vagy talán igen?... Gábor ne legyen igazságtalan!... S maga engem megcsalhat, ahogy jól esik...

- Megcsaltalak én valaha is?

- Még nem tudom.

Bethlenen valami oly hallatlan robbanás volt, hogy azt hitte, szétveti a láng.

- Vagy talán nem fekszik Báthory Gábor eltemetetlenűl a bátori templomban, mint valami eb hulla.

Az asszonynak nagyra nyílt a szeme.

- Úgy! Hát ez az ára! - kiáltotta sikoltva. - Hát ez az ára, ezt ígérte kegyelmed annak a cafrának. S ez az ára a ládáknak!

- Mit, ár? Nem ár! Erről szó sem volt.

- De. Erről volt szó s nem másról. Ezzel vette meg magától a donatiót s ezt fizeti kegyelmed a ragadományért.

- Elég. Nekem ilyet ne merészelj mondani.

- Hát ki merészelje megmondani, ha én sem. Hiszen senki se mér magának ellentmondani! Maga egy zsarnok, aki azt teszi, amit a vére diktál. Ezért nem aludott hát az éjszaka is, nem tudta, hogy mondja ki előttem, ami a begyében van.

- Zsuzsanna!

De az asszonyban egyre magasabbra csapott a düh s a tűz.

- Maga nem az az ember, akit én ismerek. Magában egy idegen ember lakik. Maga elvesztegeti azt, amit én annyi hosszú idő alatt felépítettem. Vegye tudomásra, hogy mindent tőlem nyert, mert ha én nem vagyok, már régen csinált volna ilyen suskosokat. Maga, szégyen, utolsó emberek dolgára adja magát. Bethlen Gábor, az én uram, az én férjem, az a isten, akit én úgy néztem mindenkor mint egy szentet, aki nem is erre a világra való, éppen azt csinálja, amit csináltak mások. De hát, szegény ember, nem látja s nem tudja, hogy ezt mindenki kritikummal nézi, hogy a maga nevét is kikezdték. Boronkai él s egyszer ki fog szabadulni, mert nem tartathatja örökké börtönben ártatlanul s akkor mi lesz? Az egész ország hirré veszi, hogy Bethlen Gábor abban kezdte az életét, mint fejedelem, hogy pecsétet tört s szétszórta mások becsületes keresményét.

- Nem volt becsületes. Már egyszer megmondtam magának, hogy Báthory Gábor, mind az egész Erdélyt kifosztotta, csak egyhez nem nyúlt, a saját ládáihoz. S ezek a ládák mind ragadományok s lopományok voltak. Somlyai Báthory István hagyatékát kíméljem? Azét, aki a császárt és a népét mind kifosztotta, hogy magának külön országot teremtsen? Ő csinálta talán azokat a kincseket, nem a szászok, akiktől fegyverrel rabolta el s nem a fejedelmek kincse volt-é az, amivel a békességet vásálta meg? Az a kincs és azok a ládák az ország tulajdona.

- Mért nem mondatta ki akkor országgyűlésével. Ha így van, mindenki rávoksolt volna.

- Nem olyan idők voltak, országgyűlését sem lehet minden órában tenni. S te boldogtalan, miket beszélsz. Mit érnél vele, ha azok a ládák itt hevernének a pincédben s a török most itt kóborolna. Magam javára fordítottam-e bennek csak egy darabot is? Van-e itt neked csak egy aranytányérod is, vagy egy ezüstkannád belőle. Mind ott van már az isztambuli vezérek kincses házában s a szultánéban. Itt pedig csönd van és békesség és Homonnay elvesztegette minden birtokát s a császárja letiltotta a háborúról. Erre kellettek a ládák.

- Akkor miért mentegetőzött az előtt a céda előtt s miért ígért neki fűt fát s hogy eb bátyjának ország szerint temetést tart?

- Ki mondta, hogy azt ígértem.

- Te mondtad! Mert én keresztül látok rajtad, Bethlen Gábor, te örömet akarsz tenni annak a cégéresnek, azt akarod, hogy az jól érezze magát és boldog legyen s mikor már annyi főurat s mindenkit tönkre tett, most azzal büszkélkedhessék, hogy az egyetlen igaz ember is benne van az ő hálójában.

- Megőrültél.

- Nem én őrültem meg, hanem neked vette el az isten az eszedet. Pedig neked csak az az egy kincsed van, Bethlen Gábor: a becsület és a tisztesség. Jaj lesz neked, ha ezt az egyet elveszíted. Elvesztetted akkor az egész országot, amit akarsz felfalni s kifognak okádni, mint a bort. Ott fogsz veszni, tudod, az árokparton s nem lesz a nevednek sem híre, sem illata.

Bethlen a fejéhez kapott. Most, most ha meg lehetne halni. Ennek az asszonynak esze olyan, mint az éles kés s ennek a nyelve olyan, mint a fuvó tűz.

S nem fél. Nem retteg ilyeneket mondani neki, akinek soha senki valóban egyetlen szót ellene vetni nem mer. Mi ad erőt ennek az asszonynak hogy úgy bánjon vele, mint a szégyenoszlophoz kötött ficsórokkal, akiket mindenkinek jussa van leköpni s megdobálni kővel.

Felvette a felesége elől az írást s szerteszét tépte apró darabokra.

Az asszony sápadtan nézte. A szeme, mint a meduzáé s az ajka lila volt és merev.

- Állat... Barom... - mondta, nem bírva már elég erős szavakat találni, amivel az urát korbácsolja. - Mit csinál maga eszeveszett! - s kikapta a férj kezéből az utolsó foszlányokat.

- Hogy merészeli ezt tenni?... Mikor kezében van egy írás, hogy mindent elfogadott az a szuka!... Mivel tudta belőle kicsalni ezt az elismerő levelet? Mit adott érte? Megölelte, megcsókolgatta, maga utolsó buja.

- Elég, - rivallt a férj s az asztalra vert öklével. - Elég, vagy itt ez a kés s itt vágom szívembe, ha még egy szót szólasz.

Az asszony ebben a pillanatban összeomlott.

- Uram, uram, édes uram, mit tettem. Jaj, mit tettem. Bocsásson meg nekem, Gábor, isten elvette az eszemet. De magával nem lehet. Nem lehet. Maga meg van rontva.

- Rothadjon el mind s minden porcikájuk. Ez Báthoryak, - morogta Bethlen. - Hogy én akarok neki ország szerint való temetést rendezni. Te boldogtalan asszony, szégyeld magad. Miket mondtál itt nekem szemembe. Vedd tudomásra, míg élek, nekem soha eszembe nem jut, azt a bátori templomból kihozni. De lehetne-é? Hát van ebben az országban egy ember is, aki eljönne arra a temetésre? Annak a gaznak a temetésére, aki pusztává s koldussá tette az országot... Elébb csak hadd gyógyuljon meg s felejtsék el. Ha majd felnőnek, akik nem tudják, hogy ki volt az ádáz, akkor majd lesznek, akik elkaparják...

Az asszonyon sírás tört ki.

- Bocsásson meg, bocsásson meg édes uram. Én vagyok megrontva. S görcsös zokogásának nem akart vége szakadni.

(Folyt. köv.)