Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · BIBÓ LAJOS: KANOK

BIBÓ LAJOS: KANOK
I.

Ló vágtatott a szegedi országúton Algyő felé. A gebének tetsző kesely lovon - hányta az ártatlan kegyetlenül a farát, meg úgy fujtatott, mintha keh kínozta volna - emberformájú alak ült. A nyomoréknak térdből hiányzott a fél-lába, a dereka táncolt a csípőjében, az arcán pedig az állától lefelé, forradásos, vörös anyajegy éktelenkedett.

Hasalt a lovon és a fülébe sugdozva bíztatta:

- Ne kis lovam, ne! - nyögte a paripának hízelegve. - Estére fehér cúkrot kapsz, ha lé nem ragacc.

A kesely elértette a szót. Prüszkölt és előrelökte magát. A csontja belenyikordult az erőlködésbe s a tüdeje szotyogott, mint a bőrduda.

Óra mulva a vásárhelyi határba értek. Nyár felé járt, ember nem igen mutatkozott az elhagyatott vidéken. A csavargós út mentén hallgatott a süppedékes láp, a vizimadarak, meg a nádi vadak a zsombékok alján hüsöltek. Csak nagynéha visított egy-egy bíbic, távol a fias bölömbika kurrogott, s az irtások körül csobbant a víz.

A lovas a kopáncsi parton megállította a gebét. Kiegyenesedett a nyeregben és elnézett az idelátszó város felé. Ismerte a tájat, a maga idejében jó húsz esztendeig járta az ingoványt, s most, hogy maga mögött hagyta az út nagyobbik felét, percre megpihent, hogy rendbeszedje magát. Letörölte hát a veritéket a homlokáról, két ujja között kifújta az orrát, kihúzta a gebe bal fülét a kantárszíj alól, akkor csonka lábával oldalba nyomta a paripát.

- Cc! - mondta. - De most mán gangosan, mer röttön ott löszünk.

A ló nyikkantott és megindult. Félóra mulva a körtöltés alá értek. Az ember felkerült a házak közé s a városháza udvarán lekeverkődzött a keselyről.

Két pandúrforma falatozott a cédulaház előtt. Azoknak szólt oda.

- Öhetnék vónék magam is, hanem engöm kűttek. Dologba járnék.

Az egyik pandúr felnézett. Megismerte a jövevényt.

- Té vagy-é na? - eresztette le hatalmas, görbenyelű bicskáját.

A féllábú kifeszítette a heveder alól a mankóját és odabicegett hozzájuk.

- Én... - mondta. - A tekintetös urat keresném.

Amazok egyszerre abbahagyták a szalonnázást.

- Na fene! - ütődtek meg.

- Űt. Írást hoztam.

- Szögedébül?

- Onnan. A gazdámtul.

Az egyik pandúr tisztességtudóan elkente a bajuszát.

- Nohát akkor jókor gyüttél, mer most mögtanálhatod. Itt van.

A sánta megindult. Felkapaszkodott a lépcsőkön és benyitott a városkapitány traktusába. A várószobában kopasz, keszeg emberke körmölt egy ormótlanul nagy zöld asztal előtt. Amikor feltekintett és megpillantotta a sántát, ijedten kapott a fejéhez, hogy felzavarja a tar részen legelésző legyeket.

- Te vagy? - hőkölt hátra.

- Én.

A kopasz felállott és odament.

- Hozzá? - kérdezte halkan, a belső szoba ajtajára mutatva.

- Űhozzá... - felelt hasonlóképpen a sánta.

A kopasz nyelt egyet, aztán kihúzta magát és az ajtóhoz lépett. Ott pillanatig várt, mintha nem mert volna belépni, aztán lenyomta a kilincset és eltünt az ajtó mögött.

Perc mulva már ki is szólt:

- Gyühecc!

A sánta bekacsázott és megállott a városkapitány asztala előtt.

- Aggyon isten! - biccentett kurtán a fejével.

Pókay, a városkapitány, nem felelt. Mosolyogva nézte, s csak jó idő után szólalt meg.

- Na Ferkó, mi járatban vagy?

Amaz a nyári ködmöne alá nyúlt:

- Írást hoztam.

- Írást?

- Azt.

Odaadta. Pókay átfutotta a levelet. Néhány sorból állott csupán. Ráday kérette magához Szegedre.

Mégegyszer elolvasta az írást, aztán a vércsefejű toll után nyúlt s nagy vastag betűkkel odaírta a levél alá: «Láttam.»

Leporozta a tintát, aztán pecsétet ütött kívülről a levélre és visszaadta a sántának.

- Ötess mög, aztán fordulhacc vissza.

A sánta a ködmöne alá rejtette a levelet.

- Élőszóval akkor né mongyak sömmit?

- Annyit csak, hogy láttam.

- Értöm. Hát akkor mék is. Isten mögálgya.

