Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások

Szép Ernő: Mint a hal vagy a néger
Mária Sándor versei

Verseskönyvet adott Mária Sándor.

Verses füzetet. Alig harminc verssel. Verses röpiratot.

Olyan soványak a verseskönyvek, mint a lányok.

Ezt is csudálom, ezt is tisztelem, ezt a keveset, ami terem.

Fiatal verseskönyvet látok, ujságban verset olvasok: úgy oda rogyik a nézésem. Szórakozottság lep meg, nehéz érzésem gyűlik.

Házról házra járhatnám, kávéházról kávéházra, megköszönni, hogy még verset írnak.

Most egy-két éjszaka, alvás előtt a Márai verseivel társalkodtam.

Mária a harmincas éveket szolgálja. Talán fiatalabb, mint aki most húszesztendős, s öregebb az ötveneseknél.

Még hisz, hisz emberben meg betűben. De az életből, az élnivalóból mintha nem kérne.

Mária prózai írónak jött. Pszichológ és pesszimista, egyezik az ezidőszerinti franciákkal. Az ujságban röngenologusa, vegyésze szeret lenni a világ bökkenőinek, sors botrányainak. Sejti az ember, hogy evvel a hévvel-haraggal regényeknek gyűrkőzik az író, döntő munkáknak, amelyek megérik a félretolt világi szórakozást.

Ennek a Mária-féle eszméletnek a ritka áhítatát, ünnepi fájdalmát kapja az ember a verses füzetben; gyermeki szívösszeszorulást, a halál csillagjainak a derengését az élet homálya fölött.

Vonakodom eldönteni, hogy ezek a témák versek-é, vagy valami érdekes, becses emberségek a papirosra téve. Poézis-é vagy csak az intelligencia párlata.

A nyelv óriás hangászai, Csokonai, Petőfi s a Többi ritmust jártak, rímet pengettek. Jól van. Ők is írtak rím nélkül verset. Száz közt egyet. Az az egy biztos úgy is volt hűségesebb önnönmagához, illendőbb. De zene híján soha nem maradt az a vers, hiszen az zene nélkül a világra se jöhet.

A poéta-rend mindig kivéltelképpen adott rím nélkül való verset; Márai (mint a többi friss nevű versírók) kivételképpen engedélyezi a rímet egy-egy versének.

És felelősség nélkül írja ritmustalanul a sorait, sőt a szavaik choix-ja nélkül, a versbe; ez szabadság, igen, de nem szépség.

A versíró-ember egektől és pokloktól szabad lehet, mindentől, csak magától a verstől nem lehet szabad.

De hiszen jóságos boldogság is azt a verselő verset írni, ideges türelemmel, kínosan, gyorsúlt pulzussal, hőemelkedéssel; megakadva, nevüket firkantva a papiros szélére húszszor, vagy valami ügyetlenséget rajzolva, hajukat gyúrva, egyszerre két cigarettet égetve szórakozottan, meg a homlokukat levágva a karunkra, s úgy szenvedve, várakozva, kétségbeesve; meg még az útcán is egy-egy görcsös sort esztergálni magunkban, a fejünk lehajtva, vagy az autobuszon oda meresztve a szemünket a Villatelek hirdetésére, fejgörcsöt kapni az eszelős rímcsiholásban. Oh boldogságos luxus és élvezés, csuda, hogy meg van az embernek engedve, le se tartóztatnak érte, meg sem adóztatnak, csuda!

Bánom, hogy bántom ezt a Márait. Ugyan megérdemli, mert tehetséges.

Olyan egynéhány trovaille-ját kaptam (Június reggel, Kíváncsian várom a keselyűt, Menekülő, Tanú vagyok rá, Mellportré), hogy az éreztem utánuk, hogy ezekért a szempillantásokért, ezekért a lélekhasadásokért születni kellett egy embernek. Márai Sándornak.