Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 13. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

Jan Carrčre: SALAVIN
Georges Duhamel regényei; a Mercure de France kiadása

Duhamel egy novellás-kötetének címe: «Az elhagyott emberek» - ennek a nagy írónak úgyszólván minden művére ráillene. Minden egyes könyvében az emberi nyomorúságot festi, nem annyira azt, ami a külső körülmények műve, hanem amiről maga az ember tehet, ez a saját bajának öntudatlan és szánalomraméltó kovácsa. Az emberi gyöngeség állandó s éber elemzője Duhamel, azé a velünk született gyöngeségé, amely titkos és szörnyű erők zsákmányává tesz bennünket, - s amelynek kedvelt regényalakja, Salavin a szimboluma és a megtestesülése.

Salavin-nel legelőször a Confession de Minuit-ben találkozunk; utána újra felbukkan a Deux hommes-ban és a Journal de Salavin-ben, s legújabban Duhamel nemrég megjelent regényéiben, a Club des Lyonnais-ben. E sorozathoz tartozik még a «Nouvelle rencontre avec Salavin», amely az előbb említett novellás-kötet gyöngye. - Salavin elsősorban olyan ember, akiben a túlságos önbegubózkodó hajlam és a belső elemzés mindennél gyötrőbb mániája kiölt minden cselekvőképességet és életkedvet. Betegsége főképpen az akarat betegsége. - Nála az én tudatos része nem képes hatni az öntudatlanra, s ilyenmódon nem ő akar, és nem is ő cselekszik, hanem a benne lévő állat, vagy masina. E szempontból tekintve, Salavin közeli rokona Dosztojevszki alakjainak, akik szintén zsákmányai a bennük erjedő vak ösztönöknek. Csakhogy egy Raszkolnyikovnál vagy egy Karamazoffnál, ezeknél a primitív és erőteljes lényeknél, az ösztönök azonnal cselekedetekké válnak. Nem így Salavin, egy bonyolultabb s a természettől távolabb álló faj képviselője: nála minden ábránddá, képzelgéssé, kis akarásokká sikkad, amiket semmi tett sem követ. Az öntudatlan rész uralmát nála csak egy bizonyos gépszerűség árulja el, s legfeljebb egy-egy impulzió kiélése (mint például a Confession-ban a főnök úr fülének szánt fricska vagy pedig a Journal-ban a kollégája fejéhez vágott tintatartó) Persze, ezek a kielégületlen vágyak Salavin egész lelkén elurhodnak. Ez a szelíd érzésű és szabályzott életmódú, ez a szinte beteges érzékenységű ember örökké vad gyilkosságokról és kicsapongásokról ábrándozik. S mivel folyton figyeli és elemzi önmagát, mindjobban meggyőzi magát arról, hogy ezek az ábrándok alkotják az ő valóságos énjét, s hovatovább borzadni kezd önmagától.

De ez az önundor és ömmegvetés, ami főkép a Confession-ban jut kifejezésre éppen erős túlsága révén egy új átalakulás kezdetét jelzi. Salavin, a nagy válság után, megakarja tisztítani lelkét s célt óhajt adni életének; s a Confession-t követő könyvek ép erről a gyógyulásról adnak számot. Először a barátságban véli megtalálni az üdvösséget (Deux hommes); csakhogy nyugtalan természete nem sokáig időz e kikötőben s legfeljebb csak annyit ér el, hogy a maga szenvedéséből és zürzavarából elgyötört barátjának is juttat, anélkül, hogy meglelhetné végleges egészségét és egyensúlyát. Miután szakít barátjával és megint csak magára marad, a maga belső tisztulását tűzi ki közvetlen céljául, vagyis elhatározza, hogy szent lesz. A Journal-ban Duhamel hol gúnyosan, hol rokonszenvvel írja meg ezt a kísérletet, amely a maga különösségében végül is hajótörést szenved. S legújabban, a Club des Lyonnais-ben oly Salavin-t látunk viszont, aki tanult a tapasztalatokból, lemond a szentség vágyáról s iparkodik egyszerűen csak ember lenni, - oly ember, aki élete célját más emberek boldogításában látja. Csakhogy, e cél elérésére mint ahogy ő maga mondja, «lelket kell néki váltani», legyőzni az ó-embert, kiirtani magából az egykori gyönge és gyáva Salavin-t. S míg a forradalmi klubban, amelynek most tagja lesz, a többiek egyedül csak politikai forradalomról ábrándoznak, amelynek legelsősorban az intézményeket kell megváltoztatni, Salavin az üdvösséget a belső forradalomtól várja, attól, amely átformálja s újjászüli az egyén lelkét - amiben ez az új Salavin mintegy távoli echója a legelső Duhamel-könyvek, a Civilisation és a Possession du Monde eszméinek.

Szegény, gyönge Salavin vajjon győz-e, győzhet-e ebben a kétségbeesett vállalkozásban, amelynek végén vagy a gyógyulás, vagy az öngyilkosság vár rá? Erre talán Duhamel egy újabb kötetben fog válaszolni. Duhamelben, az íróban és lélekelemzőben - akit erről az oldaláról ma már nem is kell méltatnunk - egy orvos és egy moralista is rejtőzködik; s bizonnyal azért elemzi oly nagy gonddal kedves Salavin-je betegségét, hogy végül is felfedezze nékünk e betegség orvosságát. Mert hisz ez a betegség nem közös mindnyájunké-e kissé? Bizonyos, hogy Duhamel önmagából is sokat adott egyébként oly siralmas «hősének». Salavin-be vetítette mindazt, ami gyönge és zavaros benne, - mintahogy, hasonló módon, de a másik póluson, Romain Rolland Jean Christophe-nak adta minden belső erejét és ragyogását. A pascali kifejezés szerint az egyik az ember nagyságát, a másik az ember nyomorát ábrázolja - s ez teszi e két nagy író művét oly mélyen emberívé és értékessé: mindnyájunknak lelkében egy Jean Christophe oldalán, egy Salavin is helyet foglal...