Pókay betette utána az ajtót. Amikor visszaült a helyére, gondolkozni kezdett. Sehogysem tetszett neki a dolog. Mi a fenét akar már megint tőle Ráday? Tavasz óta harmadszor hivatja magához. Szorítani akarja? Dehát ami útonálló, kapcabetyár, meg ideszakadt haramia bujkált eddig a láp körül meg a pusztán, azt mind összefogdostatta. Az egész nádast nem irtathatja ki, az egész világot nem juttathatja akasztófára.

Nyugtalanította a dolog. Ráday, Ferkót, Tandari Ferkót, - aki Rózsa Sándornak a bandájából szakadt ki, hogy a maga kegyetlen eszével meg ravasz bátorságával a törvényt szolgálja -, csak főbenjáró esetekben szokta felhasználni hírvivő szolgálatra. Nem tudta mire vélni Rádaynak ezt az újabb makacskodását, s hogy a dolog zaklatta is, meg bántotta is, fogatott és még ebéd előtt behajtatott pandúrkísérettel Szegedre.

Ráday a rendesnél is hűvösebben fogadta.

- Olvassa tekintetes városkapitány úr! - nyujtott oda neki egy levelet.

Mindenkit mindig a hivatali címén szólított, s ezúttal mintha kevés gúny is vegyült volna a hangjába.

Pókay értetlen mozdulattal nyúlt a levél után és olvasni kezdte. Csak belepillantott, s hatalmas teste már is megfeszült, s nehéz vére elöntötte az agyát. De lebírta magában a hirtelenül felszökkent indulatot s üres, nyugodt kézlegyintéssel tette le az asztalra a levelet.

- Asszonyszemély írta. Hosszan sárlik; hát így próbál segíteni magán - mondta látszólag közömbösen.

Ráday bólintott. Mélyen ülő, apró szemében hideg fény játszott:

- Nem az első levél, nem is a második. Nyiltan beszélik; hogy a főkolomposok azért nem kerülnek soha kézre, mert nemcsak a nép, hanem az urak is összejátszanak ezekkel a gyilkosokkal.

Ráday állott, hát Pókay is felemelkedett. Jó fejjel verte a grófot, pedig az is cölöp lábakon állott, mégis, így felgerjedve, rettenetes karjával, roppant mellkasával, szögletes bikanyakával, tulok fejével, csaknem félvadnak festett hozzá képest.

- Gróf úr férfi... - mondta s a hangja betöltötte a szobát. - Aki nem szaglászott eddig olyan nyomon, amin szuka szórta el a piszkát.

Ráday merev arcán remegés futott át:

- Nem azért rendeltem magamhoz a tekintetes városkapitány urat, hogy disputát kezdjünk a rovásomra. A szuka-nyom jó nyom, azon koslatnak a kanok. A két Szabó-gyerek, Olasz Palkó, Veszelka, meg a többi már két éve az orrunknál fogva vezet bennünket. Kit nyomott el eddig a tekintetes városkapitány úr? Néhány lopótolvajt, pár fancsali juhászt, meg gyujtogatót, a vezérek, a gyilkosok valamennyien háborítatlanul garázdálkodtak tovább. Itt a jelentés, tessék megnézni. A mindszenti árendást keddre virradólag agyonverték, a majort meg kirabolták.

Pókay elsápadt.

- Agyonverték?

- Agyon.

- Ha puszta kézzel történt, akkor a Szabó-gyerekek munkája.

Haramia fejszével, kapcanép furkóssal, futóbetyár fegyverrel végez, puszta kézzel, ököllel csak ez a két fenevad pacskolja meg az áldozatát.

Pókayban szégyen meg düh csapdosodott.

- Mikor jártak az árendásnál?

- A mult héten. Kedden.

- Az árendás?

- Ott találták meg a kútnál. Bent ütötték le, aztán a holttestet kivetették, hogy a kutyák másnap vonyítsanak.

Pókay előrelépett. Arcán kísérteties sápadtság ült, s a hangja rekedten szólt.

- Adja ide gróf úr azt az írást - mutatott az asztalon fekvő levélre -, két kezes bárányt hozok érte cserébe.

Ráday szemében még hidegebbre vált a fény. Felemelte a levelet és odanyujtotta Pókaynak.

- Kezes bárányt, vagy dögöt, nekem mindegy. A halott minden bizonnyal mélyebben hallgat, mint az élő.

Pókay elértette a célzást.

- Élve kapja meg gróf úr mind a kettőt. Hadd beszéljenek. Hozzám nem férhet a gyanunak még az árnyéka sem.

Ráday vállat vont.

- Én nem gyanusítok senkit sem. Én hallgathatok, a tények akkor is beszélnek.

Pókay nem hagyta magát.

- Van csahosa a gróf úrnak elég. Uszítsa rá őket a lápra.

Ráday behúnyta az egyik szemét:

- Kopókat tartok!

- Azokra gondoltam. Mással nem törődöm. Felőlem az tarthat cimboraságot a pusztával, aki akar. Én nyulakra nem vadászom. a magam irdatlanját járom.

Meghajtotta magát s az ajtó bevágódott mögötte.

Kint a sánta állt sunyin. Félrerúgta az útból, aztán odaszólt a pandúroknak.

- Haza!

Azok csak ránéztek s néma szűkölésssel pattantak lóra.